2010. szeptember 22., szerda

Suli, frissek, Míg szól a zene

Sziasztok!


Tudom, tudom, eltűntem! Ihlethiányban szenvedtem sajna, de most itt vagyok és hoztam egy friss ropogós új novellát. Mostanság fejbe kólintott a múzsa, és csak úgy ontom az új ötleteket, szóval lesznek még frissek, nem tűntem el teljesen.

Ami a szeptembert illeti, nálam elkezdődött a suli.Ez azt jelenti, hogy most kevesebb időm lesz írogatni, de mindent megteszek! :)

Jó olvasást!


Míg szól a zene

Lale Andersen kellemes hangja szólt a frissen vásárolt gramofonunkból. A déd nagymamám rózsafa kisasztalkáján találtunk helyet neki, melyet a férje, a dédpapám faragott neki. Csodaszép volt, a négy lábát faragott rózsák borították be, melyek az asztal közepén találkoztak. Annyiszor töprengtem rajta, hogy mennyit dolgozhatott a dédpapám ezen, és, hogy milyen szeretettel készíthette. Ez a szeretet, valahogy ott él tovább a faragott rózsák között.

A kis rózsafa asztalt az egyik sarokban helyeztük el, hogy tágasabb legyen az étkező. Két nővéremmel most is itt forgolódtunk. Hamarosan kezdetét veszi a családi vacsora. Nemsokára visszatér az édesapám, és remélhetőleg, jó hírekkel. A háború elég közel van hozzánk, és már csak a sziréna hangját várjuk, mely azt fogja jelezni, hogy; menekülés. Mindennap imádkozom, hogy valahogy vége legyen ennek a pokolnak, ami itt uralkodik Magyarországon.

Ma, 1944. március 19.-én rettegünk, hogy mikor kapunk bombát a nyakunkba. Mert már számíthatunk rá. A szüleim gondosan megtervezték a menekülő útvonalat a pincébe a ház összes szegmenséből. Ahol most tartózkodik a család, a két nővérem, édesanyám, meg én, onnan a legnehezebb eljutni a ház túlsó végében lévő menedékül szolgáló pincébe.

Még rengeteg idő volt, míg édesapánk megérkezik. A többiek a dolgukra siettek, én meg leültem az egyik kényelmes székbe, és élveztem a zenét. Behunyt szemmel hagytam, hogy a dal rabul ejtsen, és megfogjon. Mikor újra kinyitottam a szememet, éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. A zene? A remény? A félelem? Ezek az érzések mind eggyé olvadtak bennem.

A zene iránti szeretetem, Lale Andersen csodálatosan, szinte fájdalmasan gyönyörű hangja, esetleg egy dézsányi félelem. Mindezek mellett ott van, a mindent elsöprő remény. Remélem, hogy egyszer vége szakad ennek a folytonos idegeskedésnek. Ennek az értelmetlen háborúnak.

Szerencsére édesapám már elmúlt ötven éves, és nem kell bevonulnia a frontra. Legalábbis nekünk szerencse. Hallottuk a jelentéseket, és úgy látszik, az oroszok egyre közelebb kerülnek hozzánk. Szóval hamarosan kapnunk kel magunkat, és ész nélkül elmenekülni innen.

Pár percig próbáltam nem gondolni semmire, de aztán egy fülsüketítő robbanást hallottam meg, nem messze a házunktól. Hihetetlen, de tudtam, mi volt az, mielőtt az agyam felfoghatta volna a történteket. Bomba. Sok. És a dörrenések egyre közelebbről hallatszanak. Istenkém, tennem kéne valamit, el kellene menekülnöm innen. Az agyam gyorsabban pörgött, mint általánosan, biztosan a pánik miatt. A fejemben felvázolódott az út a pincéig. Aztán ijesztő gyorsasággal a menekülési vágy. De a távolból halálsikoly hallatszott fel. Ez megdermesztett. Szorosan behunytam a szemeimet, és koncentráltam a következő lépésre. Mit tegyek? Mentsem a bőrömet, vagy szaladjak segíteni? Odakint emberek halnak meg, és én is hamar csatlakozni fogok hozzájuk, ha nem sietek a pince felé.

Az ablakhoz vetődtem, épp abban a pillanatban, mikor egy bomba csapódott be a főutcára. Féltem. Nem tudtam parancsolni a lábaimnak, csak láttam, ahogy az emberek egyre halnak meg az utcán. Indultam volna az utcára, ellátni a sebesülteket, de nem sikerült. Nem tudtam felemelni a lábaimat, egyáltalán elfordítani a tekintetemet. Ott álltam megkövülten az ablakban, és imádkoztam, hogy ez csak egy álom legyen.

Hirtelen felharsant édesanyám hangja, amint magához szólít engem. Vissza akartam sikoltani, hogy jövök, de már késő volt, és egy bomba csapódott a házba, kétméternyire tőlem. Átszakította a tetőt, és a tartóoszlopokat is magával rántotta. Éppen futottam volna a másik irányba, de a vályogból készült fal éppen rám omlott. A nehéz fadarabok, és a megkeményedett sár maga alá temetett, úgy, hogy esélyem sem volt a menekülésre. Nehezen kaptam levegőt, sikítottam, de aztán rájöttem, hogy mit sem ér. Nem akarom, hogy a családom kijöjjön a búvóhelyről, mert akkor nekik is bajuk eshet.

Tehát csendben vártam a véget. A bombarobbanásokon kívül hallottam valamit, amit először nem ismertem fel, de aztán a hang, a zene utat talált a tudatomig. Lale Andersen énekelte a Lili Marleen. A kedvencem volt, mindig is az volt. Mióta először hallottam, beleszerettem. Ezért kértem a szüleimet, hogy vásároljunk egy gramofont, amivel minden nap tudom hallgatni, ezt a fantasztikus dallamot. Csodálatos volt, ahogy énekelt, és csodálatos volt, hogy így elterelte a figyelmemet, a közeli halálomról. Vérfagyasztó pontossággal tudtam, hogy a szívdobbanásaim meg vannak számlálva. A vályogfal alatt feküdtem, bár eleinte próbáltam szabadulni, kivergődni alóla, de a sár teljesen betemetett, és minden, de minden csupa véres lett körülöttem. A szoknyám széle beleragadt a tartóoszlopok alá, a kezeim kényelmetlenül zsibbadtak. Tudtam, hogy nincs menekvés, és ezt el is fogadtam. Nem küzdöttem tovább, hanem hagytam, hogy a sorsom bevégeztessen. Ha tizenhét évesen meg kell, hogy haljak, akkor annak oka van.

A kapálózás teljesen felesleges volt, a sikítás még inkább. Egyszerűen csak feküdtem a romok alatt, és próbáltam a zenémre koncentrálni. Még egy jó darabig biztosan nem lesz vége, ezért a végéig én is próbáltam kitartani. Nem értettem, hogy mi fáj ilyen nagyon, de aztán rájöttem. A múltam jövőjét sirattam olyan keservesen. Először nem is értettem. Aztán eszembe jutott, hogy amikor rám zuhant minden, amikor mindennek vége lett, egy erős szúrást éreztem a mellkasomban. Hát ez volt az.

Próbáltam, szinte természetfeletti erővel nem gondolni erre a kis problémára. Annyi mindent szerettem volna kipróbálni! Az élet még előttem áll, és én itt és most befejezem. Ez nem igazság!

Menekülni akartam. Nem csak ebből a helyzetből, hanem az egész világból. Mire jó ez az értelmetlen háború? Nem értem, nem értem... nem,... értem... Forgott velem a világ, szédültem. Bár már vége lenne ennek a szenvedésnek. A fájdalom hullámonként tört rám, már-már elviselhetetlen volt. Az erőm elhagyott.

Csak feküdtem a földön, a törmelékek alatt, a szép új ruhámban, melyet édesanyám varrt nekem nemrégiben. És csak arra tudtam gondolni; milyen kár. Régebben tökéletesen elterveztem az életemet. Soha, egy percig sem gondoltam, hogy engem, pont engem fog magával rántani a háború. Aztán arra a sok emberre gondoltam, odakint. Még most is fel-felhangzik egy-egy sikítás. És én is félek.

És egyvalami viszont nagyon idegesít. Hogy soha nem fogom megtudni a háború végét. És ez, ez az, ami igazán aggaszt. Hogy nem tudom, mi lesz a szüleimmel, szeretteimmel.

Édesapám még kint van valahol. Villámcsapásként hasított végig bennem a felismerés. Tehetetlenül elkezdtem vergődni a házunk romjai alatt, de körülbelül harminc centit, ha haladtam. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy lesöpörjem magamról a törmelékeket, és a nehéz, fa tartóoszlopokat. Túl gyenge voltam. Bezzeg, ha fiúnak születtem volna...

Édesapám mindig is fiút akart, de sajnos harmadikként is lánya született, én jöttem a világra. Attól függetlenül, édesapám megtanított, éretten, majdhogynem férfimód kezelni a dolgokat. Helytálltam a legnehezebb dolgokban is, sosem féltem. Mostanáig. Erőnek erejével próbáltam felidézni magamban azt a pillanatot, mikor így féltem, mint most. Sajnos nem sikerült. Persze, ijedeztem, de úgy, igazából sosem féltem. Most viszont alig tudom fékezni kezeim remegését.

Próbáltam nem gondolni a jövőmre, mely úgyis veszendőbe megy. De nem tudtam parancsolni vágyakozó gondolataimnak. Egy pillanatra, de csakis egyetlen egyre megjelent előttem egy kép, melyen egy kislány, és egy kisfiú szaladgált egy udvaron, kézen fogva. Az én gyermekeim lennének. Könny futotta el a szemeimet, egyre-egyre sírtam, és zokogtam. Hosszú, fekete hajam izzadtan csavarodott körém, és több sebből is véreztem. És Lale Andersen egyre csak fújta az énekét, és én boldog voltam, már amennyire azt boldogságnak lehet nevezni, hogy az ő hangjára halhatok meg.

Újabb és újabb bomba csapódott be a házba. Már erőm sem volt félni. Ha ilyen az élet, akkor nekem semmi kedvem sincs élni benne. Milyen szerencse, hogy most az életem alkonyán jöttem rá erre. De legalább a halálom, az emberek halálával talán majd rájöhetnek arra, hogy micsoda értelmetlenség ez. Már csak ez számított nekem.

Lili Marleen a végéhez közeledett. Már testileg-lelkileg is felkészültem a nagyszerű halálra. A vég előtti tónusok melankolikusan rezegtek a levegőben, mikor a halálom előtti pillanatban másfajta, furcsa majdhogynem oda nem illő zajokat hallottam. Csörtetést. Automatikusan menekülni kezdtem, de nem volt elég erőm. Túlzottan is fájt mindenem. Addig-addig vergődtem, míg a fejem napvilágra került. Egy férfit láttam, hátán két szárnnyal aztán minden elsötétült. Hallottam még, hogy beszél hozzám, de nem értettem egy szót sem, mert a férfi németül beszélt...

Aztán már csak sistergést hallottam, a gramofon elhallgatott, de a férfi tovább dúdolta a Lili Marlennt.

Végül elvesztem a fény tengerében.


Csók, puszi: Agnyesz


u.i.: ezt hallgattam, míg írtam: Within temptation - the truth beneath the rose.