Élni a reményért

Khm, ez a történet nem feltétlen gyenge idegzetűeknek való... Szóval, ha úgy érzed, hogy nem bírnál ki egy igazán szomorú, kegyetlen sztorit, inkább, hagyd a fenébe... Én szóltam.

Élni a reményért

Kis zápornak indult. Egy nyári zivatarnak. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kis vihar jelenti majd a halálomat.

Az esőcseppek egyre sokasodtak, mindaddig, míg nem láttam tőle semmit. Futottam, hogy előbb hazaérjek. Futottam, hogy ne fagyjak meg.

Az eső szakadt. Reméltem, hogy egyszer vége lesz ennek a rémálomnak. De vége lesz-e valaha? Ha vége lesz-e egyáltalán. Az eget most sötét viharfelhők borították, és időnként egy-egy villám rajzolódott ki a sötétben, melyeket hatalmas mennydörgés követett. Ezek sokkoltak. Valahányszor meghallottam egy ilyet, ugrottam pár métert, és még gyorsabban futottam tovább.

Mindig, mikor villámlott az ég, egy pillanatra világos lett. Egyetlen egy pillanatra. Rémisztő volt, valahogy kísérteties. És ez még nagyobb iramra diktálta már amúgy is fáradt testemet. A lábaimat már alig tudtam vonszolni, éreztem, menten összeroskadok.

De még messze vagyok. Nagyon messze. Nem biztos, hogy épségben hazaérek. Semmi sem biztos. Attól tartok nem lesz elég erőm, hogy hazajussak, hogy életben maradjak. Már éreztem minden porcikámban, hogy meg fogok halni. Azért csak futottam tovább. Kitartó kell, hogy legyek, ez az egyetlen esélyem.

Nem hittem volna, hogy léteznek ekkora viharok. Hogy az eső tud így esni.

Az érzés lassan kezdett a hatalmába keríteni. Nincs remény. Én ezt tudtam. Tudtam, mégis küzdöttem. Reménykedtem, pedig nem lett volna szabad. Élni akartam, létezni ezen a világon. Nincs annál jobb dolog. Levegőt venni, futni, úszni, szerelmesnek lenni.

Már nagyon sötét volt és... hideg. Futottam, tiszta erőmből futottam, de nem láttam a vihar végét. Nem láttam semmilyen derengést sem a láthatáron. Csak én voltam a kietlen pusztán. Átszelve rohantam biztos menedéket keresve. De a puszta nagy volt, én pedig gyönge. Nem beszélve arról, hogy bármelyik pillanatban belém csaphat egy villám.

Egy pillanatra fény, számoltam magamban. 1, 2. Már dörgött is az ég. Tehát benne vagyok, még jócskán. A mennydörgés pontosan a fejem felöl, szól, semmi esélyem.

Már csak magamban bízhatok. Mindenki más cserbenhagyott. Egyedül voltam a réten. Állat, ember nem mutatkozott. Elbújtak, másra nem gondolva. Itt hagytak engem, egyedül.

Ki gondolna rám? Kinek jutna eszébe egy lány, egy lány kinek élete haszontalan. Kinek lététől nem lesz jobb a világ.

Mert senkit nem érdekeltem. Léteztem egyedül, magányosan. Már csak a biztonságot nyújtó házban bízhattam. Abban, hogy a kulccsal bemegyek, és ledőlök csuromvizesen az ágyra.

A kulcs. A zsebemben kéne, legyen, de nem volt merszem megnézni, hogy csakugyan ott van-e. Mert ha nincs akkor nincs értelme semminek, de semminek. Akkor csak a semmi lenne. Akkor nem lenne értelme a futásomnak, a reményemnek.

Ha azt a kulcsot elhagytam, ha elhajítottam, akkor meghalnék éjszaka. Akkor megfagynék. Már most úgy fáztam, mint még soha. Már most úgy féltem, mint még soha. És talán már nem is lesz ennél rosszabb. Ez lesz mindörökre életem legborzasztóbb élménye, annyira, hogy belehalok.

Örökre... Ez a mágikus szó hajtott egyre előrébb és előrébb. Élhetnék. Életben maradhatnék. Ha elég gyors vagyok.

És... Ha megvan a kulcs. Teljes szívemből reméltem, hogy itt lapul a zsebemben. De nem nézem meg. Nem akarok a semmiért futni. A reményért kell, éljek. Ez ad elég erőt.

Azt hittem, hogy meghaltam. Azt hittem, itt a vég. Tévedtem, szerencsére. Egy villám csapódott a földbe, három méterre tőlem. Az ütközés erejétől nekiütődtem a földnek, és ott is maradtam. Futnom kéne.

Remény...

Elrúgtam magam a földtől, és újult erővel rohantam. Kegyetlenül sötét volt. Szememet becsukva rohantam tovább. Nem mertem kinyitni. Mert mi van ha...?

Erre gondolnom sem szabad. Haza kell érjek. Haza. Csakis oda vágyódtam. A létezés tombolt bennem, semmit sem tehettem ellene.

Kinyitottam a szemem. Hatalmas villám szelte át az eget, láttam a mező végét. Láttam a kis patakocskát, mely csöndesen csordogált a viharban. Azon kell átugorjak, és visszatérhetek a civilizációba. Az utcákra, házak közé. Megközelítettem a patakot, semmit sem láttam, de ugortam. Átértem a túlpartra.

Istenem, hát mégis megmenekülhetek? Van remény? Létezett-e?

Néma kísértetként rohantam át a házak között. Egy utca. Hamarosan odaérek. Szinte sírtam. Sírtam. Az esőcseppek nem ilyen forrók. Zokogtam, hogy mégis van kiút, ebből a sötétségből.

De a házak sötétek voltak. Elmehetett az áram.

Zokogva fordultam be az utcánkba. A kapun átugrottam, és rohantam fel a lépcsőn. Belenyúltam a zsebembe. Zokogtam, de közben nevettem.

Mert a kulcs nem volt a zsebemben. Leroskadtam a padlóra, és nevetve zokogtam, és hagytam, hogy az éjszaka eljöjjön értem, és örökre magával vigyen.

Igazából egy vicces történet kapcsolódik ehhez, Igen, egy vicces! Nemrég, mikor mentem haza rettenetesen esett az eső. Annyira, hogy körül belül fél perc alatt rongyá áztam, amíg szaladtam ajtót nyitni. Sötét volt, és nem találtam a kulcslyukat, és elkezdtem nevetni magamon. A kutyám aztán befurakodott a lábaim közt, ő is be akart jutni. Szerencsére nem így végződött a történetem, sikeresen ajtót nyitottam, de ez az élmény fura gondolatokat ébresztett bennem...

Puszi: Agnyesz