ALG 6.

Figyeljetek. Tudom, hogy kívülről úgy nézhetek ki, mint egy sötét életű lányka, aki ráadásul depressziós is. Egy barátnőm szerint egy fekete-fekete lyuk teletöltve érzelmekkel. Amúgy, a valóságban sem vagyok valami pozitív, de ennyire negatív sem. Mondhatni, "normális" vagy inkább átlagos vagyok. Igaz, hogy az érzelmeim néha túlcsordulnak rajtam, de ennyire még sosem voltam boldogtalan, mint a novelláimban, vagy inkább ebben az ALG részben. Hozzáteszem, a megírás előtt láttam a 13 című filmet, mely nagyon is befolyásolt. Szóval nyugalom! Nem egy depis, pszichopatával van dolgotok!

6.

Késő délután, olyan hat fele elküldtem, mondván, hogy hamarosan jönnek a lányok. Addigra már elmondtam neki, hogy mi a tervem az ALG-vel az akciónk után. És azt is, hogy holnaptól visszatérek. Csak az a baj, hogy nem megy majd olyan könnyen. Elmondani a lányoknak, hogy bocsi, ez van pápá.

És utána egy darabig még utálni fogom magam miattuk. De talán nem muszáj otthagynom őket. Talán elég, ha azt mondom, többé már nem leszek szerelemellenes, de attól még tartom velük a kapcsolatot. Ez az! Ez a jó megoldás!

Ettől az ötlettől felhevülten fogadtam barátnőimet.

Eleinte úgy néztek rám, mintha szentségtörést követtem volna el, de aztán felváltotta bennük ezt az érzést az izgalom.

Ahogy bennem is.

Lassan közeledett a mutató a 12-eshez. A szívem gyakorlatilag a torkomban dobogott. Addigra már mind átöltöztünk feketébe, de talpig, hajunkat összekötöttük, a hátizsákokat előkészítettük, a festékszórókat megtöltöttük.

12 előtt 10 perccel futásnak eredtem. Gyorsan odaértem a sulihoz. Senki sem volt bent, korom sötét volt az egész épület. Átmásztam a kapun, és a kulccsal kinyitottam a suli ajtaját. A kulcsot a zárban hagytam, megbeszéltük, hogy Heather, az utolsó fogja bezárni, és visszahozni a kulcsot.

Fekete tornacipőmmel végigfutottam az üres folyosókon, és átslisszoltam a melléképületbe.

Tökéletesen koromsötét volt.

Pár percre meg kellett, hogy álljak, mert a szívem úgy vert, hogy azt hittem, hogy menten kiszakad. Nekidőltem egy hűvös szekrénynek, és kinéztem az ablakon. Eddig sötét volt, de most a felhőket elfújta a szél.

Ragyogott a telehold.

Nem gyönyörködhettem sokat benne, mert már szinte hallottam, ahogy kattog a mutató. Sietnem kell. Gyorsan előkotortam a festékszórót, közben tompa puffanást hallottam. Tehát még egy ember megérkezett.

Először is a festékszóróval megyek körbe. Utána címer, majd kollázs. Végül pedig futás!

Remegett a kezem, ezért a szekrényeken a felvitt festék görbe lett.

Még jó, hogy lemosható festéket választottam.

Végeztem az alsó szinttel. Felfelé menet a lépcső közepére is húztam csíkot. A felső emelet szerencsére kisebb, ezért azzal hamarabb készen lettem. A táskámat, lent hagytam, hogy ne kelljen cipekedni, ezért le akartam futni. Csakhogy nem jött össze. Ugyanis a festék nem száradt még meg, és gyönyörűen legurultam a húsz lépcsőfokot.

Hatalmas puffanással földet értem és ott is maradtam. Két pillanatig feküdtem ott fülelve, és biztos voltam benne, hogy mindenki megállt egy pillanatra.

Gyorsan odafutottam a melléképület ajtajához, és kisuttogtam:

- Semmi baj, csak én voltam!

Utána visszafordultam, és már szinte hallottam, hogy a többiek nyugodtabban fújják ki a levegőt. Tehát a címer.

Gyorsan kikaptam, a táskámból, és elkezdtem felragasztgatni.

Sikeresen felragasztottam mindet, fent is, lent is. Kollázs. Abból csak kevés volt, egy párat le, egy párat fel.

Fél órával korábban készültem el. Leroskadtam az egyik padra. Csak feküdtem, és figyeltem a mutató kattogását. Lassan cammogott. Még csak fél három!

Vajon, kinek a terme ez? Megnéztem az ajtóra ragasztott táblát. 8/b. Hát, remélem, nem festékeztem össze a padjukat. Kis fiatalok. Még van négy évük. Mázlisták! Bár nekem is lenne. De nincs.

Azért is lesz jó, hogy most kilépek az ALG-ből, mert tanulnom kellene az érettségire. Az angol úgy megy, mintha az anyanyelvem lenne, abból már tavaly leraktam az előrehozottat.

Egy gonddal kevesebb. Csak azt nem tudom, hogy mi legyek. Milyen egyetemre menjek. Az egyetlen, ami szóba jöhet, az az orvos. Csak az a baj, hogy rühellem a kémiát. De ezen lehet változtatni.

Ám két év alatt a jegyeim leromlottak, de az csak azért van, mert a dolgozatoknál nem figyeltem. Amúgy olyan agyam van, hogy mindent első hallásra megjegyzek. Ez néha nagyon szuper.

Másik foglalkozásra nem is gondoltam.

Hupsz! Már 10 perc múlva indulnom kell!

Gyorsan összekaptam magam, és kiosontam a melléképület ajtajába. Úgy döntöttem, hogy szép lassan elindulok a kijárat felé. Választhatok. Linával Selenával vagy Britannyval futok össze.

Selenát választottam. Jó lesz, még egyszer utoljára kettesben szót váltani vele. Mert ugye kilépek a csapatból. Ő volt az első, a vég után. Ő volt a napsugár a sötétségben. Vele kell, most lennem.

Végigsiettem az első, kacskaringós folyosón. Meg is találtam a legvégében. Még javában ragasztgatott, mikor észrevett.

Elég félelmetes látvány lehettem. Amint ott jövök a holdfényes ablakok mentén, csupa feketében, hófehér bőrrel, akár démonnak is elmennék messziről.

Úgy láttam, ez neki is feltűnt.

Mikor odaértem hozzá, suttogva szólítottam meg.

- Szia! Na, hogy haladsz? Félsz? – tettem hozzá a végén ezt a ravasz kis kérdést.

- Oh, szuperül! Két perc és befejezem. Na ná, hogy félek, csak igyekszem nem kimutatni. Gondolom te is. – Kacsintott a végén.

Gyorsan elhaladtam mellette. Ránéztem az órámra. Szuper, pont jókor értem ide.

Mielőtt kiléptem volna az épületből, szétnéztem. Egy lélek sem járt errefelé. Kisurrantam a kapun, átugrottam a kerítésen, és rohantam haza a nekem kijelölt útvonalon.

Lesz nyolc percem, hogy átgondoljam, mint és hogyan fogom elmondani a lányoknak. Csak az a baj, hogy holnap még suli, és nem akarom, hogy mosott rongynak tűnjünk.

De most, ma kell, elmondjam a többieknek döntésem. Mert holnap délután bál lesz.

Átfutottam a sötét utcákon, kanyargóztam össze-vissza, de végül is hazaértem. Gyorsan kaput nyitottam, és kicsit kinyitva hagytam. Gyorsan berohantam a konyhába, és készítettem öt forró kakaót. Közben megjöttek szép sorban.

Csak egy baj volt. Négyen voltunk. Pedig tíz perc múlva hajnali négy. Fél négy után hét perccel kellett volna Heathernek, az utolsónak ideérnie. De nem volt sehol. Megbeszéltük, hogy Lina és Britanny utána megy, és megnézi, mi tarthat ilyen sokáig. Öt perces csúszással indulnak, és a saját útvonalukon. Addig Selenával itt maradunk, szolgálatra készen.

Különben is, beszélgetni akartam vele, de most az aggodalomtól nem lehet. Ültünk ketten a fotelban, szürcsölgettük a kakaót, míg végül Sel törte meg a csendet.

- Igaz?

- Mi?

- Hogy holnaptól felbomlik az Anty Love Girls?

- Sajnálom. Én kiszállok. De nektek ettől még nem kell. Ti maradhattok ugyan így. Nem kell felbontani.

- De te vagy ennek az egésznek a lelke. Te találtad ki ezt is...

- Igen, és most Heather eltűnt miattam!

- Erről nem te tehetsz.

- Ha nem jut eszembe ez a felelőtlen hülyeség, most mindenki nyugodtan alhatna az ágyában! – rivalltam rá.

Túl keményen mondtam. Hatalmasat csattant éles hangom. Ez túl erős volt így. Nem Selena tehet róla. Nem rá kel haragudjak, hanem magamra. Én vagyok a felelőtlen.

Sel nem szólt vissza semmit, csak bántottan lehajtotta a fejét, és ez rosszabb volt, mintha visszaordított volna.

- Sajnálom. – kezdtem. – De tényleg. Nem te vagy a hibás.

- De nem is te.

- Hanem?

- Mi együtt. Lehet, hogy a te ötleted volt, de mi meg belementünk.

Most rajtam volt a hallgatás sora. Ültem, és próbáltam gondolkozni, de a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben.

Legalább tíz perc telt el a lányok távozása óta.

Tizenöt perc.

Húsz perc.

Na jó, ez egy átlagembernek is sok, nekem viszont igen alacsony a tűrő határom.

- Mi tarthat ilyen sokáig? – kérdeztem már vagy hetedjére, újabb fél óra elteltével.

Telefonálni nem mertünk, nehogy észrevegyék őket. De döntöttem.

- Én itt nem maradok. – mondtam.

- Hát hová mész?

- Megkeresem a lányokat. – közöltem fagyosan.

- Veled megyek. – válaszolt Selena.

Gyorsan felöltöztünk, és útnak eredtünk. A fagyos februári szél csípte a szememet. Azt hittem, hogy mindenre felkészültem. Azt hittem, hogy nem fog meglepni az elém táruló látvány. Tévedtem.

Egy mentőautó állt az iskola előtt, és éppen befutott két rendőrautó is. Lina és Britanny ott álltak a mentőautó mellett. Elkezdtem remegni. A kis rángás a gerincoszlopom tövétől indult, egyenesen le a kézfejemig. Gyorsan összeszedtem magam, és átrohantam az utcán. Sel utánam.

Lina figyelt fel rám. Azonnal odafordult, és a karajaimba vetette magát. Sírt. Próbáltam kiszedni belőle hogy mi történt, de beszélni sem tudott. A kicsit higgadtabb Brit mesélte el a történteket.

Nem csak nekünk támadt kedvünk betörni az épületbe. Betörők. Éppen, mikor Heather végzett a munkájával, akkor jöttek. A lány látta az arcukat, akár fel is dobhatta volna őket, csakhogy megijedtek a betörők és meglőtték a barátnőnket. Egyelőre nem tudják, az orvosok, hogy mennyire súlyosak a sérülések, de folyamatosan folyik Heather vére. Az orvosok akár el is késhettek volna.

Szerencsére Lina és Britanny éppen időben ért oda, így gyorsan hívták a mentőket. Ám Heather állapota annyira lekötötte őket, hogy nekünk nem volt idejük szólni.

Szinte csak most jutott el a tudatomig a dolog. Ha a mentők későn érkeznek Heather meghal! Hogy lehettem ennyire könnyelmű és hülye? Miért nem gondoltam az e féle következményekre?

Már tudtam, hogy Selenának nincs igaza. Egyes-egyedül én vagyok a hibás. Ők nem tehetnek róla, csak jöttek utánam a bajba.

Mit tettem?

Ha Heathernek miattam valami baja lesz, azt sosem bocsátom meg magamnak. Ha a sorsa rosszra fordul, az örökre az én lelkemen fog száradni.

Nem maradt több időm az önmarcangolásra, mert a mentőautó időközben indulni készült. Befutott Heather mamája, akit az orvosok már riadóztattak.

A többieknek meg megmondtam, hogy most mindenki menjen szépen haza. Szerencsére megértették. Kicsit hagyjanak magamra.

Egyedül indultam haza a poros, sötét úton. A kezem libabőrös volt, tarkómon a haj felállt. Pedig nem volt hideg, és áram sem volt belém vezetve. Egyszerűen éreztem, hogy undorodom magamtól. Szinte utálok ebben a testben lézengeni.

Kell találjak valami megoldást, egy időre. Igen rövid időre, legalább ma estére, hogy ne gyötörjön ennyire a bűntudat, mert a végén még az lesz, hogy kiugrom az ablakon, esetleg világgá szaladok.

Túl könnyű lenne. – villant át az agyamon. Nem az a fajta vagyok, aki csak úgy elmenekül a kihívások elől. Ez márpedig komoly kihívás. Legyűrni a bennem tátongó undort.

De a megoldás ott vibrált a szemem előtt. Bármilyen egyszerű, csak most ugrott be.

Lassan vánszorogtam be a házba. Próbáltam húzni az időt, de annak nem lenne semmi értelme.

Szenvednem kell.

El kell űznöm magamból ezt az undort. És szerencsére meg is van az eszközöm erre. Pontosan a fönti fürdőszobában, a kisszekrényben. Ott lapul egy kosárkában.

Csak annyi a dolgom, hogy odamenjek, és megtegyem. Felvánszorogtam a lépcsőn, és kivettem a kosárkából a hegyes végű ollót. Fekete, hosszú ujjú pólómat felgyűrtem. Miért nem jutott előbb eszembe ez a megoldás? Hisz ez olyan egyszerű. És... könnyelmű. Pont, mint az előbbi tettem. De nekem is szenvednem kell.

Belevágtam az ollót a csuklómba, és éreztem, amint valami meleg végig szivárog a kézfejemen. A vérem az. Így, hogy fájdalmat éreztem, olyat, mint Heather, könnyebb volt.

Az ollót szépen lemostam, és visszaraktam a helyére. A szoba forgott körülöttem, és még egy kicsit kába voltam. Csuklómat szorosan körbetekertem egy gézszalaggal, és úgy ahogy voltam, ruhástul lefeküdtem az ágyba. Legnagyobb meglepetésemre és szerencsémre sikerült azonnal elaludnom.

És a rémálomnak még nincs vége...

Remélem, a kis előszavam hatásos volt, és most nem gondoltok rosszat rólam. Egyszerűen ilyen a felfogásom, én így gondolkozom. És ha netán ezzel inkább untattalak volna titeket, akkor bocs! :$

pusszi: Agnyesz