A felejtés ára

A felejtés ára

Némán ballagtam hazafelé. De nem csak én voltam csöndes. Az esőcseppek halkan kopogtak, ahogy földet értek. Csak úgy szakadt az eső. A szél a szemembe fújt, csípett.

Csak néhány madár fújta nótáját, alig hallhatóan. Most nem láttam mindenfelé macskákat, úgy, mint régen.

Most csak én voltam. Egyedül.

Direkt választottam ezt a hosszú, kihaltnak tűnő utcát.

Nagyon rossz kedvem volt. Szomorú voltam. Nem mintha eddig, mindig boldog lettem volna. Nem. Általában vidám vagyok, de vannak napok, amikor iszonyatosan rossz kedvem van. Ilyenkor jobb, ha egyedül vagyok.

Az egész napom úgy el volt rontva, ahogy csak lehet. Az nem elég, hogy tesi órán elesek, összezúzom a kezemet, nem, nem volt elég a sorsnak. Nemhogy régóta tetszik nekem valaki, noha jól tudom, hogy van barátnője, rá kellett jönnöm arra, hogy fölösleges.

Mert ma volt a fordulópont.

Eddig reménytelenül ábrándoztam arról, hogy valami csoda fog történni, pedig tudtam, hogy nem. De reménykedni csak szabad, nem igaz? És én túl sokat reménykedtem. Sokkal többet, mint ahogy normális lett volna. Egyszerűen belelovalltam magam az ábrándjaimba.

És pont ma kellett rádöbbenem, hogy nincs értelme ábrándozni.

Igazából örülök neki, hogy elérkezett ez a pont.

Ekkor már zuhogott az eső. Valósággal ömlött.

Fáztam. Se kapucnim, se esernyőm nem volt. Tehát csurom vizes voltam. És még mindig messze vagyok hazulról. Még egy csomó időm van az önmarcangolásra. Hogy miért nem léptem hamarabb. Volt esélyem, tudom, hogy volt. Régebben. De én ezt az esélyt elpasszoltam. ELPASSZOLTAM!

És ezért utáltam magam. Hogy miért nem vettem észre ezt a lehetőséget korábban. Hogy akkor miért nem éltem ezzel az eséllyel. Csakhogy, az a gondolat, hogy ennyi volt, nincs tovább, megijesztett.

Bár nagyon sokat ábrándoztam, mégis, mindig tudtam, hogy mi a valóság, és mi nem az.

Már közeledtem hazafelé. És én már tudtam, hogy mit fogok otthon csinálni.

Elfelejtem őt. Kiverem a fejemből. Kitörlöm a képet a számítógépemről, telefonomról. Elrakok mindent, ami őrá emlékeztet. Megkérem a barátnőimet, hogy többé ne emlegessék előttem. És többet nem megyek a termük elé bóklászni.

De még van időm. Még felidézhetem azokat a perceket, amelyeket az elmúlt hat hónapban átéltetem. Vele.

Még visszaemlékeztem az első mondatára, amit rólam mondott. Tudjátok, hogy nekem ki tetszik? Az a sárga pólós lány, ott. És én már ettől boldog voltam. De csak később. Először nem vettem észre. Nem figyeltem rá. Csak később. Később, mikor már elszalasztottam a lehetőségemet.

Sokat megtudtam róla, igaz nem tőle. A barátnőmmel volt jóban, tehát, ő mondott dolgokat róla.

És, én kis naiv, akkor még próbálkoztam. Akkor még azt hittem, hogy majd lesz ebből valami. Akkor.

De fokozatosan kezdtem rájönni, ebből se lesz semmi. Most, az utóbbi hetekben, már annak is örültem, ha rám nézett, nemhogy beszéltem vele. Nem.

Nemrég, talán egy hónapja, szerveztünk mozit velük. Egy nagy, csoportos mozit. Istenem, úgy készültem rá, de úgy!

Aztán nem jött el.

De még akkor sem csüggedtem.

Most már lassan hazaérek. Még van idő egy pár emlék előidézésére. Például, a farsangra. Ekkor, már tudtam nincs semmi lehetőségem sem. Ekkor már tudtam a barátnőjéről.

Az elején semmi sem volt. Egyszerűen semmi. Táncoltunk a barátnőimmel a padokon, karaokeen énekeltünk, jól szórakoztunk. És akkor megjött ő. Vagyis ők.

A buli rosszra fordult – számomra. Nevetgéltem, ahogy addig is, de belül, belül nagyon szomorú voltam.

És ennyi volt. Vége. Hazaértem.

Végre, megkezdhetem a felejtést. Eldobhatom, eddigi életemet.

Amint beléptem a szobámba, elővettem az ágyam alól az a dobozt, amiben emlékeket őrzök. Három év van benne. Ami azért nem kevés.

Igazából nem akartam kidobni a hozzá kapcsolódó emlékeket. Csak átrendezni. És persze még egyszer, utoljára átnézni azokat. Azokat a dolgokat, amik rá emlékeztettek, legalulra tettem. A doboz legaljára, hogy még véletlenül se lássam, mikor újabb dolgot teszek belé.

Mikor ezzel megvoltam, bekapcsoltam a gépemet, és kitöröltem a képet. Nem én készítettem őket, csak úgy, a netről töltöttem le azokat.

Aztán a telefonomról is. Ahogy az utolsó képet kitöröltem, az agyam leghátsó zugába száműztem őt.

Azt hittem, hogy már mindennel elkészültem. Azt hittem, hogy így könnyebb lesz majd. Azt hittem, hogy ettől, majd könnyebben fogom elfelejteni őt.

Hát tévedtem. Nem lett jobb az életem. Sőt. Nagyon is ugyan olyan maradt.

Túl fullasztónak találtam a szobámat. Az egész házat. Ki kellett menjek az udvarra. Szakadt az eső. Kapucnis kabátot vettem fel. Nem bírtam bent maradni, ott ahol annyit ábrándoztam róla.

De az udvar sem volt elég szimpatikus számomra. Jobb helyet kell találnom. Egy helyet, ahol teljesen gyedül lehetek.

És ez a hely nincs is olyan messze. Csak ki kell mennem az útra, ott jobbra fordulni, és megérkeztem.

Egy hatalmas erdő állt ott. Most csöndes volt. Amikor beléptem a fák közé, olyan érzés fogott el, mintha egy álomban lennék.

De nekem nem volt elég. Bennebb akartam menni. Tovább, és tovább. Oda akartam eljutni, ahol teljesen egyedül lehetek.

A fák közötti kis tisztásra gondoltam, ahol csak egyszer jártam.

Ahogy haladtam befelé az erdőben, érzékeim kiélesedtek. Hallottam, ahogy egy magányos madárka fújja csendben gyászindulóját. Biztos megette egy róka a párját.

Azon kívül néma letargia volt az erdő. Minden gyászos volt.

Hallani lehetett az esőcseppeket a fák tetején lévő leveleken. De valami megváltozott. Bennem. Éreztem, én már nem leszek ugyan az, mint aki voltam.

Csöndben haladtam az erdőben. Alig lehetett hallani lábam neszezését. Úgy közlekedtem, akár egy szarvas. Csendesen.

Hirtelen megirigyeltem, azt a békés, szabad állatot. Neki biztos jobb az élete, mint nekem.

Lassan léptem ki a rétre. A közepére ballagtam, és ott leültem. Nem zavart az eső. Nem zavart az, hogy milyen védtelenül ülhetek itt. Végre megtaláltam azt a helyet, ahol nyugodtan lehetek. Ahol nem zavarhat senki sem. Ahol végleg kitörölhetem az emlékeket.

Pont erre volt most szükségem.

A magányra.

Tudtam, nagy árat fogok fizetni ezért. Ezért a változásért. Mert gyakorlatilag ő töltötte ki az életemet. Ha éppen nem láttam, akkor mindenhol őt kerestem, ha láttam szomorú voltam. Mert tudtam, nincs tovább.

Csak egy valamiben nem voltam biztos. Hogy mit fogok csinálni helyette? Eddig minden szünetben körtúrára mentem a barátnőimmel a suliban, hogy láthassam. Azért kísérgettem mindenkit a büfébe, hogy láthassam, ha éppen arra jár.

És most?

Üres, szürke hétköznapok várnak rám. Ezt érdemlem. Ilyen, üres sors vár rám. Mert nincs, ami kitöltse az ő részeit. Szinte minden körülötte forgott. Mindig őt lestem. De ez mag fog változni. Ilyen többé már nem lesz. Ez volt a felejtés ára.

Hát, csak úgy. Remélem tetszett. (Mint látható, épp depis korszakomat élem :/)

xoxo: Agnyesz