Végzetes találkozás 2/2

Hát hello!

És íme a második rész! :) Hát, egy ici-picit rövidebb lett mint az első, de őszintén élveztem az írását! Tényleg! Remélem ti is annyira fogjátok élvezni majd, mint én. :P Jó olvasást!!!

2. rész: Viszontlátás

Valószínűleg elkábulhattam, vagy elalhattam a hosszú út során, mert amikor felébredtem, már a mennyben voltam. Vagy ez az alapvető védekezési mechanizmus. Fogalmam sincs. De amikor felébredtem, egy fehér szobában találtam magam, egy ágyon, mellettem az angyalokkal, akik felhoztak. Valaki fehér ruhába öltöztetett, mint amit az ott szokott viselet.

- Hol vagyok? – elkerülhetetlen kérdés.

- A mennyben. De szerintem erre már magadtól is rájöttél. – válaszolta a nő.

- Igen... És most, végleg meghaltam?

- Valamilyen formában igen. És most végeztetett be, ami már tíz évvel korábban meg kellett volna, történjen. Szóval meghaltál abban a balesetben. Megtalálták a testedet is.

- Szóval, az utóbbi tíz életévem... eltűnt? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Igen. – hangzott az egyszerű, s kegyetlen válasz.

- Oh. – csak ennyit bírtam kinyögni. – És most miért vagyok itt?

- A Vezetők döntenek rólad. Hogy mi legyen veled, mivel te egy rendkívüli eset vagy. – kacsintott rám a férfi.

- És az meddig tart?

- Hát, fogalmunk sincs.

- Meséljetek nekem! Kérlek!

- Hm, miről szeretnél hallani?

- Hát... Danielről... – lesütöttem a szemem.

- Hm. – a másik férfi vette át a szót. – Mint már említettük, Daniel volt az Őröd. Azóta, mióta megszülettél. Ő vigyázott rád innen fentről, ő óvott a Földön, ha arra volt szükség. Aztán jött az az éjszaka. A mai napig nem hajlandó elmondani, hogy mi történt vele, hogy miért nem vigyázott rád. De amikor megérkeztél ide, akkor olyan elszántan próbált megóvni téged, mint még soha. Így hát visszahajított a Földre.

- Miért?

- Csalódott magában. – cseppet sem elégített ki ez a válasz, de témát váltottam.

- És mi van most vele?

- Itt ül, ezen a helyen láncra verve. Megszegte egy fontos szabályunkat. Mert nem élhet olyan ember a földön, aki járt már a túlvilágon. Ez a törvény.

- Láthatom?

- Nem valószínű.

- Kérem! Kétszer meghaltam, az utóbb tíz évem csupa menekülésből állt. Ennyi azért jár nekem! – csattantam fel.

- De hát hagyott téged meghalni, miért akarod látni? Nem vagy dühös rá? – kérdezte a nő őszintén meglepetten.

- Nem. Igen. Nem tudom!

- Hát, végül is igaza van. – mondta az egyik férfi. – Ennyi jár neki.

Elégedetten sóhajtottam fel. Végre, tíz év elteltével, láthatom. A szívem már ezerrel dübörgött a mellkasomban, érte sajgott. Látnom kell. A semmiben vezettek át, legalábbis én így érzékeltem. Az agyam kattogott, újra és újra felelevenítette az egyetlen emlékemet róla. Azok az égszínkék szemek. Az a mézbarna haj. Túl lassúnak találtam a vezetőimet. Legszívesebben szárnyaltam volna, csak hozzá.

Végül meg érkeztünk. Egy tömör fal állt előttünk, rajta egy vasajtó. Az angyalok bólintottak, én pedig majdnem feltéptem az ajtót.

- Majd ha döntöttek a Vezetők, érted jövünk. – de már nem figyeltem rájuk. Hagytam, hogy az ajtó becsapódjon mögöttem, nem érdekelt.

Mert megláttam őt.

Ott ült, a helység egyetlen ablaka előtt, vagyis már felugrott, mikor meglátott.

- Valery? – hangja, mint a cseppentett méz, pillantása égszínkék. Azonnal odaszaladtam, hozzá, ő pedig a karjaiba zárt.

Tíz évet vártam erre az ölelésre.

- Daniel. – suttogtam. Egyre csak a nevét suttogtam.

Ekkor felmondta a térde a szolgálatot, összecsuklott, és engem is magával húzott. A mellére vont, és egyre csak ölelt, simogatta a fejem búbját, puszilt.

- Daniel. Mi történt?

- Meg kell, meg kell bocsátanod az önzőségem. – úgy beszélt hozzám, mintha már ismernénk egymást, és tudtam, csakugyan így van.

Válaszra vártam, nem akartam megtörni a csöndjét.

- Azt akartam, hogy itt élj velem. Hogy te is angyal légy. De miután megtörtént, meghaltál, rájöttem, hogy lehetetlent kértem. Ezért hajítottalak vissza, ezért voltam képtelen elviselni azt, hogy te már nem vagy többé. – arcát a kezeibe temette, némán, könnytelenül sírt.

- És ez nem lehetséges valamilyen módon? – kérdeztem reménykedve.

- De, ha az őrködés mellett döntesz. De téged biztosan tovább fognak küldeni. És akkor sem lehetnénk együtt, mert mindketten a védencünkkel kéne legyünk.

- Nem lehetsz újra az őröm? Én nem dönthetek?

- A halál után mindenkinek van döntése, hogy őr legyen, vagy inkább menjen tovább. Miután meghalt az első védenced, lehetőséget kapsz, hogy tovább menj. És minden védenc halála után a döntés a tied.

- Te miért nem mentél tovább?

- Mert senkim sincs, aki várna. E helyett itt ülhetek az örökkévalóság hátralévő részéig. Mert megszegtem a törvényt. De nem hagyhattam, hogy meghalj, méghozzá miattam!

Semmit se válaszoltam, helyette újból hozzá bújtam. És ott is maradtam a karjaiban.

Valami fontosra rádöbbentem. Szerelmes voltam belé. Hogy mióta, nem tudom. Megbocsájtottam neki. És én már tudtam, hogy mit akarok. Tudom, biztosan tudom, hogy van választási lehetőségem. És én élni akartam, vele. Azt akartam, hogy megint az Őröm legyen. Meg kell, engedjék. Muszáj.

De ha nem, akkor mi lesz? Itt maradok Őrnek? Én is beleszeretek a védencembe? Nekem csak Daniel kell. Valahogy rá kell bírjam a Vezetőket – bár fogalmam sincs, hogy kik lehetnek azok, és mekkora hatalmuk van. Van egy olyan elképzelésem, hogy jóval erősebbek a Hatalmasoknál... Féltem megismerni őket.

Ott, Daniel karjaiban nehéz volt elhinni, hogy valami még rosszabb fog történni velem.

Egész nap nem szóltak. És mi sem beszélhettünk. Miről kellett volna? Hisz tudtunk mindent. Ha itt kellett volna maradjak vele az életem végéig, hát megtettem volna. Néha elaludtam, néha ő, de képtelenek voltunk akár tíz percet is elvesztegetni az együtt töltött időnkből.

Aztán kiáltás; Valery!

És tudtam, vége van. Felálltam, Daniel is, és akkor megcsókolt. Puhán, finoman, búcsúzóul. Könnyekkel a szememben léptem ki a vasajtón, mely csak Danielt korlátozta. A három angyal ott állt, rám várva, s én kötelességtudóan követtem őket.

Egy fehér terembe vezettek, melyben kényelmesnek látszó fotelok voltak félkörben elhelyezkedve. Velük szemben ült a három Vezető. Azt hiszem.

- Valery! Kérlek, foglalj helyet. – szólt a legidősebb a három vezető közül. Leültem.

- Sokat gondolkoztunk rajtad és a te eseteden. Mégsem tudunk dűlőre jutni. Segíts nekünk! Mit szeretnél?

- Élni. – és tudtam, csakugyan így van.

- De hát mát meghaltál.

- De nem az emberek hibájából, hanem az angyalokéból. Még élhetnék. És élni akarok. De az Őrömet sem hagyhatják a végtelenségig itt raboskodni.

- Te még csak nem is haragszol rá. – nem kérdés volt, de a hangjában őszinte döbbenet függött.

- Nem.

- Lépj közelebb, gyermekem. – szólt a bal oldali vezető. Közelebb mentem.

És akkor belém nézett. Éreztem, ahogy olvas bennem. Érezte a Daniel iránti szerelmemet. Látta az életem utóbbi tíz évét. Látott és érzett mindent. Ekkor megszólalt a legidősebb Vezető:

- Egy valamiben igaza van Valerynek.

A bal oldali Vezető visszatalált a jelenbe, és utasított, hogy hagyjam el a szobát. Aztán...

Túl gyorsan vezetek. Ráadásul ittam, de haza kell jussak. Ott a sorompó, de éppen fehéren villog, úgyhogy mehetek. Innentől még egy hosszú útszakasz, míg hazaérek. De valami nincs rendben. A hatodik érzékeim sikoltoznak, hogy álljak meg, és folytassam holnap a vezetést, mert nagy gond van. De fittyet hányva rájuk, tovább mentem. Már éppen ráhajtottam volna a sínekre, mikor egy ember tűnt fel előttem. Nem is ember volt... A hátán szárnyak voltak.

Túl sokat ittam volna? Csak nem egy angyalt látok, aki a nevemet ordítozza?

De az archoz egy név kezd előbukkanni a fejemben, csak tudnám, mi az...

Az angyal feltépte az ajtót, kirántott és szorosan megölelt. Te jó ég! Daniel!

- Daniel! Mi? Ez most?

- Nyugodj meg, Valery. A Vezetők elsősorban az emberek akaratát tartják szem előtt. Így hát, te nagyon akartál élni, és velem, tehát most élsz, és én vagyok az Őröd.

- És neked itt szabad lenned?

- Amennyiben vigyázok rád. Én mindig itt leszek neked.

- Mindig?

- Mindig. – mondta, és megcsókolt.

bb: Agnyesz

Végzetes találkozás 1/2

Halihóóó!

Hát, írogattam egy kicsit és egy tök új, (minden szempontból) történet született. Még nagyon régen, ha jól emlékszem egy pályázatra készült, de csak két bekezdésig jutottam vele. Most viszont, egy pár napja megtaláltam, és úgy gondoltam, hogy befejezem, tehát egy két részes történet született. :)

Jó olvasást hozzá, a 2. rész holnap teszem fel.

Végzetes találkozás

1. rész: Menekülj!

Találkoztam...a halállal.

Már elég régen történt, de meghatározó része az életemnek. Azóta csak őt akarom látni. Bármennyi idő is telt el az óta még mindig őt akarom látni.

Az angyalt. Az angyalt, aki segített megmenekülnöm a halál elől. De ő sem segíthet végleg elkerülnöm a Hatalmasokat.

Az életem pár éve a helyesről áttért a nehéz útra. Ezt én magam választottam, miután meghaltam. Meghaltam, aztán feltámadtam.

*

Most itt élek egy mozgalmas város közepén, és próbálom elkerülni a feltűnést. Ha a Hatalmasok megtalálnak, nekem végem. Mert nem élhet olyan ember a földön, aki járt már a túlvilágon. Azóta folyton menekülök. Minden hónapban máshol lakok, nincs olyan, hogy egyszer visszatérjek a régi életemhez. A helyes utat elhagytam.

Így élek már tíz éve. Alkalmi munkákat vállalok, és próbálok hónapot, hetet-napot túlélni. Bár ez nem könnyű. Nem lehetnek tartós kapcsolataim, nem lehet állandó nevem sem. Az eredeti nevem Valery, de nem szokatlan a Felícia, Viktória nevek sem. Most éppen egy pizzériában dolgozok, felszolgáló vagyok, ahol Veronikának hívnak. A közeli bérházban élek, kb. két hónapja. Hamarosan odébb kell állnom, a Hatalmasok már biztosan a nyomomban vannak.

Látni akarom őt. Bár, elég ellentmondásos, hogy menekülök a halál elől, noha az az egyetlen út hozzá. Ő csak egy szór ordított felém, mikor visszahajított a Földre, éppen, mielőtt elfogták volna: Menekülj! És így is teszek. Ha ezt kérte tőlem...

Minden egyes porcikám vágyakozik utána. Tudom, hogy látnom kell. Néha arra gondolok, hogy milyen könnyű lenne, ha feladnám. Ha meghalnék. De akkor hiába veszne az áldozata.

- Vera! Vidd már ki azt az átkozott pizzát a nyolcashoz! – ordította a főnököm.

- Igenis! – inkább megalázkodok a főnökeim lőtt, minthogy idő előtt kirúgjanak. És, ráadásul kell a pénz.

Gyorsan felkaptam a pulton illatozó 72-sajtos pizzát, és kiszállítottam a nyolcas asztalhoz. Egy igen kellemetlenkedő fiatalember várt rám, és durcás képet vágott. Nem is figyelve rá, tovább lebbentem az ötös asztalhoz, ahol egy pepperonis pizza maradékát tologató kisfiú ült.

- Elvihetem? – kérdeztem barátságosan.

- Igen, és kérném a számlát! – Hm, lehet, hogy nem is annyira fiatal. Oda is adtam neki, ő pedig előkotorta a zsebéből a pontos összeget, majd távozott. Csalódottan néztem utána. Semmi borravaló? Mondjuk csak egy tinédzser.

Körbenéztem, de senki se jelzett, hogy fizetne, esetleg várakozna. De az én munkaidőm, egyben utolsó itt töltött napom, lejárt. Kicsit hiányozni fog ez a hely. A főnök barátságtalan hangja csak még jobban kiegészítette a hely harmóniáját. Odaléptem a munkaadómhoz.

- Uram, ez volt az utolsó napom. – válaszoltam, rögtön a lényegre térve.

- És nem tudott volna egy kicsit korábban szólni? – kérdezte nyersen.

- Így alakult.

- Nesze itt a fizetése, jól megdolgozott érte. Viszlát.

És ennyi is volt. Tegnap este becsomagoltam, már csak be kell pakoljam a dolgokat a furgonomba. Igen praktikus járgány, és tökéletes a meneküléshez.

Mikor kiléptem a pizzázóból, arcul csapott a hideg. Szorosabbra húztam a kabátomat, és megszaporáztam a lépteimet. Még el kell intézzek otthon egy pár dolgot.

Otthon. Nekem nem azt jelentette, mint a többi embernek. Nekem egy alkalmi helyet jelentett, amely menedékül szolgál. Sajnálom, hogy fel kellett adjam az életemet. Inkább mentem volna vissza az egyetemre, tanultam volna, mára már diplomám, munkám, családom lehetne. De pont abban a pillanatban kellett, hogy elromoljon a sorompó, pont akkor kellett innom a barátaimmal, és pont nekem kellett hazafuvaroznom magam, mikor jött a vonat. Sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor meghaltam. Nem volt fény az alagút végén, nem volt világosság. Csak a kegyetlen sötétség, mely lassan emészt fel. Fájt. Kimondhatatlanul fájt, és egyedül voltam. Azt, éreztem, hogy vége van. Majd kinyitottam a szememet, és egy harcjelenet jelent meg előttem. Szárnyas alakok küzdöttek egymással, és én nagyon féltem. Négyen voltak, egy nő, és három férfi. Az egyik férfi – a megmentőm – egyedül volt, hárman voltak ellene.

Harcolt értem, meg akart menteni. Gyönyörű volt, akár egy haragos isten. Rám emelte égszínkék pillantását, és csak rajtam tartotta, míg leküzdötte a másik hármat, a karjába kapott, és elhajított. Még láttam, amint kezek kulcsolódnak az övére, kezek kapnak utánam, de már késő, és csak egy szó visszhangzik a mennyben: Menekülj!

És így is tettem. Másnap a kórházban ébredtem, de este megszöktem. Az egyetemen összepakoltam a létfontosságú dolgokat, beültem az öreg furgonomba, és elhajtottam az éj leple alatt. Nem mentem messzire. A közelben maradtam, mert nem voltam biztos abban, hogy ez a valóság volt, és nem csak álmodtam. A követező hajnallal megjelentek a Hatalmasok. Ezek azok az angyalok, akik a földön rekedteket üldözik, hogy visszavigyék őket a mennybe. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy oda.

Másnap megjelentek, köztük az a három is, akiket leküzdött a megmentőm, és én féltem, de sikerült elmenekülnöm. A mai napig nem értem, hogy hogyan. De sikerült, és ez a lényeg.

A szemem kitisztult, újra azokat a dolgokat láttam a szemem előtt, amit a többi ember is, a pillantásom visszatért a múltból. Kinyitottam a kaput, és felszaladtam a harmadik emeletre. Ott kinyitottam a középső ajtót, és beléptem a hűvös lakásba. Az e hónapi béremet már rendeztem, éppen annyi dolgom van, hogy csöppet átalakulok. Mindig apróságokat változtattam. Eredetileg szőke hajamat hol barnára, feketére, vörösre festettem. Most a vörös jön.

Miután elkészültem vele, szemügyre vettem magam a tükörben. Határozottan nem állt jól. Hiányzott a régi hajszínem, és azok a ruhák, amiket régen viseltem. De gyökeresen meg kellett változzak. Felkaptam egy viharvert kabátot, és a kezembe vettem a bőröndjeimet. Utoljára végignéztem a szobán, majd elhagytam az épületet. A bőröndöket bepakoltam a méregzöld furgonom hátuljába, rájuk kanyarítottam a ponyvát, és indítottam. Körül-belül hétszáz kiló méternyire van a következő szállásom. Az két napos út. Ott majd egy fodrász leszek, egy olyan helyen, amely szintén közel van a jövendőbeli lakásomhoz.

Bár este volt, indulás előtt ittam még egy jó nagy bögre kávét, úgyhogy friss voltam. A lehető leggyorsabban oda akartam érni. Az utazásaim általában a hosszú, elhagyatott utakon voltak igazán veszélyesek. Ilyenkor voltam igazán egyedül.

Beraktam a CD-lejátszóba a kedvenc együttesem lemezét, és vele együtt énekeltem a dalokat. Annyira sajnálom, hogy nincs egy normális életem! Azóta is átkozom magam, amiért ittam azon a bulin. Rengetegszer végigfutattam pár másik lehetőséget is. Az egyik az volt, hogy mi lenne, ha nem egyedül utaztam volna abban a kocsiban. Vajon az angyalom a másik bajtársamat is megmentette volna? Fogalmam sincs. A másik verzió az, hogy mi lett volna, ha inkább otthon maradok azon a napon, és tanulok a vizsgákra. Boldog lehetnék. Teljes életem lenne.

De akkor sosem láttam volna őt. Ezt az eshetőséget még elképzelni is nehéz volt. Látni akarom. Csak a kormány elfordítása, esetleg egy árokba, csak egy pár gyógyszer, semmiség lenne, a halálomhoz képest. Megtenném, ha nem mondta volna; Menekülj! Bár kimondhatatlanul érdekelt, hogy mi van vele, tudom, ő tiltott gyümölcs a számomra. Ő egy, a jó istenbe, ő egy angyal! Én meg csak egy szánalmas ember.

Egy szánalmas ember, akit éppen most támadtak meg.

Oh, basszus! A Hatalmasok azok! Figyeltem, pásztáztam az eget amennyire csak tudtam a koromsötétben, folyamatosan bámultam a visszapillantó tükröt. Vagy valamit kihagytam?

A következő percben a kocsim magától kifarolt, nem én irányítottam. És akkor megláttam őket. Még nem láttam a három angyalt, de valahogy ismerősnek tűntek. Gyönyörűek voltak, és szokásukhoz híven fehér ruhát viseltek. Megpillantottam a szárnyaikat. Csodásak voltak.

De abban a percben én csak félelmet éreztem. Kivágódtam a kocsi ajtaján, és futásnak eredtem. A sztráda szélén rohantam, és igyekeztem nem elesni. Csak rohantam, és tudtam, most az életem a tét.

Menekülj! Menekülj! Menekülj! Ezt harsogta a fejemben a hangja. És csak ez tartott életben.

Hallottam a lépéseinek halk neszezését mögöttem, szárnysuhogást véltem hallani. De én csak rohantam. Arra gondoltam, hogy milyen egyszerű lenne feladni. Hisz küzdöttem már eleget, tíz teljes évet!

De inkább nem gondolkoztam. Csak rohantam. Tudtam, hogyha csak egy kicsit is lassabban futnék, a Hatalmasok már elkaptak volna. Gyors voltam. Sokat edzettem az utóbbi időben. De már nem bírtam sokáig.

És akkor megtörtént. Elveszítettem az egyensúlyomat, és elvágódtam a kemény betonon. Egyből ott éreztem a hátamon a lábaik súlyát. Feküdtem ott, megtörve, szégyenkezve.

- Csakhogy meg vagy végre. Már azt hittük elkárhoztál. – marha vicces.

- Hogy bírta ki ilyen sokáig? Nézz rá, hisz meghalt!

- Daniel volt. Ő hajította vissza. Csak kár, hogy nem gondolt ránk.

- Így is tíz évetekbe került, mire megtaláltatok. – köptem a szavakat. Az agyam már másutt járt.

Danielnek hívják, és hamarosan látni fogom.

- Ha tudni akarod, a megmentőd segített nekünk. – a hangja gunyoros volt, igazat beszélt.

- Hogy mi? – Hirtelen energialökettől a hátamra fordultam, hogy legalább szemtől szembe nézhessek a támadóimmal.

- Így igaz. Ő mindig tudja, hogy merre jársz.

- Honnan? – hápogtam.

- Ő volt az Őröd. Vagy inkább az őrangyalod. Mindegy, de most már vissza kell vinnünk téged.

- Mi?

- Hamarosan mindent megtudsz, erről biztosíthatlak.

Fogalmam sincs, hogy miért, de hittem neki.

- Na és, készen állsz a halálra?

Nem válaszoltam, csak hagytam, hogy felsegítsenek a földről. Nem akarom itt hagyni az életet. Látni akarom őt. Mélyet sóhajtottam, és megadóan, biccentettem.

Éreztem, hogy a kezek, melyek eddig támadtak, most simogatnak. Végül megfogták a karjaimat, és a magasba szálltak velem. Fura mód azt hittem, ahhoz, hogy a mennybe jussak meg kell halnom. De ők csak szélsebesen vittek felfelé, a sötétségbe.

Egy akkord, egy következmény

Ciao bella!

És itt is van a harmadik novella. Ezt történetesen Carrie pályázatára írtam, helyezést sajnos nem értem el, de ez nem tántorít vissza a további pályázatokon való részvételekért. :) Rengeteget dolgoztam vele, és ami a legszomorúbb, az egyik jelenet, az, hogy figyelmetlenségemben kiléptem egy mentőautó elé, sajnos meg is történt, azóta kínoz a bűntudat...

Remélem a novella tetszeni fog, jó olvasást!

Egy akkord, egy következmény

Figyeltem, ahogy kattog az óra mutatója. Még két perc, bírd ki! – kiáltottam magamban. De nem találtam a helyem a padban. Még fél, perc, és én már nem bírtam tovább ücsörögni. A tanár még mondta volna a magáét, de én ügyet sem vetve rá, felugrottam az első padból. Gesztenyeszín, hosszú hullámos hajam egyenesen a képembe tódult, gyorsan kisimítottam az arcomból. Ekkor már meg is szólalt a csengő, így a tanár – szerencsére- nem szólt rám. A tankönyveimet válogatás nélkül hajigáltam be a táskámba, de egy üres kottalapot és egy tollat az asztalon hagytam. A táskát a vállamra rántottam, és ügyet sem vetve az osztálytársaimra, kirontottam az ajtón.

Vegyük sorban, gondoltam; hazamegyek, közben gondolkozom az utolsó soron, minden lehetőséget ki kell próbáljak. Majd otthon átöltözök a szép, elegáns ruhámba, és elindulok a zeneiskolámba.

Istenem, végre eljött ez a nap! Már olyan régóta várok rá! A zenesuli versenyt hirdetett, aminek az a lényege, hogy egy saját dalt kell komponálni, és a zsűri előtt előadni. Ha tetszik nekik, akkor pályázhatsz az ösztöndíjra, a világ egyik leghíresebb zene iskolájába. Hát ezért sietek olyan nagyon. Írtam egy csodálatos zongoradarabot, csakhogy az utolsó sort csak nem tudom megírni. Eddig rengeteg variációt kipróbáltam már, de egyik sem stimmelt. És ma van a verseny. Csodás.

Már kiskorom óta zongorázom. A zenetanárok csak úgy istenítenek. Szerintük csodás vagyok. Mikor először ültem le a zongora mellé, csak úgy, a magam szórakoztatására elkezdtem ütögetni a billentyűket. A szüleim meg bejöttek, mert azt hitték, hogy a tévében találtam valami zeneműsort. Még aznap beírattak a zeneiskolába.

És ma végre eljött a nagy nap. Megmérettethetem magam. Végre. Kb. fél éve erre készülök.

De az utolsó sort nem tudom megírni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Egyik sem tökéletes, márpedig én maximalista vagyok. Még ki se értem az iskolából, a lapom máris tele volt firkálva áthúzott hangjegyekkel. Miért vagyok képtelen rá? Ez most valami olyasmi, mintha egy költő írna egy csodás verset, de az utolsó sorban nem talál rímet. Nem írhatja át a művet, mert azzal elrontaná a harmóniáját. De rímet sem talál. Patthelyzet, pont, mint nálam.

Koncentrálnom kell. Ha ez most nem sikerül, akkor nem valószínű, hogy felvesznek a zeneiskolába. Márpedig én oda akarok, nem szeretnék, akarok járni. És ha felnövök, akkor filmzenéket szeretnék komponálni. Ez minden vágyam, ennyit várok az élettől.

Gyorsan szedtem a lábaimat, minél előbb haza akartam érni. Oda sem figyeltem, mikor kiléptem az úttestre. Ez hiba volt. Valami közeledett felém, de sikerült idejében lefékeznie. Egy busz. Reflexből visszaugrottam a járdára. De volt valami a busz mögött, ijesztő sebességgel közeledett, de le kellett fékezzen. Egy mentőautó. Csodálom, hogy nem hallottam. Pedig nagyon hangosan szirénázott. Megvártam, amíg kikerüli a buszt, és továbbhajt, de nem ez történt. Kikerülte ugyan a buszt, és befordult a mi utcánkba, ezzel értékes másodperceket veszítve. A buszvezető is megrémült, látván, hogy hibát vétett, de csak állt tovább. Aztán leesett. Egem akar átengedni. Gyorsan átszaladtam az úttesten, be az utcánkba.

És csak itt fogott el igazán a vakrémület. Lehet, hogy meghalt valaki miattam. Kapkodva szedtem a levegőt, ahogy futottam haza. De már messziről láttam, azt, amit eddig csak sejtettem. A mentőautó a házunk előtt állt. Még gyorsabban futottam, minél előbb oda akartam érni. Mikor odaértem, egy végtelen pillanatig megálltam a házunk előtt, hogy erőt gyűjtsek. Sajnos a térdem úgy remegett, hogy járni sem tudtam, azért csak megpróbáltam.

Beügyetlenkedtem magam a nyitott kapun, és szédelegve mentem egyre közelebb a bejárathoz. Egyik kezemet a ház falán tartottam, biztos, ami biztos, nehogy összeessek.

Aztán mély levegőt vettem, és beléptem az ajtón. Pontosan az történt, amitől a leginkább féltem. Az édesapám magába roskadva ült a kanapén, amíg a mentősök összeszedték az édesanyámat.

Azonnal odarohantam apámhoz.

- Mi történt...? – kérdeztem légszomjjal küszködve.

- Az... az édesanyád egyszer csak összeesett... Nem tudtam mit csinálni. – Csaknem sírt.

Majd az édesanyám felé fordultam. Hamuszín arca nem mutatott érzelmet – el volt ájulva. A mentősök rárakták egy hordágyra, és rákötözték. Az egyikük megismert. Szánakozó és egyben bosszús pillantást vetett rám, majd felkapta a hordágyat, és megindult kifele. Követtük őket apával, bezártuk az ajtót, és felszálltunk a mentőautóra.

A könnyeim patakokban ömlöttek, folyt az orrom, és zsebkendő sem volt nálam.

Úgy éreztem, hogy a szívem megszakad, úgy aggódtam anyámért, és annyira átkoztam magam a szertelenségem miatt. Hogy tehettem ezt? És ha anya meghal most miattam? Ránéztem a békésen kisimult arcára. A mentősök olyan gyorsan vezettek, szlalomoztak az autók között amennyire csak lehetséges volt, bár én mégis azt kívántam, hogy sietnének jobban.

Apám egy szót sem szólt, csak fogta anya kezét. Ha tudná, hogy mindez az én művem! De hamarosan meg fogja tudni. El kell majd mondanom neki. Most nem. Egyelőre beszélni sem tudok, úgy bőgök, mint egy óvodást. Le kell csillapodjak. Mély lélegzetet vettem, majd még egyet. A táskám még mindig a vállamon volt, kivettem belőle az ásványvizemet. Nagy kortyokban megittam a maradékát, majd az üres üveget visszaraktam a táskámba.

Nem volt szándékos, mégis eszembe jutott a mai verseny. Szomorú szívvel gondoltam, rá, mert tudtam, hogy nem tudnék indulni. Addig nem, amíg nem látom az édesanyámat újra egészségesen. Így pedig az egész jövőm elúszott. A versenyt tízévente tartják. Hát, ideje más pályaválasztás elé nézni.

Mikor megérkeztünk a kórházba, anyut elvitték, mi meg kint maradtunk a váróhelységben. Idegességemben tovább firkálgattam a kezemben tartott lapra. Szinte nem is figyeltem, gépiesen karcoltam fel a papírra az utolsó sort. Tökéletes. Kár, hogy pont most született meg, mikor már túl késő.

A papír maszatos lett a könnyeimtől. Az írás olvashatatlanná vált, számomra mégis tiszta, és világos volt. Önkéntelenül az órára pillantottam. Még bőven lenne időm.

Az édesapám finoman megkocogtatta a vállamat.

- Menj csak.

Két szó. De ez a két szó megrémisztett és reménnyel töltött el. Nem mehetek, mégis mennem kell. Bátorítást remélve ránéztem az apámra. Bólintott, bár látszott rajta, hogy nagy áldozatot hoz.

- Én itt leszek mellette.

Mély levegőt vettem, és felálltam. Majd hátra sem nézve elfutottam. Gyorsan felugrottam arra a buszra, amelyik a lehető leggyorsabban haza tud vinni. Kezem-lábam remegett, alig bírtam megállni. De nem ültem le, mert féltem, hogy ott maradok. Csöndes agóniában vártam, hogy megérkezzek. Mielőtt még teljesen elhagytam volna magam, leszálltam a megfelelő megállóban és próbáltam nem megfulladni a rám törő deja vu-től. Ugyanitt, de egy másik időpontban. Mielőtt ráléptem volna az útra, jó alaposan körülnéztem. Nem ismétlődhet meg ez a mostani eset! Az nem lehet!

Mikor megbizonyosodtam róla, hogy közel s távol egy autó sincs az útón, gyorsan átsiettem. A gyomrom remegett, mert emlékszem, hogy hogyan tettem meg ezt az utat pár órával ezelőtt. Azóta nem sok minden változott bennem. A bűntudat iszonyú erővel hasogatott, de csak mentem tovább, leszegett fejjel.

Hazaértem. Benyitottam a hevenyészve bezárt ajtón, és körülnéztem. Most minden olyan csendes és üres volt, vagy talán csak azért, mert tudtam, hogy hol vannak a szüleim. Mély levegőt véve beléptem a szobámba, és átöltöztem. Felvettem a csodaszép, elegáns ruhámat, harisnyába bújtattam a lábaimat, és egy leheletnyi sminket kentem az arcomra. Majdnem elsírtam magam, mert tegnap még azt beszéltük anyuval, hogy segít nekem előkészülni, sőt, mind a ketten ott lesznek a versenyen.

Mikor menetképes voltam, átírtam a meglévő kottát egy tiszta papírra, és gyorsan, de csendesen elhagytam a házat. A verseny már elkezdődött, de nem aggódtam amiatt, hogy lekésem a saját előadásomat. A nevem kezdőbetűje eléggé hátul van a névsorban, és még akár órák is eltelhetnek anélkül, hogy engem hívnának. Talán lesz időm megnyugodni. Talán képes leszek lejátszani a dallamomat sírás nélkül.

Mennyire megváltozott minden! Nem egészen huszonnégy órája a szüleimmel tervezgettem a mai napot, most meg...?

A mellemben valami hatalmas üresség volt, fájt, lüktetett. Vissza akartam menni a kórházba. Most rögtön. De sajnos, mint azt már olyan jól megtanultam, a kötelesség előbbre való a saját vágyainknál. És ez itt most nem csak rólam szól. Ez lenne a jövőm, az általam választott út. Ezért nem megyek vissza anyához, ezért nem roskadok össze a fájdalomtól.

Benyitottam a zene suli ajtaján. Az előadások már javában mentek, még szerencse, hogy nem kell bejelentkezni, mert azt már megtettem egy hónapja. Leültem az utolsó sorba, és hallgattam az isteni muzsikát, amely a kisfiú ujjai alól áradtak. Egyértelműen csodálatos volt. Mégsem jobb, mint az én darabom.

Valahol mélyen sejtettem, hogy nem itt kéne üljek a többi néző közt, ezért odamentem az információs pulthoz, ahol elmagyarázták nekem, hogy merre vannak a versenyzők ülése. Oda vettem az irányt.

Innen nem lehetett látni az előadásokat, de hallani kitűnően lehetett. Csodálatos zenék szóltak. Egy könnycsepp majdnem kigurult a szememből, éppen hogy elcsíptem, és letöröltem. Még nem engedhetem el magam. Még nem. Majd a verseny végén. Nagyot sóhajtottam, hogy megnyugodjak.

A gyerekek, akik mellettem ültek, többségükben mind ismerősök voltak. De ma nem. Ma mindenki idegen volt számomra. Egyre több lett az üres hely, és a végén már tudtam; én következem.

Szólítottak, és én felálltam, próbáltam nem figyelni a lábaim remegésére.

Leültem a zongora mellé, és elkezdtem játszani. Szívemet lezártam, arra a pillanatra, és csak arra figyeltem, hogy a helyes billentyűket üssem le. Az ujjaim simogatták a zongorát, majd egyre gyorsabban száguldoztak rajta. A mű eleje lassú volt, melankolikusan zengett a levegőben. Majd egyre jobban begyorsult. A szomorú hangvétel végigkísérte a zenémet. Eleinte, mikor elkezdtem írni, nem találtam ilyen szomorúnak, de talán az elmúlt idő eseményei megkeserítették ezt a csodás dallamot. A körülöttem ülő embereket kizártam az agyamból, egy burokkal elválasztottam magamat tőlük. Egyedül maradtam a fájdalommal és ezzel a leplezetlenül szomorú zongoraszóval.

De, a rám törő fájdalom hullámok ellenére nem hagytam abba. Játszottam, kitartón, amíg csak tudtam. Ameddig tudtam, hogy még nem késő.

Akarva-akaratlan elkezdtek hullani a könnyeim, amikor a vége felé közeledtem. A látásom már elhomályosult, de hála annak a sok-sokévi kitartó zongorázásnak, fejből tudtam, hogy hol vannak a billentyűk.

Majd rátértem a lényegre; az utolsó sorra. Tökéletesen beleillettek, ezzel egészítették teljessé a harmóniát.

Befejeztem. Lejátszottam a művemet. Rengeteg munkám volt benne, és tudom, hogy nem hiába. Felálltam, hogy meghajoljak. Majd észrevettem az édesapámat. Ott állt leghátul, sírt, ez jól látszott. És akkor megértettem.

Mindennek oka van. Annak is, hogy én most itt állok. Az édesanyám meghalt, de a versenyt megnyertem. Ezt tudtam, legbelül éreztem.

El akartam menekülni innen. El ebből a kegyetlen világból!

Képzeletemben szárnyakat növesztettem, és el, messze szálltam a valóságból.

Írjátok meg a véleményeteket! Lécci!!

bacetto: Agnyesz

2. nap, 2. novella

Hy!

Meghoztam a második novellát (3/2), jó olvasást hozzá! (Hamarosan UA friss!)

Néma napsugarak

Már senkiben sem bízhatok. Ma beteljesült, amitől féltem, félek, félni fogok. A csalódás sokszor fáj, olyannyira, mintha tőrt forgatnának a szívedben, de ez rosszabb. Mert utána jön a düh. A mindent felemésztő, őrjöngő düh. Ez tépi lelkemet.

Eddig csak pár könnycseppet engedélyeztem magamnak, de most úgy, isten igazából rám tört a néma sírás. Rázkódtak a vállaim, és potyogtak a könnyeim. Nem akarom... nem akarom, hogy így fájjon mindez. Mikor még csak rettegtem tőle, hogy ez előfordulhat, akkor nem csaptam ekkora ügyet belőle. De megtörtént, és én most már semmit sem tehetek.

Cserben hagytak bennünket, engem.

Ez, csakis ez fáj. Akkor és ott hitetlenkedve álltam, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy mindez igaz. Mert olyan volt, mint egy rémálom. Állok, csak úgy süt rólam a csalódottság. Ő biztos látta rajtam, láthatta az arckifejezésem, de nem érdekelte. Elment. Ahogy a többiek is. Éreztem, hogy valami forró marja az arcomat. Könnyeztem, ott, mindenki előtt, gyorsan letöröltem.

Felnéztem az égre, egyenesen a nap szemébe. Égette szemeimet, nem is bírtam tovább pár másodpercnél, de azt legalább megtudhattam, hogy nem fog segíteni. Senkise fog segíteni. Mert ami megtörtént, az megtörtént. A múltat nem tudom kiradírozni a jelen füzetéből. Csak néztem, ahogy a gyenge, délutáni napsugarak rávilágítanak a patakra. Gyönyörű volt, szívszaggatóan gyönyörű. Türkiz hullámain meg-megcsillant a nap fénye, halk csordogálását mintha valahonnan messziről hallottam volna. Mintha már semminek sem volna jelentősége. Mert nincs is. Aminek volt, az tovaúszott, aminek lett volna, már szárnyra kélt.

Az őszi napsugarak nem tudtak teljesen átmelegíteni, vacogtam. De egy kis hangocska a fejemben azt súgta, nem a hidegtől reszketek. A kis patak fölé hajoltam, belenéztem. És ott megláttam a kisírt szemű tükörképemet. Borzasztó látvány volt. Arra gondoltam, aki ezt tette velem, és elfutott a düh. Rombolni, menekülni, sikoltani, semmit sem tenni. Ezek az érzések kavarogtak bennem. A törött szívem dörömbölt a bordáim falán, éreztem, már nem bírom tovább. Elterültem a füvön, hagytam, hogy beszéljenek, muzsikáljanak valamit a napsugarak. De csak hallgattak, némán. Körülnéztem a patakparton. Egyetlen álltatot sem láttam. Vajon hova tűntek?

Egyedül, egyedül voltam. Hogy képesek...? Miért...? Nem tudtam befejezni a kérdéseket, csak hagytam, hadd sodródjak az árral. Megérdemlem. Hisz feltétel nélkül megbíztam valamennyiükben. Soha, egy percig se... Tényleg. Soha nem gondoltam arra, hogy ez valaha is be fog következni. Ahhoz túlságosan naiv vagyok. Ha szeretek valakit, valakiket feltétel nélkül elfogadom őt. És most csalódtam. Nem ez az első alkalom, de ha rajtam múlik, az utolsó. Kitépem magam közülük, abból a megszokott közösségből, hogy véget vessek ennek a véget nem érő agóniának.

Már semmi sem lesz olyan, mint volt. Ezen túl szétszóródunk a szélrózsa minden iránya felé, eltaszítjuk magunkat a másiktól. Hogy mindez miért? Önzőség. Unalom. Szánalom. Káröröm. Immáron vége van annak, ami tavaly elkezdődött. Azt hittem, örökké fog tartani, azt hittem, nem fog ennyire fájni.

És a legviccesebb az egészben, hogy ez egyedül engem bánt. A többiek, élnek a kis világukban. Ők nem érzik, vagy még nem érzik ennek a súlyát. Az is lehet, hogy nem érdekli őket.

Mikor újra kinyitottam a szemem, már minden rózsaszínes, lilás árnyalatban játszott. Már alkonyodott. Ez azt jelenti, hogy valami véget ért. Talán egy új kezdet. De nem tudom máshogy elképzelni az életemet.

Lassan feltápászkodtam a földről, és egyetlen vad pillanatig arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a vízbe vetném magam. De gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Nem dobhatom el emiatt az egész életemet. De a gondolat mégis kecsegtető volt.

Kényszerítettem magam, hogy sarkon forduljak, hogy otthagyjak mindet. Éppen ideje, hogy visszatérjek a kegyetlen valóságba. Mert, minden, ami szép volt elmúlt, sötétség és bú maradt.

Elindultam a bíborvörös színnel mérgezett utcákon. A tarkómon éreztem a nap utolsó, erőltetett sugarait. Féltem. Féltem a jövőtől. Elképzelésem sem volt, hogy mit hoz a hajnali szellő. De nem volt kedvem megtudni. Futásnak eredtem, bár nem fogtam fel hova tartok, lábaim odavezettek. Csak egy hely van, ahova most menni akarok. Egyetlen egy.

Már ott álltam, ahol minden kezdődött. A hatalmas parkban, ahol minden kezdődött. Az emlékek csak úgy áradtak az agyamba. Két éve, mindig, tanítás után idejöttünk a barátaimmal, hogy elüssük egy kicsit az időt. Minden egyes délután maradtunk. Ezen a ponton mondták fel térdeim a szolgálatot. Összecsuklottam, könnyeim folytak, de tovább kínoztam magam.

Tavaly, szintén mindig maradtunk. Abban az évben nevettem a legtöbbet. Az volt a legjobb. Ahogy szünetekben egymáshoz ültünk, együtt nevettünk, mindent meg tudtunk beszélni egymással. Aztán a bulik. Hogy mennyire jól éreztük magunkat! Az valami fantasztikus volt. De sajnos a nyár túl hosszúnak bizonyult. Szétzilált minket, mindent tönkretett.

El innen! Messze erről a helyről! Már rohantam is, bár fogalmam sem volt, hogy hova. Talán csak céltalanul rohangászok itt, de lehet, hogy valahová el kellene jutnom. Hova? Hova mehetnék? Leverten elindultam hazafelé. Már semmi sem számított, ami történt megtörtént. Felejtenem kéne, noha tudom, úgyse fog menni. Hisz csak azok a dolgok ragadnak meg, melyeket ki akarunk taszítani a fejünkből.

De egyvalamit tudtam. Valami véget ért. Hogy mikor találom meg újra önmagamat, az egy másik kérdés.

Félek a holnaptól. Vajon mit hoz majd a hajnali szellő? Mit találok a szívemben, mikor megébredek? Mi lesz...holnap? El kell, döntsem, hogy mit akarok. Őket, vagy a magányt. Az agyam harsányan az előbbit kiáltotta, de valami megakadt bennem. Hát ezt akarom? Jó volt arra gondolni, hogy holnap odamegyek a többiekhez, és minden rendben lesz. Biztos? Ilyen könnyen helyreállhat a béke? Igen.

De én még mindig nem tudom, hogy mit akarok.

Bár, egyvalamivel tisztában voltam. Nem tudok kiszakadni közülük. Bármennyire is szeretném, bármennyire is akarom, nem fog menni. A magányt már megízleltem, és köszönöm szépen, nem kérek belőle. Mérlegelnem kell, és a kisebbik rosszat kell választanom. Ez az egyetlen esélyem.

És holnap, mikor ott állok majd előttük, csak a ma délutánra fogok gondolni. Amikor szükségünk, szükségem lett volna rájuk, mégis elmentek. A szándékukat nem értem, és nem is akarom tudni.

Már megtapasztaltam a jót, már részem volt abban a legendás, eget rengető boldogságban. Csakhogy annyira elvakult voltam, hogy akkor nem gondoltam arra, hogy mi lesz ha... Mert nem érdekelt. És most? Itt sétálok az út kellős közepén a sötétben, és mire számíthatok? Még több könnyre, még több megvetésre. Ezt az utat választottam.

Jéghideg, éjszakai szellő csapta meg az arcomat.

Ha elolvastad, akkor légyszíves kommenteld! :)

pusszancs: Agnyesz

Szervusztok! :)

Sziasztok!!

Huhh, volt kimaradás, nem is kevés, de az utóbbi időben, mondhatni nem az írás volt a legfontosabb az életemben.. De ettől független van három novella, melyeket a következő három napban fogok megosztani veletek. Nem kapcsolódnak össze, közük sincs egymáshoz, és bár eddig úgy gondoltam, hogy nem teszem közzé őket, most mégis megmutatom.

Hát akkor íme az első, jó olvasást:

Csak ő

Vadul pörögtem, fejem felett az ágak csak úgy csavarogtak. A gondolataim mintha kirázódtak volna a fejemből. Szédültem, de nem érdekelt. Rosszul voltam, de nem érdekelt. Kicsit olyan érzés volt, mintha repülnék. Az ágak közt utat törnék magamnak. Persze ez csak illúzió. Az ágra kötött hintaszék nem mozdul sehova. Vagyis de. Mozog körbe-körbe. Csak nem éppen abba az irányba, mint ahová képzeltem.

Nem tudtam megállni. A körülöttem lévő emberek elmosódtak, beleolvadtak a környezetükbe, csak egyvalaki vált ki a tömegből. Csak ő...

Élénk színű pólója utat mutatott a valóságba. Hogy nem szállok, nem repülök sehova. Amint elsuhant mellettem, mintha kicsit visszahúzott volna a földre. Egy kicsit megnyugtatott volna. Ez erőt adott, hogy leálljak. De még nem, még egy kicsit nem. Élvezem a szabadságot, a szelet, a naplementét. A suhogó faleveleket a fejem fölött, és a tudatlanságot. Hogy nem tudom, mi történik körülöttem. Nem halottam a fán kívül mást, nem láttam rajta kívül mást.

Ez így volt jó. Elég messze állt tőlem ahhoz, hogy csak a sziluettjét vegyem ki. De határozottan ott volt. Éreztem.

Éreztem a jelenlétét, az illatát, őt magát. Mert most senki más nem számított, senki más nem érdekelt. Csak ő...

A régi érzések csak úgy tomboltak bennem, felszínre akartak törni. Nem akartam szabad utat adni nekik. Attól minden sokkal, de sokkal nehezebb lenne. Az egész életem megváltozna tőle. A terveim, a jövőm. Nem tehetem. Az kell maradjak aki vagyok, aki most vagyok. Nem lehetek a régi. Ami volt elmúlt.

De mindez hiányzik, a szerelem, a lángolás, a bánat. Mert a múlt fájt. Mert akkor nem kellettem neki. És most? Most vajon mi változott? Fogalmam sincs. Talán bennem változott meg valami. Én magam. A lényem. Akkor tudtam, hogy mit akarok. Most viszont...?

Akkor őt akartam. Csak őt. De ennek már több éve. Azóta megváltoztam. És most úgy érzem, megint őt akarom. Érzelmek hullámai öntöttek el. Kétely, félelem, szerelem, megbántás, csalódottság, keserűség. Mert az emberek változnak, az emlékek nem.

De féltem. Mert a múlt ismétli önmagát. Ha én ugyan úgy érzek, mint akkor, akkor mi a garancia arra, hogy ő nem? Egy időkerékbe tévedtem, mely halad ugyan, de ugyan olyan marad. Minden a régi bőgés szerint. Megint én vagyok a bánatos. Megint én leszek az, aki veszít. Ezt így, pörgés közben nem is volt olyan nehéz elfogadni. Mert semmi sem volt olyan, mint mikor én, én vagyok.

A fénypontok lelassultak, a faágak már nem pörögtek olyan vadul. És akkor rájöttem, hogy mindez álom csupán, és én hamarosan kitörök belőle. Mert amit most gondoltam, az lehetetlen, igaz?

A hullámok, melyek eddig csak gyűltek, most összecsaptak fölöttem, és lerántottak a mélybe.

Nem hallottam semmit sem. És csak őt láttam. Csak ő volt. Csak ő... Tényleg nem láttam semmit sem rajta kívül. Csak azt, hogy odajön hozzám, és én a kezemet nyújtom, és ő megfogja. Nem más, ő. Kihúzott a kábulatból és a kételyek közül. Tudtam, hogy amiket gondoltam, azt nem lett volna szabad. Egy korszak lezárult, már régen. Annak már vége, igaz? És mi van akkor, ha a talaj kibillen a lábam alól? Ha az általam ismert világ fenekestül felfordul? Mert minden megszűnt körülöttem, amíg a kezemet fogta. Majd, mikor elengedte a kezemet, visszacsöppentem a valóságba.

Szédelegve álltam ott, és nem tudtam, hogy mit akarok. Mi volt ez? Ezek a gondolatok... Nem lesz ez így jó. Ha régen nem jött össze, akkor most miért? Nem kell több fájdalom. Abból már eleget kaptam. Kérdőn néztem rá, de ő nem figyelt rám. Hát persze. Pont, mint évekkel ezelőtt. Nem vagyok fontos számára. Mert mi egyszerűen csak barátok vagyunk, se több se kevesebb.

És ennek így is kell maradnia. De ezt akarom én? Biztos vagyok magamban? Mert én már semmit sem tudok biztosan.

A szívem háborog. Ez valami olyasmi, amit nem tudok ép ésszel felfogni. Csak hónapokkal később. Mikor rájövök, hogy végig ő volt ő. Hiába hazudtam magamnak annyi éven keresztül, hiába hitetgettem magam az ellenkezőjével, legbelül tudtam, hogy végig őt szerettem.

Csak érteném, csak felfognám, hogy miért? Miért jó az nekem, ha kínzom magam? Mit tegyek, hogy megszűnjön ez az érzés? Határozottan nem jó, és semmi jó sem sülhet ki belőle. Soha. Rettenetesen fáj itt belül, de el kell fogadnom. Döntöttem. Ki kell, tépjem őt a szívemből. És ha ehhez az kell, hogy soha többé nem találkozunk, meg teszem. De itt most nem csak ő van. A barátaim, azok, akiket szeretek, nem tudom itt hagyni őket.

El kell viseljem a fájdalmat, mert tudom, hogy elég erős vagyok hozzá. A múltban is az voltam, de akkor ez a fájdalom rosszabb volt, erősebb. Én mégis kibírtam, érte. És ha kell, akkor most is meg fogom tenni.

Könny gördül arcomon, nem egy, sok száz és ezer. Annyit sírtam miatta! Az a pár év kikapcsolódás volt ebből a gyötrelemből, de most visszatért. Ülök a szabad ég alatt, és választ keresek a kérdéseimre. De semmit sem tudok, semmit sem érzek a keserű szerelem mellett.

Csak ő...

Nem mondom, hogy hosszú lett, de elég személyes jellegű novella. Remélem tetszett, és szeretném, ha megosztanátok velem a véleményeteket, legyen az negatív vagy pozitív! :)

csók, puszi: Agnyesz

Utállak Ausztrália! 2. fejezet

Halii!

Itt az UA (Utállak Ausztrália) következő része!

Jó olvasást! :)

2. fejezet

A kegyetlen igazság

Másnap reggel sokkal korábban ébredtem, minthogy az ébresztőórám megszólalt volna. Pár percig csak feküdtem az ágyamban, és fogalmam sem volt, hogy hogy kezdjem el a napot.

A világoszöld szobámba hajnali fény ömlött be, gyönyörű volt. Bár ez a nap is ilyen szép lehetne! De tudtam, hogy ez lehetetlen. Ha elmondja Szeréna, ha nem. Ha ma nem mondja el, akkor nem bízik bennem. De ha elmondja, akkor nem tudom, hogy mi lesz. A világ persze nem dől össze. Vagy de.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és lementem a földszintre, hogy reggelizzek. Most túl korán volt ahhoz, hogy bárki is ébren legyen. Egy fél óra múlva ébred a család. Ennyi időm van arra, hogy elkészüljek, és sétáljak egyet, mielőtt találkoznák Szerénával. Bárcsak kapnék egy esőnapot. Ma még nem akarok szembenézni vele, mert mi van, ha túlzottan is fáj?

Gyorsan belapátoltam a gabonapelyhemet, és visszavánszorogtam a szobámba, hogy felöltözzek. Nem is figyeltem magamra, csak azt vettem észre, hogy kész vagyok. Fogat mostam, megfésülködtem, és kiléptem az ajtón.

Szembe csapott az októberi hideg. Hogy lehűlt az idő! Tehát a tegnapi szél rossz időt hozott. Nem volt kedvem a továbbiakban az iróniára gondolni, mert az csak még inkább megnehezítette a dolgomat. A buszmegállóval ellentétes irányba fordultam. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Talán a dombhoz kéne mennem? Nem, még nem. Inkább visszamegyek oda, ahol találkozni szoktunk Szerénával.

Nagyon lassan odasétáltam. Közben az idő röpült, de ez egyszer én értem hamarabb oda. Lerogytam a padra, és magam elé meredtem. Nem tudom, hogy hogy történt, de elaludtam. Semmit sem álmodtam, úgy tűnt, mintha órák teltek volna el. Majd egy finom ölelés ébresztett.

Kinyitottam a szemem, és egy szőke fejet pillantottam meg. Szeréna.

- Köszönöm, hogy megvártál. – mondta.

- Szívesen. – csak ennyit feleltem. Még egy csomó időnk van ahhoz, hogy beérjünk a suliba, tehát rengeteg időnk van.

- Előre szólok, nem lesz… kellemes, amit most fogok mondani. Roxána! A szüleim Ausztráliába akarnak költözni! – mire befejezte, már sírt.

Meg sem szólaltam. Félszegen ültem a padon, és az agyam egyszerűen nem volt hajlandó befogadni ezt az információt. Egyszerűen megtagadta.

Eltelt így egy perc…

Aztán még egy…

Micsoda?

Hogy Ausztráliába?

Szeréna?

Miért?

És egyre ez visszhangzott a fejemben. Miért? Miért? Miért? Képtelen voltam elfogadni, nem bírtam rágondolni. Elrepült így pár perc, nap, év. És csak azt vettem észre, hogy Szeréna ráz, ráz, ráz.

Micsoda?

Leblokáltam. Nincs arra szó, amit akkor éreztem. Talán a fájdalom, félelem, düh, szomorúság, gyengeség, veszteség keveréke lehetett.

Ránéztem. Nem tudott a szemembe nézni. Leszegte a fejét és úgy ült. Nem ült… Sírt, rázkódtak vállai. Tehát igaz… Ez nem csak vicc. Tényleg komoly.

- Tessék...?

- Igaz.

- Miért?

- Nem tudom.

- Miért?

- Nem tudom! – felcsattant a végére, és láttam rajta, hogy ő sem tudja, miért.

Ekkor olyat tettem, amit tudom, hogy nem szabadott volna. Felpattantam, magam után húztam a csuklóját, és elkezdtem rohanni, magam után rángatva Szerénát. A domb. Csakis oda mehetünk. Nincs más választásunk. Hisz annyi időt töltöttünk ott! Úgy láttam, Szeréna rájött, hogy hova is vonszolom tulajdonképpen, ezért mellém állt, bár én még mindig nem engedtem el a csuklóját. Együtt szaladtunk végig a kihalt utcán, ahol még senki sem ébredt fel. Bár én se tettem volna ma!

Igazából belül próbáltam higgadt maradni – persze nem sok sikerrel. Próbáltam, én tényleg próbáltam feldolgozni, ezt a traumát, de még semmi sem biztos... még semmi sem biztos... ugye?

Mert a szülei, a szülei, akiket olyan nagyon jól ismerek, szeretnek itt élni. Legalábbis eddig úgy tudtam. Sajnos, túl jól ismerem őket. És tudom, ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, akkor se kép, se hang, amíg a tervük nem sikerül. És ezért érzem azt, hogy komolyan gondolják. Véresen komolyan.

Kifulladva értünk a dombhoz, és nekem alig volt erőm feltápászkodni rá, bár nem volt valami magas. Végül is sikerült. Erőtlenül dobtam le magam a fagyott földre. Szeréna is mellém ült, és a vállamra borult. El se hiszem...

- Szeréna.

- Igen?

- Ez most...nem...komoly, ugye? – kérdeztem reménytelenül, sírástól csukladozó hangon.

- Bár azt mondhatnám. – Végre fogta magát, és a szemembe nézett. Zöld szemeiben a könnyek kristálycseppeknek hatottak, a végtelen szomorúság mögött. Utáltam így látni. Hosszú, hosszú pillanatokig néztünk egymás szemébe. Nem volt mit mondani. Nem lehetett megtörni ezt az agóniát.

Végül el kellett indulnunk az iskolába, bár ehhez semmi kedvem sem volt. Inkább ott maradtam volna a dombon Szerénával, mintsem, hogy egy napig úgy tegyek, mintha minden rendben lenne.

És most először nem tudtam eldönteni, hogy min gondolkozhat a barátnőm. Többnyire tisztában voltam az érzéseivel, de most nem. Csak arra tudtam gondolni, hogy elmegy. És ez a tudat a gyomromig lehatolt.

Lebénított. Mit tegyek? Mit mondjak neki? Mit kéne, mondjon nekem? Fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy az életem nagy valószínűséggel hamarosan porba hullik.

Eleinte észre se vettem, hogy ömlenek a könnyeim. A sminkem nagy valószínűséggel elmaszatolódott, de nem érdekelt. Mit tegyek, hogy megszűnjön ez az érzés? Két lehetőség van: az első, hogy megszakítok minden kapcsolatot Szerénával, hogy ne fájjon majd annyira az indulás napja. Ezt a gondolatot azonnal elhessegettem magamtól. Hülyeség. És akkor ott a második verzió: Kihasználjuk a még meglévő időnket, és rengeteget leszünk együtt a következő pár... Úristen. Mikor indulnak? Hónap? Nap? Év? Ezt, ezt feltétlen meg kell kérdezzem tőle. Szóval ki kell használjuk a lehetőségeinket. Muszáj.

De meg kell kérdezzem magamtól. Gondoltam-e valaha arra, hogy milyen lesz, ha ez egyszer véget ér? Nem, soha, még csak meg sem fordult a fejemben. Soha, soha de soha nem gondoltam erre. Nem is volt rá indokom. Mert, eddig a napig, minden stimmelt az életemben. Minden. Volt egy legjobb barátnőm, aki mintha a testvérem lenne, voltak haverjaim, akikkel mindig lehetett hülyülni, a jegyeim viszonylag jók... És nem akarok belegondolni, hogy mit hoz a holnap.

És így telt el a nap. Kétségek közt. És félelemmel telve. Nem akartam megkérdezni, hogy mikor indulnak, ő se hozta fel többé a témát. Majd megtudom, ha eljön az ideje. Mondjuk holnap. És utána ott van a hétvége. Amikor is lesz időm gondolkozni. Mérlegelni, hogy melyik lehetőség éri meg jobban nekem.

A nap ragyogóan sütött, miközben sétáltunk hazafelé. beszélgettünk mindenről, az iskoláról, a barátainkról, a tanulásról, csak éppen arról nem, amiről kellett volna. És ez így volt rendjén. Mikor megérkeztünk a buszmegállóba, hirtelen nem tudtam, hogy most mit kellene, csináljak. Hagyjak mindent ahogy van, és tegyek úgy, mintha mi sem történne? Mert szerintem ez így nem fair. Csakhogy nem vagyok rákészülve még egy rossz hírre. Az aztán tényleg nem menne.

Egy dolgot viszont tudtam. Haza akarok menni, ahol kisírhatom magam. Sírni akarok. Leírni mindent egy üres lapra, sikítani, bármit. Bármit, ami eltereli a fájdalmamat.

- Roxána! – szólt, mikor már éppen indultam volna.

- Tessék? – kérdeztem kelletlenül. És szerintem ezt ő is kihallotta a hangomból.

- Nem is... nem is akarod tudni... – itt nagy levegőt vett – hogy mikor?

- Szeréna... én nem... nem tudom...

- Pedig tudnod kéne.

- Rendben. – próbáltam – sikertelenül – palástolni a hangomban rejlő fájdalmat.

- A téli szünetben, el, el akarnak menni oda, körbenézni, házat keresni... és, aztán nyáron.

Összeszorult a torkom. Olyan, olyan korán? Bár még október van, ez az idő csak úgy el fog röppenni. Mennyi elpazarolt idő. Milyen kár...

- Mióta tudod? – kérdeztem szenvtelenül.

- Július körül kezdtek el gondolkozni rajta, de most komolyabban gondolják. Sokkal komolyabban.

Igen, sajnos tudom mit jelent az, ha valamit komolyan gondolnak.

De ez nem történhet meg. Az nem lehet! Nem vehetik el tőlem a legjobb barátnőmet!

- És, meg sem próbálod akadályozni?

- Próbáltam! Hidd el! De nem hallgatnak rám! Azóta…

- Ssss, ne sírj! Tudom, hogy mi volt akkor, nem kell újból elmondanod. Ssss.

Szeréna sírásban tört ki. Mint mindig, ha erre gondolt. Ami két éve történt, megtörtént. És mint tudjuk, a véletlenek mindig ellenünk játszanak. Ez történt velük is. De most a jelenben élek, nem szabad, hogy visszagondoljak a múltra. És nem hagyhatom, hogy Szeréna is ezt tegye. Azóta vigyázok rá, azóta próbálom megóvni az emlék kísértésétől.

- Ne gondolj vissza. Megtörtént, és már nem tudunk változtatni rajta. – ezt suttogtam a fülébe.

Látszólag nem hitte el. Megöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

- Én nem akarok elmenni.. – hüppögte.

- Tudom, sss. – próbáltam megnyugtatni, de ez elég nehezen ment, mivel, hogy nekem is síni támadt kedvem. Olyan nehéz az élet.

Odavezettem a padra, és leültettem. Ő a vállamon sírt még mindig, bár már némán, én erősnek akartam tűnni előtte. Igaz, hogy a reggel eléggé elengedtem magam, de nem lehet csak úgy elviselni egy ilyen hírt. Megdöbbentett, bár a lényem egy része még mindig nem akarta elhinni. Hihetetlen, hogy a dolgok egy napról a másikra meg tudnak változni. Csak úgy.

Miután a barátnőm már nem sírt annyira, feltámogattam, és odatessékeltem a buszához. Haza kell mennie. Otthon le kell ülnie, és ki kell sírnia magát. Jó alaposan.

És, ami azt illeti, nekem is. Miután a busz eltűnt a sarkon, visszasétáltam az én buszmegállómba. Szerencsére nem kellett sokat várni, hamarosan fel is tűnt a nagy kék tömegközlekedési jármű. Felszálltam, és reménykedtem, hogy gyorsan hazaröpít.

A buszon még próbáltam tartani magam, nem kiborulni, és hál’ Istennek ez sikerült is. Remélem, az emberek nem néztek hülyének.

Majd felhangzott, a csörrenés, amely azt jelezte, hogy egy percen belül csukódnak az ajtók. egy sarkon, és az utca végében van a házunk. Amint megláttam, elmosolyodtam. Csak a mi házunk előtt lehet még októberben is élő virág. Anyukám imád a kertben dolgozni, szinte minden szabad percét a veteményesben tölti.

De ma egyedül lehetek itthon. Szerencsére.

Benyitottam a halványsárga előszobába, ami egybe volt nyitva a nappalival, és az étkezővel, meg a konyhával. Szeretem a háznak ezt a részét. Olyan nagy és tágas! Csodás.

Majd felcaplattam az emeletre ahol található a két hálószoba, meg egy fürdőszoba. A lépcső tetején balra fordultam, és megérkeztem a szobámba. Gyakorlatilag fejest ugrottam a vetetlen ágyamba, és próbáltam nem emlékezni… nem emlékezni… nem emlékezni.

Őszintén? Nem ment. Bár nagyon akartam sírni, a könnycsatornáim elapadtak, és nem ment. Nem tudtam sírni. Ehelyett csak rosszul éreztem magam, és egyre-egyre nőtt a gyomromban az üresség. Iszonyúan fájt, alig kaptam levegőt tőle.

Így aludtam el.

Hát, kezd egyre drámaibbá válni a helyzet. :$

A következő fejezetben: Roxána döntése.

remélem tetszett, dobjatok egy-két komit! :)

xoxo: Agnyesz