BUÉK!!! :)))
Hát én is előkerültem így év elejére. Boldog új évet szeretnék kívánni nektek, és remélem, hogy jól telt a karácsonyotok.
Persze, van pár közlendőm. Még tavaly szeptember- október táján úgy döntöttem, hogy elegem van ezekből a depis, sírós novellákból. Vidám történet viszont nem jutott az eszembe, úgyhogy ez idáig nem írtam. Aztán rájöttem, hogy akár-meddig kínlódok, csak ilyen, rövidke, szomorú hangulatú novikra telik. :( Tudom, ez nem túl pozitív, pedig újévkor megfogadtam, hogy vidámabb leszek. ) Sajnos nem ment.
Ami jó hír, hogy ezekből a novikból korlátlan mennyiségeket tudok gyártani, már ha ez jó valakinek..
Tehát itt egy újabb történet, ami lehet, hogy a többségnek unalmas lesz, de nem tehetek róla, ez telik tőlem..
Hát akkor, jó olvasást!!! :D
Egy napot az életemből
Az ébresztőórám nyers csörrenésére ébredek. Pár pillanatig azt sem tudom, hogy ki, és hogy hol vagyok. Aztán eszembe jutnak a részletek. Új év van, és az órám azért csörög kitartóan, hogy keljek fel. De olyan puha az ágy... Nincs erőm felkelni, halálosan kimerült vagyok. De ágyban sem maradhatok. Az előbbit választom. Nyögve nyelősen lerúgom magamról a takarót, felülök. Első dolgom, hogy lecsapjam végre azt az idegesítő órát. Aztán felkelek és kinyújtóztatom a karjaimat.
Majd szép csendbe elkezdek készülődni. Reggelizek, bár az étel ízét nem érzem, fogat mosok, felöltözök, rendbe szedem a hajam. Teljesen egyedül vagyok otthon.
Mikor a tükörbe nézek, egy borzasztó kimerült arcot látok. A szemek alatt sötét karikák virítanak, a szemek kisírtak. Ez ellen momentán semmit sem tehetek. Fogom a táskám, és kilépek az ajtón. Az a metsző, csípős hideg rögtön az arcomba csap, és szinte megbénít. Pár pillanatig fontolgatom, hogy visszafekszem a jó meleg ágyamba, de a felelősség nyer. Bezárom az ajtót, és szép lassan, ráérősen sétálok a buszmegállóba. Olyan hideg van reggel fél nyolckor, hogy majdnem megfagyok.
Egy gondolatot igyekszem kiűzni a fejemből, nem akarok rá gondolni. De a kérdés minduntalan bekúszik a gondolataim közé: Mi lesz ma? Igazából fogalmam sincs. Az osztálytársaimat, a barátaimat már vagy két hete nem láttam, nem is beszéltem velük. És ez így volt jó. De hogy most mi lesz, azt nem tudom. Félek.
A busz nem jön. Állok a hidegben, majd lefagyok, de a busz nem jön. Van még egy órám becsengetésig, és busszal tíz perc alatt beérek, de addig ide fogok fagyni. Már vacogok, nincs egy árva lélek sem a közelben. Aztán a távolban, olyan messze, hogy akár álom is lehetne, egy busz sziluettjét veszem ki. Mind közelebb ér, egyre hatalmasabb lesz, és mikor ideér, csalódottan húzom el a számat. Ez még nem az én buszom.
További tízpernyi fogvacogás után végre-valahára megjött a busz. Felszálltam, és leültem a legelső helyre, amit megláttam. Az ablakok iszonyú koszosak, nem látok ki. Mikor kell leszállni? Nem tudom. Nem is nagyon érdekel.
Persze leszállok a megfelelő megállóban. Nincs kedvem kiutazni a világ végére. Állok az út szélén, és várom, hogy végre valaki átengedjen. De nem. Az emberek érzéketlenek, csak magukkal törődnek. Nem jutok, át még vagy tíz percig, akkor aztán rés nyílik a tömött autósorok között, és átiszkolok.
Az iskola ajtajában még gyorsan ellenőrzöm a hajamat, és belépek. Naná, hogy velem szemben ott ül az a helyes srác. Mindegy, gyorsan a termünk felé veszem az irányt. És ott van az ajtó, a folyosó végén. Érzem, hogy a lépéseim egyre nehezebbek, a légzésem és a szívverésem felgyorsul. Enyhe émelygés fog el, de megyek tovább. Ezen túl kell essek. Egyszer s mindenkorra.
Persze, megszólal a kis hangocska a fejemben, hogy még visszafordulhatok... De én nem vagyok gyáva nyúl. Nagy levegőt veszek, és belépek az ajtón. Köszönök. Két percig semmi. Majd észrevesznek a többiek. Bár, próbálok eltekinteni a fölött, hogy először észre sem vesznek, azért odamegyek hozzájuk. Megölelem a barátnőimet, de e percben többet nem tehetek. Képtelen vagyok rá.
Lel ülök a padomba, és a kezemre hajtom a fejem. Egyáltalán nem így képzeltem az első napot. Pár percig ülök így, majd hirtelen döntök. Felállok, és odamegyek a többiekhez. Pedig elszántam magam, hogy nem teszem. Nem akartam több csalódást. Abból egy életre elegem van.
Majd becsengettek. Az első óra hosszú volt, és kimerítő. Főleg, miután eddig délután egykor-kettőkor keltem. A gondolataim hamar elkalandoznak. Nem figyelek, csak ülök, és töprengek a miérteken.
A szünetek gyorsan tovaröppennek. Egyszer csak az utolsó előtti órán találom magam. Képtelen vagyok odafigyelni. Kinézek az ablakon. A szemközti fán egy kis madárka tartózkodik. Valami fagyott bogyót rágcsált.
Majd, majd végleg kicsöngettek. Kábultan szedtem össze a cuccaimat. A barátnőmmel fogok sétálni. Mint tavaly szinte mindig. Persze, a körülmények akkor egy kicsit könnyebbek voltak. A többiektől, nem köszöntem el. Nagy levegőt vettem, és kiléptem a teremből, követve a barátnőmet. Közben a hátamon érzem a megilletődött pillantásukat.
Súlyos döntést hoztam, és most cipelnem kell a következményeket. Próbálok nem túl sokat problémázni ezen. Bár az a bizonyos űr most visszaköltözött a szívembe, bár egész nap a könnyeimmel küszködtem, bár fogalmam sincs, hogy mire számíthatok, azért megyek tovább.
Amint kilépek az iskolából, szembe csap a hideg. Pont, mint reggel. De hát tél közepe van, nincs mit tenni.
De a barátnőm, aki most itt jön mellettem, hiányzott. Valahogy, egy kicsit visszacsöppentem a múltba, amikor minden nap együtt tettük meg a haza felé vezető utat. Apró öröm a sok rossz között.
Az út végén búcsút veszek tőle, és egyedül folytatom az utamat. Bár ilyen könnyű lenne mindenkinek megtalálni a neki kijelölt utat! De nem, az élet ennél nehezebb.
Fagyoskodva sétálok, nincs kedvem a buszra várni. Közben, kikapcsolom az agyam. Nem akarok a múlton, a jelenen, legfőkébb a jövőn gondolkozni. Szinte nem is figyelem, hogy merre megyek, a lábaim maguktól hazavisznek. Otthon, újfent egyedül vagyok. Beengedem a kutyámat, hogy ne fagyoskodjon. Lerakom az előszoba közepébe a cuccaimat, és merev léptekkel a szobámba megyek. Leülök az ágyam szélére, lábam alatt a hálás kutyusommal, és a tenyerembe temetem az arcom.
Aztán, minden ok nélkül elerednek a könnyeim.
Komikat természetesen elfogadok :) legyen az pozitív, vagy negatív.
Hát akkor,
csók, puszi: Agnyesz
