Maradjak a megszokottnál, farmer pólóval? Marcusnak így is tetszeni fogok. De kérlek, ma van Valentin-nap! Illene kiöltöznöm. A miniszoknyához elég hideg van. A magas sarkúmba pedig bele is fagyna a lábam. Akkor maradok a megszokott szürke csőfarmernél, sexy piros csizma, fekete póló – az jól kihangsúlyozná fekete sminkemet és a túl sötétbarna szememet. Ja! És el ne felejtsem az új mély dekoltázsos csini pulcsimat. Na, akkor így megleszek. Jaj, smink! Hát persze.
Tegnap este még elő is készítettem a mintát. A kedvenc újságomban elejétől a végéig le volt írva az elkészítése. Gyakorlatiasan megcsináltam, gyorsan el is készültem vele. Felkaptam a pasim ajándékát, két jegyet a Budapesten megrendezett focimeccsre. Már két hónapja erről áradozik, úgyhogy, gondoltam ennél jobban semminek sem örülne.
Lassan indulni kéne. Fél kettőre beszéltük meg a randit, és most már negyed van. A park közel van, de még így is sietnem kellett.
Természetesen megelőzött engem. Széles vigyorral a számon sietek felé. Valami nincs rendben. Nem mosolyog. Gondterhelt arccal néz rám. Mellette feltűnik a legjobb barátnőm, Amanda. Ő sem mosolyog. Hosszú szőke haja unalmasan ki van engedve.
Mikor odaérek hozzájuk, mindketten zavart képet vágnak. Látom, hogy valami nagy baj van.
-Sziasztok! – köszönök gyanúval a hangomon.
-Helló. – egyszerre szólaltak meg, ettől még inkább zavarba jöttek. Nem értettem, hogy mi történhetett.
-Figyelj, beszélnünk kell. – törte meg a pillanatnyi kínos csendet Marcus. – Szerintem, ülj le.
-Miért? Mi történt? – a szemöldökömet gondterhelten összevontam.
-Tényleg ülj le.– javasolta Amanda.
-Oké.
Leültem az üres padra. Ketten két oldalról mellém ültek. Láttam, itt már hatalmas a probléma. Kezdtem nehezen kapni a levegőt.
-Kezdjük az elején. – kezdte Marcus.– Szakítanunk kell.
-Mi? Tessék? Miért? Mit tettem? – kérdeztem hisztérikusan.
-Semmit. Én tettem valamit. Valami megbocsáthatatlant.
-Mit?
-Figyelj, viszonyom van, valakivel, valaki mással. – Hangja fojtott.
-Kivel?
-Ez most nem publikus.
-KIVEL?
-Amandával.
-Ne! Miért mondtad el? – üvöltötte Amanda.
-Lukrécia, nyugodj meg. Lélegezz!
-Hogy tehetted ezt?
Egyszerre ordítottunk Amandával. Ugyan azt. De neki ez mást jelentett, mint nekem. Felpattantam a padról. A jegyeket Marcus ölébe hajítottam, és elrohantam.
- Sajnálom! - hallottam még, hogy "exbarátnőm" utánam kiabál.
De többet vissza se néztem.
Itt egy kis előszó. Remélem felcsigázta a kedélyeket!
Mit teszel, ha szakítasz a pasiddal? Hát átmész gótba! A reménytelen szerelmesek összefogva tüntetnek a Valentin-nap ellen, így tesz Lukrécia is. Akarata ellenére megalapítja az ALG-t, és új barátokra tesz szert. De nem sejti, hogy a szerelmesek napja elleni tüntetésen fedi fel magát titkos hódolója. Vajon, ki az a titokzatos személy?
A következő történet már készülőben van! A stílusa hasonló lesz, mint a HAPT-nek. A címe: Anty love girls, alias ALG.Tehát a reménytelen szerelmesek gyülekezete. De mit tesznek akkor, ha jön a Valentín-nap? Hát természetesen tüntetnek! Az elején kicsit depiző, de a késöbbiekeben vicces, poénos történetté fejlődik. Hamarosan.
Izgalmas telehold. Ez lesz majd a címe. Nyár, pasik krimi?! Ájunk csak meg! Nem ez lenne az ideális nyári program! Két lány és két fiú bűntettet fedez fel az inkább öregek lakta faluban. Vajon, a gyilkos még mindig a közelben van? Veszélyt jelent-e a fiatalokra? Hamarosan.
Ezekre a kérdésekre csak egyféle képpen kaphatok választ.
Ha elmegyek az iskolámba, és megtudom, amit meg akarok tudni.
Nem láttam értelmét további várakozásnak, így hát a szokott úton elindultam (szép lassan) az iskolába.
Féltem a csalódástól.
Féltem, hogy milyen lesz látni „őt”.
Vajon, érdektelen leszek majd számára?
Vagy minden olyan lesz, mint a halálom előtt?
Istenem, megérkeztem. Az egész iskola csendes volt. Senki sem zajongott. Még a végzősök sem nevettek gondtalanul, pedig az ilyenre nem igazán akad példa. Mindenki gyászolt. Már meghaltam volna? Befelé jövet nem láttam a fekete zászlót, úgyhogy gondolom – még – nem. De már csak idő kérdése.
Csak lassan, csak finoman, lementem a termünkhöz. Általában már a lépcső tetejéről hallani lehetett, hogy mi lent vagyunk-e, vagy sem. Most nem tudtam megállapítani.
Bekukkantottam az ajtón.
Nagyon meghatódtam a barátaimon!
Kivétel nélkül, mindenki feketében volt. Az előbbi kétségeimet, mintha elfújták volna. Hát persze, ők a barátaim! Miért is kételkedtem ebben? Teljesen megnyugodtam, amíg rá nem pillantottam. „Ő” is elég elkeseredettnek látszott. A tekintete mérhetetlen fájdalmat sugárzott.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért. Miért néz ilyen szomorúan?
Első lehetőség: azt hiszi, hogy miatta ugrottam kocsi elé. Elég könnyen megeshet.
Második lehetőség: sajnálja a legjobb barátnőmet, aki most szomorú miattam.
Inkább a másodikra voksolnék.
De nem csak ő volt ilyen szomorú. A padtársam, a legjobb barátnőm, a lányok, akikkel moziban voltam „azon a” délutánon. Páran még sírtak is. Közelebb mentem, hogy megtudjam, miről beszélnek.
-Tudjátok, hogy miért ugrott autó elé? – kérdezte könnyek között a padtársam.
-Fogalmam sincs. Aznap végig máshol járt az agya. Lehet, hogy régóta tervezi.
-Szerintem depressziós volt. Nem foglalkoztunk eleget vele.
-Mazochista?
-Te láttál erre utaló jeleket rajta? – fordultak páran a lbm-hez.
-Semmi.
Furcsa volt az arca. Talán ő is magát hibáztatja. De nevetnem kellett ezeken a téves feltevéseken. Mazochista? Depresszió? Még jó, hogy nem mindjárt emós.
A nap további része ugyanebben a letargiában telt. Már temetnek! Pedig még meg sem haltam.
Mintha a tanárok is halottként gondolnának már rám. Ez így borzasztó! Itt vagyok! Nem haltam meg! Még. De erre nem akartam gondolni. És az osztály sem tetszett nekem. Nem volt vidámság köztük. Csak tömény szomorúság.
Igaz is, mit vártam? Vidámságot? Ha igen, akkor csalódnom kellett.
Az órák alatt kivétel nélkül, mindenki az üres helyemre nézett.
Ez elég aggasztó volt. Fel akartam vidítani őket azzal, hogy élek, azzal, hogy itt vagyok. De sajnos, tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem fognak észrevenni.
Csak ültem a leghátsó padban, figyeltem a többieket.
Az órák unalmasak, egyhangúak voltak. A tanárok sem poénkodták el az órákat, ahogy szokták. Kezdtem kétségbe esni. Vajon meghaltam-e már? Vagy csak idő kérdése? Ettől megijedtem. Nem akarom őket itt hagyni!
Az órák végén visszamenetem a kórházba. Kicsit ijesztő volt újra ide jönni. De a baj csak az volt, hogy nem tudtam, hogy hol a testem. Igen komoly probléma.
Szerencsém volt.
Két ápolónő éppen rólam beszélt. Megtudtam, hogy a 74-es teremben vagyok.
Könnyen meg is találtam.
Hát, nem fogadott szép látvány. Tetőtől talpig be voltam bugyolálva. A kezemből több cső is lógott ki, mint amennyi elfért volna rajta. Polipra emlékeztetett.
De, a lényeg, hogy még életben van. Vagyok. Még.
A nap többi részét a korházban töltöttem. Ismerkedtem az ottani élettel. Ugyan is régi, titkos vágyam volt, hogy orvos legyek. Talán már soha nem lesz lehetőségem erre. Lehet, hogy már csak óráim vannak hátra. Vagy még kevesebb.
De nem akartam erre gondolni. Pedig mindig ez járt a fejemben! Szabad akartam lenni. Boldog.
A következő pár nap eseménytelenül telt.
Elhatároztam, hogy nem megyek vissza az iskolába, mert attól csak még levertebb lennék.
Inkább a testem mellett ücsörögtem egy fotelban. Figyeltem, ahogy lélegzik. De időtöltésnek ez is unalmas volt.
Elhatározásom ellenére, mégis visszamentem az iskolába. Nem bírtam megállni. Kíváncsi voltam. Vajon, ma is szomorú felhőbe burkolózik az osztály?
*
Mikor megérkeztem, láttam; hiba volt ide jönnöm. A letargia, a gyász és még néhány érzés még mindig ott kavargott a levegőben.
Nem találtam a helyem. Sehol sem találtam nyugalmat, békét. Mindez talán azt bizonyítja, hogy hamarosan meghalok és szoknom kéne ezt az érzést. De nem lehettem biztos benne.
Igazából, fogalmam sem volt, hogy mi van velem.
Egyvalamin azonban meglepődtem. Az idő eddig lassan, unalmasan telt. Eddig és nem tovább. Szóval, megint villámsebességre kapcsolt. Tudtam,
ez egy jel. Hogy megint történni fog valami. A, meghalok. B, visszatérhetek a testembe. Inkább az utóbbiért rimánkodtam.
Az órák végezetével visszamentem a rétemre. A harmónia valamelyest eltűnt, a fa kidőlésének következtében. Én még így is megláttam a szépet, a növények körében. Figyeltem a bogarakat, a leveleket és mindent, ami itt volt a kis mezőn.
Kezdett olyan érzésem lenni, mintha nem is ősz, hanem tavasz lenne. Ugyanis, pár énekes madár vidáman dalolászott közvetlenül mellettem. Hiányos biológiatudásom miatt nem sikerült megállapítanom a fajtájukat. De megigézve figyeltem tovább őket, amíg meg nem változott valami.
Vonzást éreztem.
A testemhez.
Talán meghaltam. Talán itt a vég. Talán nem.
Ebben nem lehettem biztos. Minden áron meg kellett tudjam, van még remény?
A vonzás a testemhez nem akart szűnni. Még akkor sem, mikor már a lépcsőn rongyoltam fel. Vajon mi történhetett?
Az ajtó, résnyire kitárva. Ez reményt adott. Valaki aggódik értem. Gondol rám. Szeret engem.
Az ajtón belépve egy pillanatra megállt bennem az ütő. Képletesen.
Mert az ajtón belépve megpillantottam azt a személyt, akit a legkevésbé vártam.
„Ő” ült ez ágyam melletti széken.
Kiakadtam.
Egyszerűen nem találtam szavakat.
És fogta a kezem. Mármint a testem kezét.
Éreztem, a „szellem” kezemen. A testem hangosan sóhajtott egyet.
Rémképek árasztottak el. A testem felébred és én meg itt kint maradok. Ez megfélemlített. Ha én örökre itt maradok, az borzasztó lenne.
De nem.
A testem nem ébredt fel. „Ő” még mindig fogta a kezem. Ez valahogy boldogsággal árasztott el. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit keres itt, mit akar.
Odaléptem mellé, és megsimítottam a karját. Ettől kicsit megrándult, de attól függetlenül nem nézett rám.
Látszott rajta, hogy magát hibáztatja a „halálomért”. Titokban azért reménykedtem, hogy azért jön, hogy szerelmet valljon. Mondjuk, annak nem lett volna sok értelme. De még mindig fogta a kezem. Ennek nem volt
semmi értelme! Ha szeret, mondja ki, ha nem ne kínozzon itt tovább engem!
-Mondd ki! – ordítottam.
Semmi.
-Menni fog! – unszoltam. – Mondd már ki, hogy mit akarsz!
Semmi.
Lemondóan ültem le az ágyra, a testem mellé. Kezdtem feladni. Nem figyel rám, nem vesz észre. Megkaptam a választ az előző kérdésemre. Nem érdeklem. Oké, tudod, hogy nem lát, nem hall, de csinálhatna valamit! Megcsókolhatna. Például. Mondjuk, az túl szép lenne.De ez nem álom. Hanem közeli jövő. Mert láttam az elszántságot a szemében.
Közelebb hajolt a számhoz, és finoman hozzáérintette az övéhez.
De ennyi elég is volt.
Eltűntem, egy rövid pillanatra, hogy a testemben nyissam ki újra a szemem.
Visszatértem! És most valóban éreztem, hogy oda tartozom!
Megrebegtettem a szemhéjamat. Még nem tudtam kinyitni. Nem volt elég erőm hozzá.
-Itt vagy? Felébredtél? – kérdezte.
-Igen, végre. – mondtam elhaló hangon. Igazából, úgy hangzott mint egy elfojtott sóhaj.
-Szólok az orvosoknak. – mondta mosollyal a száján.
-Ne hagyj itt! – kértem. Nem akartam elveszíteni.
-Nem megyek messzire.
A következő öt perc, furcsán gyors volt. Nem, nem úgy gyors, mint „halálom” előtt. Várakozással telve volt gyors. Vártam, hogy elmenjenek az orvosok és „ő” visszajöjjön.
-Meddig kell még itt maradnom? – kérdeztem.
-Holnap lesz még pár kivizsgálás, és ha minden rendben lesz, akkor két hét múlva.
-Rendben, köszönöm.
Miután az orvosok elmentek, feszengve vártam a visszatérést. Egyrészt örültem a helyzetnek, másrész össze voltam zavarodva tőle. Ugyanis, egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben: Most akkor mi van? Mert nem értettem. Nem értettem azt a tornatermes jelenetet, az iskolai jelenetet, és a mostanit sem. Hát nem a barátnőm tetszik neki?
A kérdéseimre valószínűleg hamar választ fogok kapni.
Azonban, gyorsan eldöntöttem, hogy senkinek se fogok beszélni a „szellem” korszakomról. Mindenki őrültnek nézne. Sőt, talán még be is csukatnának a bolondok házába.
Abba kellett hagynom gyors gondolatmenetemet, mert „ő” már jött is vissza. Megnyugodtam. Mégse hagy itt engem!
-Szia! – köszönt – megint -.
-Helló.
-Örülök, hogy végre visszatértél! Tudod, az az egy hónap nagyon lassan telt nélküled.
-Hát, nekem olyan, mintha még tegnap láttalak volna tite... –itt elharaptam a mondatot. Semmi kedvem nem volt azt ecsetelni, hogy mennyire rosszul esett látni őt a legjobb barátnőmmel együtt.
-Igen, erről szeretnék most beszélni veled. – kezdett bele. – Kicsit talán csöpögősnek fog hatni, de azért kimondom. Szeretlek. Két éve, hogy pontosak legyünk. – Mikor ezt mondta, lesütötte a szemét, ellentétben az enyémmel, ami tágra nyílt.
-Tessék?- kérdeztem vissza. Ugyan is ez azért eléggé megkavart engem. – Hát neked nem a legjo...
-Nem.– szakított félbe. - Elegem van belőle! Csak úgy odajött én megcsókolt! Fúj!
Néma hallgatásomból kétkedést vélt kiolvasni.
Én egyszerűen megtagadtam az agyamnak, hogy befogadja az előbbi információt. A legjobb barátnőm? Miért tenne ilyet? A kiakadás szélére kerültem. Nem bírtam feldolgozni ezt. Nem ment.
-Nem hiszel nekem, igaz?
-Nem tudom. Se téged, se a barátnőmet nem ismerem hazudósnak.
-Akkor sajnálom, hogy tévedned kellett. De árulj el nekem valamit. Tényleg öngyilkos akartál lenni?
-Nem.
-Tényleg nem? Akkor meg mi történt?
-Huhh, kinyögöm. Három éve tetszel nekem, és mikor láttalak vele a tesiteremben... Az borzasztó volt. Igazából haza akartam menni, kisírni magam, nem figyeltem a forgalomra. És elütött egy autó. Ennyi.
-Hát, akkor megnyugodtam. Attól féltem, hogy miattam lettél öngyilkos. – kedvesen rám mosolygott.
Pár percig némán néztünk egymás szemébe.
-Kérem, ha végeztek, az úriember hagyja pihenni a kisasszonyt! – rikácsolta egy legalább száz éves ápolónő.
-Rendben! – ezt a nővérnek szánta. Majd, jóval halkabban, hogy csak én haljam, azt suttogta: - Holnap is visszajövök. – Majd megpuszilta a homlokomat.
Némán süllyedtem az öntudatlanságba. Mert most először, végre boldog voltam.
Tádám! Íme az első novellám. Befejeztem, kész ennyi volt. De azért remélem tetszett! Írjatok komikat, véleményeket! Kíváncsi vagyok, hogy tetszett-e.
Másnap reggel korán ébredtem. A változás még mindig ott vibrált a levegőben. Suliba menet, eltöprengtem rajta, hogy vajon mi is történhet. Direkt sétáltam, hogy legyen időm gondolkodni. Két alternatíva között vívódtam. Az egyik, hogy megőrültem. Elképzelhető. Második lehetőség: minden úgy van, ahogy eredetileg gondoltam. Az idő visz valahova, egy, talán már nem is olyan távoli, helyre.
Ekkor már az iskola előtt voltam. Gyorsan átrendeztem az arckifejezésem, rendbe szedtem a hajam, és mosolyogva léptem be a termünkbe. Minden úgy volt, mint hétfőn. Csak „ő” és a padtársam volt bent.
-Sziasztok! – köszöntem, mint hétfőn.
-Jó reggelt! – köszönt „ő” is szórakozottan. Fel se figyelt a jöttömre, csak elmélyülten hallgatott zenét.
-Szió!- köszönt barátságosan a padtársam.
Az óra kezdetéig dumáltunk. Az idő, érzékelhetően türelmetlen volt. Őrült tempóra kapcsolva rohant egyik óráról a másikba. Homályosan emlékszem, hogy a második órában feleltettek, de én – mivel semmit se tanultam – kaptam egy egyest. De nem biztos. Aztán rémlik, hogy tesin egész órán futottunk. De nem érzem magam fáradtnak. Sőt! Nagyon is pörögtem. Igaz, hétfőtől kezdve nemigen futottam, mert „nem volt időm”.
De hol is vagyok most? Hát természetesen a tesiteremben, mivel odakint eleredt az eső. De ebben az a pláne, hogy nem emlékszem, hogy mikor és hogy kerültem ide. Egyszóval itt vagyok, kosarazok, és teljesen hülyének érzem magam.
Az idő csak telik, telik, és telik. De legalább tudnám, hogy mi történik velem!
Mikor megint rápillantottam az órámra, az már fél négyet mutatott.
-Szerintem menjünk haza! – javasoltam.
-Ja, tanulni is kéne! – mondta sajnálkozva „ő”.
-Oks, húzzunk haza! – mondta a barátnőm is.
Bementünk a lányöltözőbe. Gyorsan magunkra kapkodtuk a ruháinkat.
A barátnőm persze gyorsabb volt.
Még javában húzogattam a nadrágomat, ő már készen volt és kijelentette, hogy mindjárt jön. Én persze akkor még mit sem sejtettem...
Mikor kész voltam, kimentem az öltöző elé. Rájöttem, hogy a mobilomat bennhagytam. Ledobtam a táskámat a padra és bementem a tesiterembe.
De bár ne mentem volna!
A barátnőm és „ő” a terem közepén álltak, és csókolóztak.
Hirtelen kibillent a talaj a lábam alól.
Gyorsan felkaptam a telefonomat, majd a padról a táskámat és elrohantam.
Odakint esett az eső és ettől csak rosszabb volt a helyzet. Az esőtől még láttam volna valamicskét, ha nem sírtam volna. Nem, ez nem sírás volt. A könnyeim csak úgy ömlöttek. Buszozhattam volna, hiszen éppen akkor ért a megállóhoz, mikor én. De ügyet se vettem a járműre. Csak futottam és futottam. Már semmi sem érdekelt.
A tudatalattim olyan képeket lökött a felszínre, melyeket nem akartam látni. Ahogy ott álltak, ahogy ölelkeztek...
Inkább a futásra koncentráltam. Arra, hogy minél előbb hazaérjek.
Mert most csakis haza akartam menni. Csakis arra vágytam, hogy egy bögre kakaóval bebújhassak egy takaró alá és kisírjam magam.
De egyelőre csak azzal törődtem, hogy a gondolataim ne kalandozzanak el.
Jobb, bal, jobb, bal. Mondogattam magamban, nehogy elessek. Csak a lábaimra figyeltem.
Mivel az idő még mindig röpült, észre se vettem, hogy már az utolsó saroknál járok. Megkönnyebbülten fordultam be. De mielőtt átértem volna az út túloldalára hatalmas reccsenést hallottam. És utána jött a fájdalom.
De akármilyen furcsa is volt, nem törődtem a fájdalommal. Haza akartam jutni mindenáron.
Azonban egy csomó, változás történet. Először is légiesen könnyűnek éreztem magam. Na, nem mintha nem kéne cipelnem a legalább öt kilós táskámat, nem, én magamat éreztem könnyűnek. A fájdalom is, amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt.
És mindezek között a legfurcsább és egyben legrosszabb az volt, hogy nem emlékeztem, hogy miért futok. Csak azt tudtam, hogy minél hamarabb haza kell jutnom. Mintha amnéziában szenvednék. De természetesen tudtam, hogy ez nem így van. Valami más oka kell, hogy legyen.
Hál’ istennek már látom a kapunkat. Még pár ház.
Már nyúlok a zsebemhez, hogy kivegyem a kulcsomat, csak az volt a baj, hogy nem láttam a kezem...
Sőt, ami azt illeti a testemet se láttam. Végignéztem magamon. De csak a csupasz úttestet láttam ott, ahol nekem kellett volna lennem. Elég lehangoló...
De bármilyen furcsa, ebben a pillanatban nem érdekelt. Csak be akartam menni a szobámba, hogy felidézzem vad rohanásomnak – halálomnak – okát. Nagy nehezen átmásztam a kapun, mert időközben rájöttem, hogy nem tudok úgy áthatolni a tárgyakon, mint a filmbéli szellemek.
Mert, mi más lehettem volna? Semmi épkézláb, kósza gondolat sem jutott az eszembe. Sikeres kapumászásom után hátramentem a kertbe. Az eredeti terv az volt, hogy egyenesen a házba megyek, de sajna, nem tudtam áthatolni semmin.
A házunkat megkerülve hátramentem. Végignéztem az udvarunkon. Most teljesen máshogy láttam, mint halálom előtt. Gyönyörű volt. A millió fűszál még nedves volt az előbbi gyors zivatartól. Az esőcseppek gyémántként tündököltek. Egyenesen a kert közepébe sétáltam és ott le is ültem. Körbenéztem.
Hirtelen elárasztott a harmónia. Minden olyan békés volt.
Hátradőltem. Élveztem a Nap melegét, mely éppen két nagy viharfelhő között sütött ki.
Az esőfelhőket bámulva észhez tértem. Elgondolkodtam rajta, hogy miért is vagyok itt. Tudom, hogy futottam. És azt is, hogy merről érkeztem. De az oka sehogy se jutott az eszembe.
Végül úgy döntöttem, hogy visszatérek a halálom színhelyére. Akkor talán megtudok valamit. Könnyedén talpra szökkentem.
Mielőtt elhagytam volna a házat, még egyszer hátranéztem. Érdekes, a fű ott még mindig le van lapulva ahol az előbb kuporogtam.
De most már át is másztam a kapun. És akkor elkezdtem futni. Hihetetlenül gyors voltam. Villámsebesen haladtak el mellettem a házak.
És akkor az utca szájában megpillantottam a felfordulást. A kocsik össze- vissza álltak, egy nagy fekete kocsi nekirohant egy tölgynek és az orra teljesen összetört. Egy idegen állt az út közepén. Ő térített el mindenkit az útjából. Hirtelen nem értettem, hogy miért irányítgat. De aztán rájöttem. Egy lány feküdt a lábai mellett. Csupa seb volt, és piros tornacipőt viselt.
Erről azonnal megismertem. Én voltam az. Odarohantam hozzá és leguggoltam mellé. Az arca tiszta seb volt. A homloka beszakadt, és csak úgy ömlött belőle a sok vér. A teste minden egyes négyzetcentiméterét horzsolások, sebek borították.
Felfigyeltem valamire. A szemei sarkában még könnyek csillogtak.
És hirtelen, mint akit fejbe vágnak, eszembe jutott az ok. A halálom oka.
Mérhetetlen dühbe gurultam. Egy reménytelen szerelem miatt így eldobtam az életemet? Hát nem lett volna jobb élni? Inkább a halált választottam?
De várjunk csak! Ha már meghaltam, hogyhogy még itt vagyok? Létezik, hogy minden halott itt kódorog valahol? Vagy egyszerűen csak maradt egy befejezetlen ügyem?
Tehát arra az álláspontra jutottam, hogy nem haltam meg. Ki akartam tapintani az ütőerét –ütőeremet-. De kezem a testem helyett a hűvös betont tapintotta. Gyorsan visszahúztam a kezem. Épp most nyúltam át magamon. Elég visszataszító.
Hirtelen, mintegy jelzésre, az összes autó felhúzódott az útpadkára, hogy helyet adjanak a hangosan szirénázó mentőautónak. Amint megállt kivágódott az ajtaja és két orvos pattant ki. Mindkettő kezében orvosi táska volt. Gyorsan odatérdeltek a test mellé. (Valahogy nem tudom megszokni, hogy azonosítsam magamat az itt heverő testtel.)
Az egyik, az idősebb megtapintotta az ütőeremet, ahogyan én akartam az előbb. Némán számolt magában. Addig a másik elkezdte kifertőtleníteni a sebeimet.
Furcsa dolog következett. Éreztem magamon, nem a testemen, ahogy szép szabályosan tisztítja le az orvos a sebeimet. Enyhén csípett. Majd,
egy gézszalagot erősített a fejemhez. Úgy láttam még mindig csurdogál a vér.
-Úgy látom egy kicsit gyors a pulzusa. –jelentette ki.
-A fejét össze kell varrni. De a többi seb szerencsére tiszta. – Mondta. – Vajon csak elájult, vagy kómában van? – kérdezte fojtott hangon.
-Nagyon remélem, hogy az előbbi.
Amíg a testemet próbálták összenyalábolni és egy hordágyra tenni, addig befutott pár újságíró. Mielőtt a mentőkocsi sofőrjei hátrébb nem ráncigálták őket, szemérmetlenül elkezdték fotózni sebzett testemet.
Sikeresen odaszíjaztak a hordágyhoz, amit aztán a két sofőr könnyedén felkapott és a mentőautóba csúsztatott. Mielőtt még az ajtót becsukták volna, felugrottam és a testem mellé léptem. Az arca merő fájdalom volt és úgy láttam, hogy nem csak a sérülései miatt, hanem még az előzményektől. Gyorsan végigpörgettem az eseményeket, onnantól kezdve, hogy megvettem a tornacipőt. Tudtam, hogy mit keresek és meg is találtam. A fájdalmat. Azt kerestem. Mert nem emlékeztem, hogy milyen volt a halálom előtt.
Visszaemlékeztem a rohanásra, az esőre, arra, ahogy ott álltak a terem közepén. Beleborzongtam a gondolatra.
Inkább azzal törődtem, hogy, hogy a csudába kerülhetnék ki ebből a kalamajkából. Egyelőre ötletem sincs. Talán, ha belefeküdnék a testembe. Ez túl abszurd, de azért megpróbálom. Felmásztam az ágyra és bebújtam a testembe. De volt egy baj. Nem éreztem, hogy oda tartozom.
Ezen meglepődtem. Azt hittem, hogy amint megtalálom a testem akkor minden meg lesz oldva. Hát, nem ez történt.
A mentőautó hirtelen fékezett. Azt hittem, hogy piros a lámpa vagy valami hasonló, de nem, megérkeztünk a korház elé. Hirtelen kivágódott az ajtó és a sofőrök kiemelték a hordágyamat. Addigra én már kiugrottam magamból. Vagyis a testemből.
A két férfi felrohant velem az emeletre, mert a lift már foglalt volt. Az emeleti váróteremben egy ápolónő várakozott.
- Jézusom, mi történt? – kérdezte szörnyülködve.
- Autóbaleset. – válaszolta a magasabb férfi, aki a lábam felöl tartotta a hordágyat.
- Szólok egy orvosnak! – mondta és elviharzott.
Egy perc sem telt el, már jött is vissza az ápolónő, nyomában egy magas nővel.
Most néztem meg őket alaposabban. A nővér körülbelül 30-as éveiben járó, alacsony, szemüveges, rövid barna hajú nő volt. Szürkés szeme hol izgatottan, hol elborzadva csillogott. Valahányszor rám villant a tekintete,
elöntötte az együttérzés. Biztos neki is van egy körülbelül velem egyidős lánya.
A főorvos (gyanítom, hogy ő lehetett) viszont pont az ellentéte volt az ápolónőnek. Magas volt, szőke egyenes haját lófarokba kötötte, és mélyzöld szemei voltak. Amint belépett a váróterembe ahol ácsorogtunk, neki is végigvillant rajtam a szeme. Mintegy vízhangja a nővérnek, ő is elborzadt. Odaálltam mellé, hogy én is úgy lássam magam, mint ahogy ők engem.
Hát, nem mondhatom, hogy szép látvány fogadott. A két orvos, akik a mentőautóban láttak el, úgy látszik, nem végeztek jó munkát. A kötések teljesen átáztak, véresek voltak. Kedvenc rózsaszínű pólóm véresen tapadt a felsőtestemhez. Háromnegyedes nadrágom, néhol teljesen átszakadt, néhol átvérzett.
-Gyorsan, vigyék már a műtőbe! Még elvérzik itt nekem! – utasította az orvos a sofőröket. – Maga meg kérem, értesítse a szüleit.
-Rendben! Kérem a táskáját.
Csak most vettem észre, hogy az iskolatáskám ott lóg az alacsonyabb férfi vállán. Az ápolónő leakasztotta és elkezdett matatni benne.
Az nővér még javában kotorászott, de nem követett minket. Végig viharoztunk a hosszú folyosón, amiből egy tágas vasajtó nyílt, mely természetesen zárva volt. Az volt a műtő. A folyosón további székek sorakoztak, arra várva, hogy valaki rájuk üljön.
Az orvosnő egy gomb segítségével kinyitotta a műtőt. Megkérte, hogy vigyék be a testemet és fektessék az asztalra. Gyorsan megoldották ezt a problémát, és már ott sem voltak. Én csak lehuppantam az egyik székre és az ajtó bezárult.
Csak ültem ott, ültem és ültem. Bele se mertem gondolni, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy megérkeztünk.
Hirtelen, hatalmas csattanással, kinyílt az ajtó. Egy idősebb orvos sietett ki rajta. Kapva-kaptam a lehetőségen, bementem a nyitott ajtón a műtőbe. De mielőtt még sikoltozva kirohantam volna, a vas átjáró bezárult.
Pánikba estem.
Hisztériás rohamot kaptam.
El akartam tűnni innen.
Ugyanis az asztalon ott hevert a véres testem. Hasra volt fordítva, hogy miért, azt nem tudom. De hamar megkaptam a választ.
Az orvos, aki az előbb kimasírozott, egy másik fehér köpenyessel tért vissza.
-Mennyire súlyos? – kérdezte az újonnan érkező.
-Úgy látjuk, hogy megnyomódott a 9-es csigolya.
-Az baj. Mi történt?
-Autóbaleset. Nem figyelt oda, és kilépett egy autó elé.
A pulzusmérő vadul elkezedett sípolni, miközben az EKG-m szép lassan megközelítette az egyenes vonalatAz ajtó szerencsére újra kinyílt, másvalaki jött be miközben én elrohantam onnan. Egyszerűen nem bírtam tovább ott maradni. Nem érdekelt, hogy mi van a testemmel.
Elrohantam, anélkül, hogy tudnám hova akarok menni. De mielőtt a tudatos részem rájött volna, a tudatalattim pontosan arra a helyre vonzott ahova mennem kellett.
Az erdőbe. A rétemre. A tölgyfámhoz. A lábaim egyenesen oda vittek.
Elfogott a „deja vu” érzés. Ugyanis azon a sarkon röppentem át, ahol egy pár órája meghaltam.
Sietősen végigrohantam a házunk előtt, szellő se rebbent a jöttemtől.
A rétemre érve még egy, hatalmas, csalódás fogadott.
A hatalmas vihar óta nem jártam itt.
És nem is tudtam, hogy mi reccsent akkor és ott, akkorát.
A tölgyem. Az a hatalmas fa. Legalább ötven éves volt. Szomorú voltam. Mindig igénybe vettem az árnyékát, de soha nem viszonoztam semmivel. Nem szedtem össze a szemetet a törzse körül, soha meg nem locsoltam - mert eszembe se jutott.
A törzse tökéletesen ketté volt törve a felénél, egy kis természetes kuckót alkotva. Ide húzódtam be.
Itt töltöttem az éjszakát. És a következőt. És még jó sokat. Már nem számoltam a napokat. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Ha meghalok, akkor eltűnök, ha nem itt maradok.
De sajnos, a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Érdekelt, hogy mit mondanak rólam a barátaim. És egyáltalán, hogy kit érdeklek. Vajon megsirattak? Gondolnak még rám? Vagy csak felszínes, érdekbarátság volt a részükről?
3/2. Hát, ez is meg van. Még hátra van egy rész. A mindent eldöntő. A végleges.
Az egész csak egy hete kezdődött, mikor pár barátnőmmel moziban voltunk. Visszafele átvágtunk a nagy plázán. Nézelődtünk, nevetgéltünk. Jól éreztük magunkat. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi vár rám.
Három éve tetszik nekem egy fiú, én meg titokban tarom, félve, hogy eljut hozzá és az sem segítene sokat rajtam. Pedig igenis jólesne beszélni valakivel.
De ott tartottam, hogy hazafelé mentünk. Éppen, hogy megakadt a perifériám egy cipőn, ami egy eldugott kis zugban volt. Nem volt olyan szép, vagy feltűnő, de valahogy, különleges volt. Gyönyörű, tűzpiros anyagból varrták és egyszerű fehér fűzője volt. Valahogy tudtam, hogy az, az enyém lesz.
-Várjatok egy pillanatot! – kiáltottam a lányok után, mert időközben megálltam. -Mindjárt jövök! – azzal bementem az üzletbe. Szerencsémre volt még pénz a tárcámban és ez a bolt se volt olyan drága.
-Elnézést! – szóltam egy eladónak – mennyit kérnek azért a cipőért? – kérdeztem és a sarokba mutattam.
Szerencsém volt.
-Utolsó darab, 1000Ft. Van egy kis hibája. Kicsit megszakadt itt hátul – mondta miközben kihalászta a kirakatból és a kezembe nyomta.
-Rendben elviszem. – mondtam.
Már a szatyorral a kezemben léptem ki az üzletből. A barátnőim a szemközti padra tehénkedve vártak. Tapsviharban törtek ki mikor megláttak. Ünnepélyesen meghajoltam, közben alig tudtam visszafojtani, kitörni készülő nevetésem.
-Na, mit vettél? – Kérdezte valaki a tömegből.
-Á, csak egy tornacipőt. Kellett, mert már az enyém kezd szétjönni és most ezt láttam meg hirtelen. – Mondtam jobb indok nem lévén.
De hát hogyan is magyarázhatnám el ennek a csapat tizenéves lánynak, hogy mi történt velem az előbb? Még én magam sem értem. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy átvegyem a piros tornacipőt.
- Átveszem a cipőt, mert ez már nagyon töri a sarkam! – Panaszoltam és ez igaz is volt. Lezseren levettem az eddig viselt cipőmet, miközben a lányok vidáman cseverésztek. Mikor a másik párt is felvettem és bekötöztem a fűző hirtelen történt valami. Megváltozott a légkör vagy nem tudom, de a változást, azt érzékeltem.
- Menjünk haza. – Javasoltam.
Felszálltunk az első buszra, ami jött, és már a végállomáshoz is értünk. De az nem lehet! Két perc alatt nem lehet odaérni! Megnéztem az órámat: fél óra telt el az indulásunk óta. Összezavarodtam. Ma szombatnak kellene lennie, de már abban se voltam biztos, hogy szeptember van. Otthon megnéztem a naptáramat.
Valóban szeptember volt. De már esteledett. Másnap még ráérek megcsinálni a leckét, most futok egyet, hogy kikapcsolódjak.
-Anya! Apa! – kiáltottam a szüleimnek. – Futok egyet.
-Rendben, de gyere haza még sötétedés előtt! – Szólt rám az édesanyám.
-Hát persze! Sziasztok! – mondtam a futócipőmet húzogatva.
Az erdő, ahova futni szoktam járni körülbelül egy kilométernyire van a házunktól. Az ösvény szinte végig a Napon futott, de egy kis része mellé volt pár fa ültetve.
Amíg futottam teljesen fel voltam dobva. Éreztem, ahogy a szél a szemembe csap és semmi mást! De ennek is hamar vége lett. Lefutottam szokásos két körömet és már indultam is haza. Mire haza értem már 8 óra elmúlt. Hüledezve zuhanyoztam le, mostam fogat, majd ágyba bújtam.
*
Másnap későn keltem, szokás szerint. Én inkább éjjeli bagoly vagyok, és a nap felét átalszom.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, megreggeliztem és ímmel-ámmal, de nekifogtam a leckének. De ezzel is hamar elkészültem.
Eddig sajnos nemigen volt időm azon gondolkozni, hogy mi is történt velem valójában. Valamilyen különös okból kifolyólag felgyorsult az idő körülöttem. Sétát teszek az erdőbe – határoztam el gondolatban. Így legalább lesz időm töprengeni a történteken. Indulás előtt gondosan megnéztem az órámat. Fél kettőt mutatott.
Úgy döntöttem, hogy elmegyek kedvenc tisztásomra. Igaz, hogy ez a kis rét nagyon közel van hozzánk, de én mégis a hosszabb utat választottam. Ez a hosszabb út szintén egy ösvény, csak azzal a különbséggel, hogy, egy kis patak keresztezi az útját. Az erdő, az eddigiektől elszokottan, most különösen csendes volt,- de lehet, hogy csak üldözési mániám van.
Tudtommal szeptember eleje volt, és a leveleknek még nem kéne sárgán, barnán, a földre hullaniuk. De így tettek. Szállingózva, piruettezve a földre hullottak és már érkezett is rá a következő. De a látvány természetesen csodaszép volt, ezt hiába is tagadnám. A növények még a közeledő nagy hidegeket nem érzékelve még bőszen új leveleket fakasztottak, jóllehet a fele már régen megsárgulva földön pihent.
És tessék, meg is érkeztem a rétemre! Ennél gyönyörűbb helyet el sem tudok képzelni! Szabálytalan kör volt, kissé tojás formájú. Az északi, csúcsosabb oldalánál egy magányos tölgy árválkodott. Ennek a tövéhez ültem le, mint oly gyakran. Innen néztem a naplementét forró nyári estéken. De most hanyatt dőltem és átgondoltam a tegnap történteket.
Vegyük sorba- gondoltam –megláttam a cipőt és éreztem valamit. Hogy mit, azt nem tudom csak annyit, hogy az a cipő az enyém kell, legyen és semmi mást. Utána erőteljes késztetést éreztem arra, hogy felvegyem. És akkor éreztem a változás. Teljesen megváltozott valami, az idő hirtelen őrült tempóra kapcsolt! Fél kettőkor indultam és most tessék! Négy lesz mindjárt! Pedig, ha átlagosan nézzük, akkor csak fél óra telt volna el! De nem. Az idő rohan, és én nem tudom, hogy hova.
Most is a piros tornacipő volt rajtam. Ránéztem. A kis szakadáson kívül teljesen tökéletes volt. Az csak még inkább növelte a tekintetét a szememben, hogy még nem láttam ilyet. Pedig az eladó azt mondta, hogy utolsó darab. És az idő most is röpül. Egy pillanatra se áll meg. De mindegy. Majd lesz valahogy. Eközben a hasamra hengeredtem, és a nap felé fordultam. Élveztem, ahogy a napsugarak simogatják az arcom, és ez egyszerűen fantasztikus volt. A gondolataim hirtelen egy másik ügy felé kezdtek szárnyalni.
Nem csak ilyen téren voltak gondjaim. Már harmadik éve tetszik egy osztálytársam. Sajnos neki a legjobb barátnőm tetszik, sőt nekem még azt is kell hallgatnom –nem kis lelkesedéssel-, hogy mikor, hol smárolnak. Mindez elég nehéz nekem, de megpróbálok jó képet vágni a dologhoz. Legalábbis azt hiszem. Mit csináljak? Mit csináljak? Ezen el lehetne gondolkodni. De nem akarom megbántani a leges legeslegjobb barátnőmet! Nekem tényleg tetszik „ő” de nem tudok mit tenni. Maximum küzdök. De az nem elég –legalábbis úgy látszik-. Lehet, hogy fel kéne, adjam? Nem hiszem, hogy menne. Hirtelen hatalmas csönd támadt. Pont, mint a vihar előtt. Lehet, hogy mennem kéne? Mindjárt kitör a vihar. De inkább itt maradok. Hátha eszembe jut valami. Hirtelen felültem. A csönd már kezdett fojtogatóvá válni. Megijedtem. Mi van, ha rám dől a tölgy? Mondjuk, pár pillanat ez se zavart. Gondoltam, még várok egy kicsit, mert még nem volt kedvem hazamenni. Hátha csak egy kis zápor lesz.. Egyelőre csak csend volt.
Aztán hirtelen hatalmas búgásra lettem figyelmes. Irtózatosan hangos volt, azt hittem, hogy megsüketülök. És a következő percben kitört a vihar.
Az eső jéghideg volt, és hatalmas villámok szelték át az eget. Ekkor már talpon voltam és beszaladtam az erdőbe. A fák közt megálltam és hátranéztem. Olyasmit láttam, ami már szinte hihetetlen volt. A villám, amely lecsapott a rétre, egy másodperc töredékéig vörös volt. De nem csak a villám, az ég is. Ijesztő, vészjósló vörös. Már bántam, hogy eljöttem hazulról.
Hatalmas reccsenésre lettem figyelmes. Azonnal megpördültem és elrohantam.
*
Teljesen átázva értem haza. Azonnal ledobigáltam magamról a vizes ruháimat és beálltam a zuhany alá. Jó forróra állítottam. Vacogásom végre enyhült. Folyton a vörös villám jutott az eszembe. Ez megrémített, ráadásul ugyanolyan színű volt, mint az új tornacipőm. Az órára pillantottam. Fél hét múlt 5 perccel. Mostanra már nem is csodálkoztam.
De az lehetetlen, hogy tegnap láttam volna meg a tornacipőt! Legalább egy hónapja! De nem. Ezen elrágódtam egy kicsit. Vajon hova visz engem az idő? Valaminek történnie kell, ezt tudtam. Hamarosan egy igen komoly változás következik be az életemben.
És tessék! 7 óra van! Gyorsan kiszálltam és megtörülköztem. Ugyan azt az ütemet követve fogat mostam és lefeküdtem.
*
Másnap az ébresztőórám rikácsoló hangjára ébredtem. Sajnos nem lustálkodhattam az ágyban, gyorsan el kellett készülnöm, hogy elérjem a buszomat. Gyorsan ettem egy tál zabpelyhet, magamra kapkodtam a már tegnap kikészített ruháimat –a kedvenc rózsaszín pólómat, és háromnegyedes farmeromat. A tegnapi vihar ellenére ma nagyon meleg volt. Sikeresen bepakoltam a táskámba és elindultam a suliba. Hál’ istennek elértem a buszt, és az elsők közt értem be a suliba.
-Sziasztok!- köszöntöttem az osztálytársaimat. Még csak ketten voltak bent. A padtársam, egyben egyik legjobb barátnőm, na meg „ő”. Eddig (3 év alatt) soha nem sikerült megelőznöm, mindig előbb érkezett meg.
- Helló!- köszöntek kórusban.
- Hogyhogy ilyen korán? – kérdezte a padtársam.
- Á, kidobott az ágy. Későn kerültem haza. Hallottátok a tegnap esti vihart? – kérdeztem.
- Nem, semmit se hallottam– válaszolt „ő”.
- Szerintem minket is kikerült, mert én se tudok róla.
- Jó neked! Én éppen sétálgattam és egyik pillanatról a másikra elkezdett szakadni az eső és villámlani az ég! Úgy értem haza, mint egy ázott ló!
- Sziasztok! – köszönt „ő” az újonnan érkezetteknek. Hárman toppantak be.
Majd még sorban hatan. Már megint ez a vacak, felgyorsult idő! De érdekes, mert amikor vele beszélek teljesen átlagosantelik az idő!Most meg? Két perc múlva becsöngetnek, és kezdetét veszi a matekóra. Pont ez hiányzott...
És már szólt is a csöngő. Sietős léptekkel viharzott be a matektanár, hogy máris elkezdhesse az órát. Az emeltesek tanára bezzeg tíz, tizenöt perc múlva állít be. De a mi, alapos tanárunk nem. Mondjuk az a jó benne, hogy nem igazán érdekli, hogy ki figyel és ki nem.
A gondolataim máris elkalandoztak a középpontos tükrözés témájától. Már megint az a vörös villám jutott az eszembe. Éreztem, hogy délután vissza kellene mennem a rétre, megnézni, hogy mekkora kár történt. Csak a mi utcánkban négy fa dőlt ki, és mindenfelé elhullajtott ágakat és leveleket lehet látni. Itt, - a sorompó túloldalán- semmi. Mintha a vihar csak az erdő és az utcánk közti területre koncentrálódott volna. És ez a gondolat megrémisztett.
És ki is csöngettek!
-Hűűűűűű, de elegem van ebből! – panaszolta a padtársam.
-Hidd el, én is utálom a matekot. - válaszoltam.
-De nem hallottad, hogy mit mondott?
-Nem, kellett volna?
-Holnap tz!
Becsöngettek. Meglepődni se volt időm máris kezdődött az óra. Legjobban az tetszett, hogy nem tudtam milyen óra van. Csak ültem a padban és merengtem. Azzal szórakoztam, hogy figyelem az órát. Látszólag teljesen átlagosan köröztek a mutatók, de amikor egy pillanatra levettem róluk a szemem, ugrottak egy tíz percet. A következő óra kémia, így sajnos fel kell vánszorogni a legfelső emeletre. Remélem kísérletezni fogunk, mert semmi kedvem egész órán körmölni.
És tádám! Kicsöngettek. Gyorsan felkaptam a tankönyveimet és sietős léptekkel utolértem a barátnőmet.
-Miért bambultál egész órán? – kérdezte mikor mellé értem.
-Bambultam? – nem láthattam magam kívülről...
-Igen! Már megint álmaid pasija lebegett lelki szemeid előtt, akinek nem vagy hajlandó elárulni a nevét?
-Ugyan, nem is tetszik senki. – intettem le szokásomhoz híven.
-De biztos, hogy tetszik valaki! Mindenkinek, még nekem is! – és igen, ez volt az egészben a legrosszabb. Ugyanis, neki is „ő” tetszik.
-Ha már itt tartunk beszélgettél vele?
-Nem, sajnos nem. De tegnap megkérdeztem MSN-en, hogy mi a német lecke. Nem tudta, de az már más kérdés...
Ez a gyengém. Megpróbálok jó barátnő lenni, tanácsokat adok neki (én), hogy mivel hívhatná fel a figyelmét, stb. De közben, majd’ belerokkanok. Nagyon, de nagyon reménykedem benne, hogy mindez nem látszik rajtam. Mert ha igen az enyhén szólva gáz.
Természetesen, már becsöngettek, a tanár is bejött. Szerencsém volt. Tényleg kísérleteztünk. Valahogy most se sikerült figyelnem. Megint elröpült egy óra, aztán még kettő. És hirtelen az ebédlőben találtam magam. Még arra sem emlékszem, hogy a hosszabb vagy a rövidebb úton jöttünk-e ide. Egyszerűen csak itt voltunk. Leültünk a tálcánkkal az egyik hosszú asztal végébe. Az étel – mint mindig – ehetetlennek bizonyult.
A következő pillanatban már a buszon ültem. Ilyen nincs! Még gondolkodni sincs időm! Nincs egy olyan perc, ami nem múlna el egy másodperc töredéke alatt. Egészen beleborzongtam, mikor arra gondoltam, hogy a „mostani időszámítás” szerint mennyi lehet egy másodperc.
És, már meg sem lepődöm rajta, de haza értem. Ettem, tanultam, és lefeküdtem.
A következő két napot valamiféle kábulatban töltöttem. Szerda este volt, és én már az ágyamban kuporogtam.
Holnap csütörtök. Holnap csütörtök. Ez a pár szó vízhangzott a fejemben. Szeptembertől kezdve, szinte minden csütörtökön bennmaradtunk páran kosarazni. Természetesen „ő” is mindig bennmaradt – akárcsak én. A holnapi nap sem lesz ez alól kivétel. Éreztem, hogy valami meg fog változni. Hogy holnaptól kezdve semmi sem lesz olyan, mint régen.
Na, 3/1. Szóval, igen, három részben fogom közzé tenni ezt a novellát. Hogy tetszett? Szeretnék komikat!
