Az utolsó bál éjszakája

Az utolsó bál éjszakája

Végre eljött a várva várt nap. Lassan két hónapja készülök rá. Eljött az utolsó esélyem. Az utolsó bál.

Az iskolánk minden évben rendez egy bált a végzősök búcsúztatására. Amióta ebbe a suliba járok, mindig elmentem a bálra. Egész évben erre a lehetőségre gondoltam, készültem. Mert tudtam, nincs tovább. Ha most nem lépek, nem lesz később. Én lépni akartam. Mindent megtettem, amit csak tudtam.

Gyönyörű, fekete ruhát varrtam magamnak, bonyolult virágmintákkal az oldalán. Az alja fodros, más anyagból készült. Rengeteget kínlódtam vele, de csak összehoztam.

Sokan mondták, hogy jól áll a fekete. Ez a kedvenc színem.

Aztán a hajam. Világos barna, de van benne egy kis vöröses árnyalat. Hosszú, enyhén hullámos. Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha szimplán kiengedem.

Mikor elkészültem a készülődéssel, a tükör elé álltam. Ragyogtam.

Utolsó esély, utolsó esély. Erre a pár szóra koncentráltam. Tudtam, hogy mit akarok. De kérdéses, hogy elég bátor vagyok-e. Mert szerintem nem.

Még van egy fél óra a bál kezdetéig. Nyolctól éjfélig tart. Hamarosan indulnom kéne.

Remeg a gyomrom, ideges vagyok, félek.

Mennem kéne.

Van számomra könnyebb út is. Ha feladom. Akkor, csak annyit kéne tennem, hogy ma itthon maradok. Csak itthon maradok. Semmi más. De ennyi elég is lenne.

Igaz, a lelkiismeretem egész életemben piszkált volna, hogy mi lenne ha.

Élném az életemet. Élném, ahogy eddig is.

De elindultam. Összeszedtem minden bátorságomat, és elindultam.

A régi, kissé romos állapotban lévő kastély, ahol a bált rendezték, nem volt messze. Gyalog mentem. Már sötétség volt. Eszembe jutott valami. Ma éjszaka az ég teljesen sötét lesz. Talán ma éjjel nem is fog világítani a hold. Holdfogyatkozás van. Újhold. Talán egy új élet kezdődik. Talán valami befejeződik.

Nagyon reméltem, hogy egy új élet vár.

A néhai kastély egy dombra épült. Kacskaringós út vezetett fel oda. Az út két szegélyén kisebb-nagyobb lámpások álltak. Gyönyörű volt.

Már láttam a kastélyt. Halk, parti zenét hozott a szél. És valahol ő is ott van a tömegben. Sietnem kell, de azt reméltem, hogy ez az út a végtelenségig fog menni. Hogy a kastély mindig ott fog állni a végén, megközelíthetetlen messzeségben.

Azonban éreztem egy, ezzel ellentétes reményt is. Hogy amint odaérek, minden meg fog változni, minden rendbe jön. Csakhogy, nem fog. Szétáradt bennem a szomorúság. Tudtam, ő most boldog. Láttam rajta. Nap, mint nap.

Hamarosan oda érek. Megváltoztattam az arckifejezésem, mosolyt vettem fel. A barátnőim már biztos ott vannak. Megijesztett a tény, hogy jó pár óráig úgy kell viselkednem, mintha vidám lennék. Úgy kell tennem, mintha soha nem ismertem volna a szomorúságot. Örülnöm kellene annak, hogy itt a vég.

A hatalmas kapura valaki egy rózsaszálat futtatott fel. Gyönyörű volt. Már messziről látszott, hogy világosság van odabent. A parányi ablakokon fény szűrődött ki. Itt bent viszont elöntött a fény. Valósággal úsztam benne.

Beléptem a főhelységbe. A zene eddig is kibírhatatlanul hangos volt, de itt őrjítően szólt. A termet teljesen átalakították. A padlót bíborvörös szőnyeggel borították be. A falakon rózsák milliói voltak. Mindenki a parketten táncolt. Hiányozni fognak. Nagyon.

Azonnal kiszúrtam őt. Szerencsére, mielőtt bármi történt volna megjelentek a legjobb barátaim. Egyenesen a terem közepébe hurcoltak, táncolni. Tudtam, nem fogom itt bírni sokáig. Egy gyönyörű hely vázolódott fel a képzeletemben. Itt van, a kastély mellett. Oda akartam kimenni. Csak oda vágyódtam. A kastély mögött további vár-romrészek maradtak meg. Oda kiülök, és végignézem a holdfogyatkozást.

Megkerültem az egész kastélyt. Tudtam, mit keresek, és meg is találtam. Az egyik rom egy kis padszerűséget formált. Arra telepedtem le. A legjobb az egészben az volt, hogy senki nem láthatott meg. Közvetlenül mögötte buja növényzet nőtt. Előtte magasabb romok álltak, tökéletesen takarva engem.

Egyedül voltam, és ez így volt jól.

Most egyedül kell lennem. Most semmi nem zavarhat meg.

A zene lágyan szólt, kellemesen, elgondolkodtatóan.

Ahogy ott ültem, hátamat nekivetve a kőfalnak, teljesen szabadnak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy még repülni is tudnék. De nem a boldogságtól.

Tökéletesen szomorúan ültem a hátamat nekivetve a kőfalnak. Figyeltem az eget. A Hold gyönyörű volt, mesés. Elképzeltem, hogy milyen lehet az űrben, kint a végtelenben. Vagy a pokol bugyraiban.

Minden ilyen képzelgésem egyvalamire utalt. El akarok menni innen. Messze. Talán, a nyáron elutazok valahová. Egyedül.

A holdfogyatkozás gyönyörű volt. Már csak a fele látszott. Megvárom, amíg minden elsötétül. Megvárom a véget.

Éreztem, vissza kéne mennem. Még egyszer, utoljára szeretnék jól szórakozni.

De nem fogok visszamenni. Mert ott van ő.

És akkor elfogott a düh. Tenni akartam, bosszút állni, megmutatni, hogy mit tudok. Bosszút akartam állni, minden ellenem követett sérelem miatt. Belül, mindvégig tudtam, gyáva vagyok. Nem dühös. Szomorú, bánatos.

A hold már csak egy kis perem volt. Hamarosan elsötétül a világ, hogy aztán valami elkezdődjön.

Félek a jövőtől.

Félek a múlttól.

Nem tudom, hogy mit tehetnék még, vagy, hogy mit tehettem volna.

De ennek nem kéne beárnyékolnia ezt a csodás napot! Nem lehet ez, az életem alkonya. Jól kéne éreznem magam. Nem kéne, hogy szomorú legyek.

Még csak tíz óra. Még bármi megtörténhet.

Ebben a pillanatban lezártam ezt a gondolatmenetet. Lezártam a szívem. Felálltam, de nem tudtam, hogy mit akarok. Be kéne mennem. Ha most nem megyek be, életem végéig azon fogok rágódni, hogy miért nem töltöttem az utolsó perceket a barátaimmal.

Ha most bemegyek, elrontom az est varázsát. A hold varázsát.

Be kell mennem, tudtam. Véget kell vessek, az eddigi életemnek, tudtam.

Mert a telehold, egy új életet jelölt ki számomra. Egy biztosabb, boldogabb életet.

Utat törtem magamnak, és kikanyargóztam a rom labirintusból. Nem zavart, hogy a ruhám néhol megszakadozik. Nem akartam a főbejáraton menni. Az egyik hátsó ablakot választottam. Szerencsére nyitva volt. Belöktem.

Fellibbentem a párkányra, hirtelen sötét lett. Hátranéztem a vállam fölött. Eltűnt a hold.

Itt hagyott engem, az általa kijelölt úton.

Két élet, két világ között hezitáltam.

Hm. Depis novi!!! Már megint.... Bocsi, most csak ilyenre telik tőlem.

Hát, remélem tetszett. És remélem, hogy kapok hozzá pár kommentet!

xoxo: Agnyesz