4.
- Hahó, lányok! – köszöntem barátnőimre másnap a suliban.
- Szia, Lukrécia. – köszöntek vissza.
- Van egy jó hírem! Megvan a kulcs!
- De ügyi vagy! Hogy szerezted meg? – kérdezte Heather. (A többiek természetesen tudtak már, a szerepváltásról.)
- A tesi tanáriból. Mindegy. Lényeg a lényegben: kettő nap múlva Valentin-nap. Tehát, van három napunk, hogy végleg befejezzük az előkészületeket. A festéket, festékszórót ma szerzem be.
- Készen van hat kollázs.
- Én nyolcat csináltam.
- Legalább százszor kinyomtattam a címerünket.
- Hű. Jók vagyunk! – mondtam. És tényleg. Két hét alatt majdnem mindennel elkészültünk.
- Ma átmehetünk? – kérdezte Lina.
- Persze, vagyis ma nem. Ma megyek a festékesbe. Szóval holnap főfő megbeszélés nálam.
- Rendben. – mondta Brit.
Becsöngettek, így hát mindenki rohant a saját órájára.
Matek, Amanda mellett.
Szuper.
És megint. Amikor beléptem a terembe, megint, egy rózsaszál volt a padomon.
És akkor olyat tettem, amit később még nagyon meg fogok bánni.
Amandához szóltam.
- Hello, nem tudod, hogy ki szórakozik velem? – kérdeztem a rózsára mutatva.
- Csak nem hozzám szólsz? – kérdezte őszintén meglepve.
- Szerinted? – rögtön le is lohadt előbbi lelkesedése, mert rájött, nem barátkozni szeretnék vele.
- Nem, nem tudom, hogy ki „szórakozik” veled. – a szórakozik szót nagyon gúnyosan ejtette ki.
- Akkor csak ennyit akartam. – mondtam, mintegy végszóra, mert becsöngettek.
Egész órán, olyan furán nézett rám. Ezzel, a „mikor jössz már rá?” arccal.
Tudtam, hogy ez volt a képére írva, mert régebben nagyon jól ismertem ezt az arckifejezést.
Biztosan el fogják felejteni.
Biztos vagyok benne.
Egész nap nem köszöntöttek fel.
Kész, elfelejtették.
Pedig most leszek tizennégy éves.
Olyan régóta vártam már erre!
És ők meg elfelejtették.
- Hello, Lukrécia. – köszönt Amanda, mikor már a szekrényemnél pakoltam.
- Szia.
- Miért voltál ma olyan letört?
- Nem voltam letört.
- De-de.
- Honnan gondolod, hogy letört voltam?
- Hát, nem mosolyogtál, és olyan csúnyán néztél rám egész nap.
- Bocsi, nem vettem észre, hogy csúnyán néznék rád.
- Rendben.
Elfordult. Én pedig nagyon szomorú voltam. Ezt elfelejteni?
Elviharzott a szekrények mellett. Egyedül maradtam a tágas folyosón.
És akkor sírni kezdtem.
Lépteket hallottam, úgyhogy gyorsan letöröltem a könnyeimet.
A barátnőim jöttek vissza.
- Boldog szülinapot! – kiáltották kórusban, és én újra boldog voltam.
Amikor a szekrény mellett álltunk, akkor is ugyan ez tükröződött az arcán.
Nem tudtam hova tenni.
Ő szórakozna velem?
Meleg ajánlom neki, hogy ne tegye.
Csak az volt a baj, hogy én is azt reméltem titokban, hogy ő legyen a „tettes”. Akkor nem kéne már a titkos hódolókon töprengeni.
Jajj. Jajj. Jajj.
Az élet néha nehéz.
Ezt nálam jobban senki nem tudhatná.
Nem hiszem, hogy minden lány/fiú átélte ezt.
Szerencsére már nem kellett többet ezen tépelődnöm, mert kicsöngettek.
Lina, akinek mellettem volt órája, már várt rám a folyosón. Együtt mentünk át a suli túloldalára, de félúton szétváltunk. Ő balra, én jobbra mentem.
Irodalmon teljesen egyedül éreztem magam. Azzal nyugtatgattam, hogy most legalább nem olyan, mint régen. Nem vagyok olyan elveszett, mint voltam. Vannak barátaim. És igaz, nem annyi, mint régen volt, de ez igazából nem lényeg. Fő, hogy támaszkodhatok valakikre.
És ebbe a gondolatba kapaszkodva éltem át egyik napot a másik után. Ahogy a mai napot is. Tudtam, már nincs túl sok idő a mi kis cselünkhöz. És úgyis mindenki fogja tudni, hogy mi voltunk a tettesek.
Erre is kell készítenünk egy biztos tervet. Hogy legyen alibink.
Az időzítés, mondani lehet, tökéletes. Ugyanis két nap múlva anyám elutazik valami üzleti megbeszélésre. És a ház üres lesz. Majd azt mondjuk, hogy mindenki nálunk aludt. Ennél tökéletesebb már nem is lehetne!
A nap gyorsan eltelt.
Gyorsabban, mint gondolni lehetne.
Talán, mert már nagyon vártam, hogy mehessek elvégezni az utolsó simításokat. És villámcsapásként hasított a fejembe: még 2 nap. Eddig is tudtam, de nem igazán figyeltem rá. Már nincs túl sok időnk. Konkrétabban 1 nap, mert az utolsón már betörünk. Hú. Izgatottabb vagyok, mint illene.
Nagyon várom már, hogy végre megszeghessünk egy szabályt.
Rossz akartam lenni.
Azt akartam, hogy felfigyeljenek rám. Igaz, ilyen szempontból kihasználtam a barátaimat, de ez most nem lényeg. Tudom, hogy ez csúnya dolog. És, hogy én nem ilyen voltam. De annak már rég vége.
Ezzel a rózsával kaptam egy szikrát. Egy igen kicsiny gyújtást a változásra.
És én megragadom az alkalmat, és nem szalasztom el.
Hihetetlen, de már hazafelé tartottam. Az idő nem szórakozik velem. Sürget.
Tudtam, hogy mi lesz a mai program. Festékes, otthon nem-elalvás, készíteni egy darab kollázst. Mert akartam magamból egy kis részecskét. Hogy legyen valami fizikai közöm is ehhez az egészhez.
Tehát otthon gyorsan ledobtam a táskámat, előszedtem fekete öv tasimat, és indultam.
Az idő remek volt, ezt hiába is tagadhatnám. A nap hétágra sütött, és bár, február volt, a vékonyabb fekete dzsekimben jöttem.
De természetesen hideg szél fújt. A hajam a nyakamat csiklandozta. Már csak attól féltem, hogy a szél esőfelhőket fog hozni. Még szerencse, hogy a festékes itt van a közelben. Tudtam mit akarok, így valószínűleg gyorsan fogok végezni.
Csak egyvalamivel nem számoltam. Hogy ismerős is lesz a boltban. És ez a valaki Markus volt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy még beszélgetni is próbált velem.
Mikor beléptem az ajtón, melyet egy kis csengettyű kísért, rám mosolygott, és ha ez még nem lenne elég, köszönt is.
- Szia! De rég láttalak!
- Hello. – mondtam kedvesen, noha belülről majd szétrobbantam. És van pofája hozzám szólni!
- És? Mi van veled mostanában? Amandával hogy vagy?
- Jól vagyok, köszi. Amandával nem beszélek, ha érdekel.
- De miért nem? – kérdezte, de rögtön rájött ő maga is a válaszra. Természetesen csúnyán is néztem rá. – Azt hiszem, tudom. – gyorsan témát váltott. – És mit keresel itt?
- Festéket vennék.
- Hova?
- Ki akarom dekorálni egy kicsit a szobámat.
- Na de feketével?
Végigmutattam magamon. Hogy minden fekete volt rajtam, nem értettem, hogy miért nem szúrt azonnal szemet neki. Régen, pontosabban két és fél éve nagyon színesen öltözködtem. Rengeteg színes pólóm volt, melyek most a szekrényem legaljában pihennek.
- Na de Lukrécia! Az nagyon régen volt már! Azóta csak és kizárólag feketében járkálsz?
- Csak és kizárólag.
Na, ezzel sikerült meglepnem. Erre nem gondolt. Arra, hogy amit tett, annak hatása lesz a jövőben is. Teljesen elképedve meredt rám.
- Most mit csodálkozol úgy?
- Én nem gondoltam rólad. Én, nem is tudom... – nem tudta folytatni.
- Én se. – azzal ott hagytam.
Már indultam a kasszához fizetni, de valamin megakadt a szemem. Egy kis festékszórón. Azzal minden sokkal könnyebb lenne! Gyorsan fogtam egyet, aztán tényleg mentem fizetni.
Még egyszer visszanéztem az ajtóból. Markus ugyan úgy állt ott, mint mikor ott hagytam.
Elhatároztam, hogy elfelejtem ezt a találkozást egyszer, s mindenkorra.
Otthon kipakoltam a szerzeményeimet, és nekiláttam a saját kollázsomnak. A papír természetesen fekete volt. Nagy fehér bubis betűkkel írtam a tetejére, a szöveget meg vérpirossal, mely helyenként lecsordult. Ettől csak még jobban nézett ki. Miután elkészültem, megtöltöttem a festékszórót.
Úristen! Holnap után jön a nagy nap.
Már remegett a gyomrom az idegességtől.
Tudtam, hogy a következő két napban nem fogok aludni. De akkor nagyon kimerült leszek a betörés éjszakáján.
Nagyon hiperaktív voltam, nem bírtam volna a seggemen maradni. Sétálni akartam. Vagy biciklizni. Akkor körbe biciklizem a környéket. Közben megállok a cukrászdában, eszek egy krémest, megyek tovább, megkerülöm a sulit és hazajövök. Kész a haditerv!
Kimentem az udvarra, és előszedtem szinte az egyetlen olyan dolgot, ami nem fekete. Vérvörös biciklim nagyon jól nézett ki. Már négy éve meg van. Tehát ezért nem fekete.
Kigurultam vele az útra. A hűvös szél ellenére jól éreztem magam. Egyszerűen szuper volt! Visszagondoltam arra, amikor kaptam.
A könnyeim még nem száradtak fel, de már az öröm könnyeivel vegyültek. Tehát a barátnőim nem felejtették el a szülinapomat!
Mint kiderült, suli után meglepetés bulit rendeztek nekem. Én meg képes voltam kételkedni bennük!
A buli remek volt, és minden barátom kivétel nélkül velem volt. Aztán, az est fénypontjaként, a szüleim előtoltak a kamrából egy gyönyörű szép piros biciklit, masnival átkötve.
De nem is ez volt a lényeg. Hanem, hogy egyik oldalról Amanda, másik oldalról Markus állt mellettem. Készült egy ilyen kép is rólunk, mikor ketten közrefognak.
Nagyon szerettem azt a képet. Sokáig ki volt rakva az ágyam mellé. De aznap, mikor mindennek vége lett, elraktam, elraktam jó messzire. Pontosabban a ruhás szekrényem legaljára. Ahol most a régebbi, színes ruháim is vannak.
Ez az emlék még most is sokat jelent számomra. El is határoztam, hogy ha hazaértem, előveszem, és még egyszer megnézem. Csak, hogy tudjam, emlékezzek ara, hogy milyen dolog boldognak lenni.
Talán a cukrászdát kihagyom. Ettől az emléktől felkavarodott a gyomrom. Lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet, és holnap már minden úgy lesz, mint régen.
Na jó, ez nem lehetséges. De Amandával ki akarok békülni.
De azt is tudtam, hogy nem fogok. Mit szólna akkor Selena? Heather? Lina és Britanny? Őket nem hagyhatom cserben. És akkor még mindig nem tudnak a rózsákról.
Amandának mindent elmondtam. Számára nem volt titkom. És azt is tudtam, hogy ő is ki akar békülni velem.
Csak azt nem tudtam, hogy én mit akarok.
Vajon kibékülnek a lányok?
Szerintetek?
csók, puszi: Agnyesz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése