Első, és legfontosabb közölnivalóm: Szombattól szombatig nem leszek! Vagyis 27-13-ig. Rómába megyek, hát nem szuper? Tehát ez nekem nem lessz olyan rossz.:)
Második: Még egy díj! Hát, ezt már tényleg nem hiszem el!:D 1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
Tehát: 1, 7 dolog rólam: -Hm, szeretek futni, és ezt nem tagadom! -Kézilabda = bestbestbest! -Imádom a haverjaimat (ma nem annyira:() -Imádok írni;) -Olvasás a másik szerelmem. -Érzékeny tipus vagyok, könnyen meg lehet bántani hosszabb távra. -Csokifüggő vagyok! Lindor, Milka nyami!
Harmadik: Érdekel a véleményetek, hogy a versírásban megállom e a helyem. Kezdésnek felrakom egyik költeményem és ha tetszett akkor jön a többi is:)
Egyedül a tömegben Ülök a padban Duruzsol az osztály Senkit nem izgat, Egy néma lány. Hallgatom a beszédet, De a szavakat nem értem, Egyedül az ürességet érzem, Amit hátrahagyott bennem. Fekete az életem, Fekete a szívem, Nincs már itt, Ki mellettem legyen. Napsütésben a dombon Visszagondolok rá, Fájnak az emlékek, De mit tehetek? Buszon az utat Kábulatban töltöm Figyelem az embereket, Mióta elment, itt hagyott. Fájó remény, Hogy egyszer visszajön, Fáj a szivem, Ha rájövök, nem jön.
Lécci lécci írjátok meg a véleményeteket! Fontos lenne!
Na, még egy! Tényleg örülök neki! Tehát, a teendőim:
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül. - elfogadtam! naná hogy!
2)a logót kirakom a blogomba. - már kint is van!
3)a szabályzatot kirakom a blogomba. - mint látjátok, itt van!
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet. - Nikeja /www.nerinaslife.blogspot.com/ Alexa /www.vampirtortenet.blogspot.com/ Tyna /www.tyna-olvasnijó.blogspot.com/ Dark Angel /www.moonlight-darkangel.blogspot.com/ Lettina /www.novella-lettina.blogspot.com/ Bimbicsi /www.bimbicsi.blogspot.com/
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba. - hm, ezt majd lentebb
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba. - Wedó /www.wedo-tortenetei.blogspot.com/ma! (2010.03.22) - Tyna/www.tyna-olvasnijó.blogspot.com/ma! - Nikeja/www.nerinaslife.blogspot.com/ma!
7)betartom a szabályokat. - betartottam:P
Teszt:
Név:Agnyesz Becenév:Ági - gondolható... Lakhely:Magyorország Születési hely:Magyarország Magasság:164cm kb.... Névnap:Január 21 Foglalkozás:tanuló Testvérek:neeem, egyke vagyok! Anyanyelv:magyar Beszélt nyelvek:magyar, angol, kicsit latin Gyűjtemény: őőő, semmit nem gyűjtök :S Cipőméret:41-42 Iskola:magánügy! Kedvencek:barátokkal kosarazni:P Hobbi:barátokkal lógni! olvasás, írás, kézilabda, futás Zsebpénz:magánügy! Álom:eljutni Amerikába - az tuti lenne!na meg hogy egyszer orvos lehessek... Szerencseszám: 13 Szeretnék találkozni: nem, tényleg nem tudom:S Háziállatok: kutyusom Maszat - a kis drága...
Na, ezzel is megvolnék! Egy nap két díj... Imádlak titeket! Köszi szépen! egy nagy pussssszancs: Agnyesz
Kaptam díjat! :D Nekem nagyon tetszik, szerintem nagyon szép! De van néhány elintéznivalóm is!
1. Megköszönni annak akitől kaptad, és be kell linkelned. Nagyon-nagyon szépen köszönöm Tyna /www.tyna-olvanijó.blogspot.com/ Nikeja /www.nerinaslife.blogspot.com/ és Dark Angel /moonlight-darkangel.blogspot.com/!
4.Leírod, hogy miért szeretsz írni. Hm. Van úgy néha, hogy muszáj kiírnom magamból a bennem kavargó gondolatokat. De általában, csak alkotni szeretnék. Amúgy hobbinak kitűnő, és még szeretem is csinálni!
5. Pár mondatból bemutatkozol a nagyvilágnak. Fiatal lány vagyok. Nagyon-nagyon szeretek sportolni, főleg a futás, és a kézilabda a kedvencem. Nagyon szeretek a barátaimmal lógni. Rövid, göndör barna hajam van, és szinte már fekete szemem. Kb. 164 cm vagyok. Az íráson kívül még szeretek olvasni is. Ennyit rólam!
Még egyszer nagyon-nagyon szépen köszönöm a díjat azoknak akiktől kaptam!
Végre eljött a várva várt nap. Lassan két hónapja készülök rá. Eljött az utolsó esélyem. Az utolsó bál.
Az iskolánk minden évben rendez egy bált a végzősök búcsúztatására. Amióta ebbe a suliba járok, mindig elmentem a bálra. Egész évben erre a lehetőségre gondoltam, készültem. Mert tudtam, nincs tovább. Ha most nem lépek, nem lesz később. Én lépni akartam. Mindent megtettem, amit csak tudtam.
Gyönyörű, fekete ruhát varrtam magamnak, bonyolult virágmintákkal az oldalán. Az alja fodros, más anyagból készült. Rengeteget kínlódtam vele, de csak összehoztam.
Sokan mondták, hogy jól áll a fekete. Ez a kedvenc színem.
Aztán a hajam. Világos barna, de van benne egy kis vöröses árnyalat. Hosszú, enyhén hullámos. Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha szimplán kiengedem.
Mikor elkészültem a készülődéssel, a tükör elé álltam. Ragyogtam.
Utolsó esély, utolsó esély. Erre a pár szóra koncentráltam. Tudtam, hogy mit akarok. De kérdéses, hogy elég bátor vagyok-e. Mert szerintem nem.
Még van egy fél óra a bál kezdetéig. Nyolctól éjfélig tart. Hamarosan indulnom kéne.
Remeg a gyomrom, ideges vagyok, félek.
Mennem kéne.
Van számomra könnyebb út is. Ha feladom. Akkor, csak annyit kéne tennem, hogy ma itthon maradok. Csak itthon maradok. Semmi más. De ennyi elég is lenne.
Igaz, a lelkiismeretem egész életemben piszkált volna, hogy mi lenne ha.
Élném az életemet. Élném, ahogy eddig is.
De elindultam. Összeszedtem minden bátorságomat, és elindultam.
A régi, kissé romos állapotban lévő kastély, ahol a bált rendezték, nem volt messze. Gyalog mentem. Már sötétség volt. Eszembe jutott valami. Ma éjszaka az ég teljesen sötét lesz. Talán ma éjjel nem is fog világítani a hold. Holdfogyatkozás van. Újhold. Talán egy új élet kezdődik. Talán valami befejeződik.
Nagyon reméltem, hogy egy új élet vár.
A néhai kastély egy dombra épült. Kacskaringós út vezetett fel oda. Az út két szegélyén kisebb-nagyobb lámpások álltak. Gyönyörű volt.
Már láttam a kastélyt. Halk, parti zenét hozott a szél. És valahol ő is ott van a tömegben. Sietnem kell, de azt reméltem, hogy ez az út a végtelenségig fog menni. Hogy a kastély mindig ott fog állni a végén, megközelíthetetlen messzeségben.
Azonban éreztem egy, ezzel ellentétes reményt is. Hogy amint odaérek, minden meg fog változni, minden rendbe jön. Csakhogy, nem fog. Szétáradt bennem a szomorúság. Tudtam, ő most boldog. Láttam rajta. Nap, mint nap.
Hamarosan oda érek. Megváltoztattam az arckifejezésem, mosolyt vettem fel. A barátnőim már biztos ott vannak. Megijesztett a tény, hogy jó pár óráig úgy kell viselkednem, mintha vidám lennék. Úgy kell tennem, mintha soha nem ismertem volna a szomorúságot. Örülnöm kellene annak, hogy itt a vég.
A hatalmas kapura valaki egy rózsaszálat futtatott fel. Gyönyörű volt. Már messziről látszott, hogy világosság van odabent. A parányi ablakokon fény szűrődött ki. Itt bent viszont elöntött a fény. Valósággal úsztam benne.
Beléptem a főhelységbe. A zene eddig is kibírhatatlanul hangos volt, de itt őrjítően szólt. A termet teljesen átalakították. A padlót bíborvörös szőnyeggel borították be. A falakon rózsák milliói voltak. Mindenki a parketten táncolt. Hiányozni fognak. Nagyon.
Azonnal kiszúrtam őt. Szerencsére, mielőtt bármi történt volna megjelentek a legjobb barátaim. Egyenesen a terem közepébe hurcoltak, táncolni. Tudtam, nem fogom itt bírni sokáig. Egy gyönyörű hely vázolódott fel a képzeletemben. Itt van, a kastély mellett. Oda akartam kimenni. Csak oda vágyódtam. A kastély mögött további vár-romrészek maradtak meg. Oda kiülök, és végignézem a holdfogyatkozást.
Megkerültem az egész kastélyt. Tudtam, mit keresek, és meg is találtam. Az egyik rom egy kis padszerűséget formált. Arra telepedtem le. A legjobb az egészben az volt, hogy senki nem láthatott meg. Közvetlenül mögötte buja növényzet nőtt. Előtte magasabb romok álltak, tökéletesen takarva engem.
Egyedül voltam, és ez így volt jól.
Most egyedül kell lennem. Most semmi nem zavarhat meg.
A zene lágyan szólt, kellemesen, elgondolkodtatóan.
Ahogy ott ültem, hátamat nekivetve a kőfalnak, teljesen szabadnak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy még repülni is tudnék. De nem a boldogságtól.
Tökéletesen szomorúan ültem a hátamat nekivetve a kőfalnak. Figyeltem az eget. A Hold gyönyörű volt, mesés. Elképzeltem, hogy milyen lehet az űrben, kint a végtelenben. Vagy a pokol bugyraiban.
Minden ilyen képzelgésem egyvalamire utalt. El akarok menni innen. Messze. Talán, a nyáron elutazok valahová. Egyedül.
A holdfogyatkozás gyönyörű volt. Már csak a fele látszott. Megvárom, amíg minden elsötétül. Megvárom a véget.
Éreztem, vissza kéne mennem. Még egyszer, utoljára szeretnék jól szórakozni.
De nem fogok visszamenni. Mert ott van ő.
És akkor elfogott a düh. Tenni akartam, bosszút állni, megmutatni, hogy mit tudok. Bosszút akartam állni, minden ellenem követett sérelem miatt. Belül, mindvégig tudtam, gyáva vagyok. Nem dühös. Szomorú, bánatos.
A hold már csak egy kis perem volt. Hamarosan elsötétül a világ, hogy aztán valami elkezdődjön.
Félek a jövőtől.
Félek a múlttól.
Nem tudom, hogy mit tehetnék még, vagy, hogy mit tehettem volna.
De ennek nem kéne beárnyékolnia ezt a csodás napot! Nem lehet ez, az életem alkonya. Jól kéne éreznem magam. Nem kéne, hogy szomorú legyek.
Még csak tíz óra. Még bármi megtörténhet.
Ebben a pillanatban lezártam ezt a gondolatmenetet. Lezártam a szívem. Felálltam, de nem tudtam, hogy mit akarok. Be kéne mennem. Ha most nem megyek be, életem végéig azon fogok rágódni, hogy miért nem töltöttem az utolsó perceket a barátaimmal.
Ha most bemegyek, elrontom az est varázsát. A hold varázsát.
Be kell mennem, tudtam. Véget kell vessek, az eddigi életemnek, tudtam.
Mert a telehold, egy új életet jelölt ki számomra. Egy biztosabb, boldogabb életet.
Utat törtem magamnak, és kikanyargóztam a rom labirintusból. Nem zavart, hogy a ruhám néhol megszakadozik. Nem akartam a főbejáraton menni. Az egyik hátsó ablakot választottam. Szerencsére nyitva volt. Belöktem.
Fellibbentem a párkányra, hirtelen sötét lett. Hátranéztem a vállam fölött. Eltűnt a hold.
Itt hagyott engem, az általa kijelölt úton.
Két élet, két világ között hezitáltam.
Hm. Depis novi!!! Már megint.... Bocsi, most csak ilyenre telik tőlem.
Hát, remélem tetszett. És remélem, hogy kapok hozzá pár kommentet!
-Hahó, lányok! – köszöntem barátnőimre másnap a suliban.
-Szia, Lukrécia. – köszöntek vissza.
-Van egy jó hírem! Megvan a kulcs!
-De ügyi vagy! Hogy szerezted meg? – kérdezte Heather. (A többiek természetesen tudtak már, a szerepváltásról.)
-A tesi tanáriból. Mindegy. Lényeg a lényegben: kettő nap múlva Valentin-nap. Tehát, van három napunk, hogy végleg befejezzük az előkészületeket. A festéket, festékszórót ma szerzem be.
-Készen van hat kollázs.
-Én nyolcat csináltam.
-Legalább százszor kinyomtattam a címerünket.
-Hű. Jók vagyunk! – mondtam. És tényleg. Két hét alatt majdnem mindennel elkészültünk.
-Ma átmehetünk? – kérdezte Lina.
-Persze, vagyis ma nem. Ma megyek a festékesbe. Szóval holnap főfő megbeszélés nálam.
-Rendben. – mondta Brit.
Becsöngettek, így hát mindenki rohant a saját órájára.
Matek, Amanda mellett.
Szuper.
És megint. Amikor beléptem a terembe, megint, egy rózsaszál volt a padomon.
És akkor olyat tettem, amit később még nagyon meg fogok bánni.
Amandához szóltam.
-Hello, nem tudod, hogy ki szórakozik velem? – kérdeztem a rózsára mutatva.
-Csak nem hozzám szólsz? – kérdezte őszintén meglepve.
-Szerinted? – rögtön le is lohadt előbbi lelkesedése, mert rájött, nem barátkozni szeretnék vele.
-Nem, nem tudom, hogy ki „szórakozik” veled. – a szórakozik szót nagyon gúnyosan ejtette ki.
-Akkor csak ennyit akartam. – mondtam, mintegy végszóra, mert becsöngettek.
Egész órán, olyan furán nézett rám. Ezzel, a „mikor jössz már rá?” arccal.
Tudtam, hogy ez volt a képére írva, mert régebben nagyon jól ismertem ezt az arckifejezést.
Biztosan el fogják felejteni.
Biztos vagyok benne.
Egész nap nem köszöntöttek fel.
Kész, elfelejtették.
Pedig most leszek tizennégy éves.
Olyan régóta vártam már erre!
És ők meg elfelejtették.
-Hello, Lukrécia. – köszönt Amanda, mikor már a szekrényemnél pakoltam.
-Szia.
-Miért voltál ma olyan letört?
-Nem voltam letört.
-De-de.
-Honnan gondolod, hogy letört voltam?
-Hát, nem mosolyogtál, és olyan csúnyán néztél rám egész nap.
-Bocsi, nem vettem észre, hogy csúnyán néznék rád.
-Rendben.
Elfordult. Én pedig nagyon szomorú voltam. Ezt elfelejteni?
Elviharzott a szekrények mellett. Egyedül maradtam a tágas folyosón.
És akkor sírni kezdtem.
Lépteket hallottam, úgyhogy gyorsan letöröltem a könnyeimet.
A barátnőim jöttek vissza.
- Boldog szülinapot! – kiáltották kórusban, és én újra boldog voltam.
Amikor a szekrény mellett álltunk, akkor is ugyan ez tükröződött az arcán.
Nem tudtam hova tenni.
Ő szórakozna velem?
Meleg ajánlom neki, hogy ne tegye.
Csak az volt a baj, hogy én is azt reméltem titokban, hogy ő legyen a „tettes”. Akkor nem kéne már a titkos hódolókon töprengeni.
Jajj. Jajj. Jajj.
Az élet néha nehéz.
Ezt nálam jobban senki nem tudhatná.
Nem hiszem, hogy minden lány/fiú átélte ezt.
Szerencsére már nem kellett többet ezen tépelődnöm, mert kicsöngettek.
Lina, akinek mellettem volt órája, már várt rám a folyosón. Együtt mentünk át a suli túloldalára, de félúton szétváltunk. Ő balra, én jobbra mentem.
Irodalmon teljesen egyedül éreztem magam. Azzal nyugtatgattam, hogy most legalább nem olyan, mint régen. Nem vagyok olyan elveszett, mint voltam. Vannak barátaim. És igaz, nem annyi, mint régen volt, de ez igazából nem lényeg. Fő, hogy támaszkodhatok valakikre.
És ebbe a gondolatba kapaszkodva éltem át egyik napot a másik után. Ahogy a mai napot is. Tudtam, már nincs túl sok idő a mi kis cselünkhöz. És úgyis mindenki fogja tudni, hogy mi voltunk a tettesek.
Erre is kell készítenünk egy biztos tervet. Hogy legyen alibink.
Az időzítés, mondani lehet, tökéletes. Ugyanis két nap múlva anyám elutazik valami üzleti megbeszélésre. És a ház üres lesz. Majd azt mondjuk, hogy mindenki nálunk aludt. Ennél tökéletesebb már nem is lehetne!
A nap gyorsan eltelt.
Gyorsabban, mint gondolni lehetne.
Talán, mert már nagyon vártam, hogy mehessek elvégezni az utolsó simításokat. És villámcsapásként hasított a fejembe: még 2 nap. Eddig is tudtam, de nem igazán figyeltem rá. Már nincs túl sok időnk. Konkrétabban 1 nap, mert az utolsón már betörünk. Hú. Izgatottabb vagyok, mint illene.
Nagyon várom már, hogy végre megszeghessünk egy szabályt.
Rossz akartam lenni.
Azt akartam, hogy felfigyeljenek rám. Igaz, ilyen szempontból kihasználtam a barátaimat, de ez most nem lényeg. Tudom, hogy ez csúnya dolog. És, hogy én nem ilyen voltam. De annak már rég vége.
Ezzel a rózsával kaptam egy szikrát. Egy igen kicsiny gyújtást a változásra.
És én megragadom az alkalmat, és nem szalasztom el.
Hihetetlen, de már hazafelé tartottam. Az idő nem szórakozik velem. Sürget.
Tudtam, hogy mi lesz a mai program. Festékes, otthon nem-elalvás, készíteni egy darab kollázst. Mert akartam magamból egy kis részecskét. Hogy legyen valami fizikai közöm is ehhez az egészhez.
Tehát otthon gyorsan ledobtam a táskámat, előszedtem fekete öv tasimat, és indultam.
Az idő remek volt, ezt hiába is tagadhatnám. A nap hétágra sütött, és bár, február volt, a vékonyabb fekete dzsekimben jöttem.
De természetesen hideg szél fújt. A hajam a nyakamat csiklandozta. Már csak attól féltem, hogy a szél esőfelhőket fog hozni. Még szerencse, hogy a festékes itt van a közelben. Tudtam mit akarok, így valószínűleg gyorsan fogok végezni.
Csak egyvalamivel nem számoltam. Hogy ismerős is lesz a boltban. És ez a valaki Markus volt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy még beszélgetni is próbált velem.
Mikor beléptem az ajtón, melyet egy kis csengettyű kísért, rám mosolygott, és ha ez még nem lenne elég, köszönt is.
-Szia! De rég láttalak!
-Hello. – mondtam kedvesen, noha belülről majd szétrobbantam. És van pofája hozzám szólni!
-És? Mi van veled mostanában? Amandával hogy vagy?
-Jól vagyok, köszi. Amandával nem beszélek, ha érdekel.
-De miért nem? – kérdezte, de rögtön rájött ő maga is a válaszra. Természetesen csúnyán is néztem rá. – Azt hiszem, tudom. – gyorsan témát váltott. – És mit keresel itt?
-Festéket vennék.
-Hova?
-Ki akarom dekorálni egy kicsit a szobámat.
-Na de feketével?
Végigmutattam magamon. Hogy minden fekete volt rajtam, nem értettem, hogy miért nem szúrt azonnal szemet neki. Régen, pontosabban két és fél éve nagyon színesen öltözködtem. Rengeteg színes pólóm volt, melyek most a szekrényem legaljában pihennek.
-Na de Lukrécia! Az nagyon régen volt már! Azóta csak és kizárólag feketében járkálsz?
-Csak és kizárólag.
Na, ezzel sikerült meglepnem. Erre nem gondolt. Arra, hogy amit tett, annak hatása lesz a jövőben is. Teljesen elképedve meredt rám.
-Most mit csodálkozol úgy?
-Én nem gondoltam rólad. Én, nem is tudom... – nem tudta folytatni.
-Én se. – azzal ott hagytam.
Már indultam a kasszához fizetni, de valamin megakadt a szemem. Egy kis festékszórón. Azzal minden sokkal könnyebb lenne! Gyorsan fogtam egyet, aztán tényleg mentem fizetni.
Még egyszer visszanéztem az ajtóból. Markus ugyan úgy állt ott, mint mikor ott hagytam.
Elhatároztam, hogy elfelejtem ezt a találkozást egyszer, s mindenkorra.
Otthon kipakoltam a szerzeményeimet, és nekiláttam a saját kollázsomnak. A papír természetesen fekete volt. Nagy fehér bubis betűkkel írtam a tetejére, a szöveget meg vérpirossal, mely helyenként lecsordult. Ettől csak még jobban nézett ki. Miután elkészültem, megtöltöttem a festékszórót.
Úristen! Holnap után jön a nagy nap.
Már remegett a gyomrom az idegességtől.
Tudtam, hogy a következő két napban nem fogok aludni. De akkor nagyon kimerült leszek a betörés éjszakáján.
Nagyon hiperaktív voltam, nem bírtam volna a seggemen maradni. Sétálni akartam. Vagy biciklizni. Akkor körbe biciklizem a környéket. Közben megállok a cukrászdában, eszek egy krémest, megyek tovább, megkerülöm a sulit és hazajövök. Kész a haditerv!
Kimentem az udvarra, és előszedtem szinte az egyetlen olyan dolgot, ami nem fekete. Vérvörös biciklim nagyon jól nézett ki. Már négy éve meg van. Tehát ezért nem fekete.
Kigurultam vele az útra. A hűvös szél ellenére jól éreztem magam. Egyszerűen szuper volt! Visszagondoltam arra, amikor kaptam.
A könnyeim még nem száradtak fel, de már az öröm könnyeivel vegyültek. Tehát a barátnőim nem felejtették el a szülinapomat!
Mint kiderült, suli után meglepetés bulit rendeztek nekem. Én meg képes voltam kételkedni bennük!
A buli remek volt, és minden barátom kivétel nélkül velem volt. Aztán, az est fénypontjaként, a szüleim előtoltak a kamrából egy gyönyörű szép piros biciklit, masnival átkötve.
De nem is ez volt a lényeg. Hanem, hogy egyik oldalról Amanda, másik oldalról Markus állt mellettem. Készült egy ilyen kép is rólunk, mikor ketten közrefognak.
Nagyon szerettem azt a képet. Sokáig ki volt rakva az ágyam mellé. De aznap, mikor mindennek vége lett, elraktam, elraktam jó messzire. Pontosabban a ruhás szekrényem legaljára. Ahol most a régebbi, színes ruháim is vannak.
Ez az emlék még most is sokat jelent számomra. El is határoztam, hogy ha hazaértem, előveszem, és még egyszer megnézem. Csak, hogy tudjam, emlékezzek ara, hogy milyen dolog boldognak lenni.
Talán a cukrászdát kihagyom. Ettől az emléktől felkavarodott a gyomrom. Lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet, és holnap már minden úgy lesz, mint régen.
Na jó, ez nem lehetséges. De Amandával ki akarok békülni.
De azt is tudtam, hogy nem fogok. Mit szólna akkor Selena? Heather? Lina és Britanny? Őket nem hagyhatom cserben. És akkor még mindig nem tudnak a rózsákról.
Amandának mindent elmondtam. Számára nem volt titkom. És azt is tudtam, hogy ő is ki akar békülni velem.
Csak azt nem tudtam, hogy én mit akarok.
Vajon kibékülnek a lányok?
Szerintetek?
Komikat természetesen kérek! Legalábbis, nagyon megdobná egy pár az önbizalmamat...
Szeretnék komikat az Anty Love Girls című történetemhez! Tényleg jól esne egy kis biztatás! Mivel nem kaptam megjegyzést a 3. részhez, azt vettem le belőle, hogy nem tetszett. :( De akkor írjátok meg, ha ennyire borzalmas, hogy egy árva megjegyzést sem érdemel... Tehát, ha tetszett, ha nem, kérek szépen pár komit!
Teljesen egyedül voltam otthon. A szüleim ma sokáig dolgoznak, így enyém lesz az egész este! Már meg is van a tervem, hogy mit fogok csinálni.
Először is megtanulom a törit. Nem túl ideális program, de istenem! Holnap írunk TZ-t belőle! Aztán, ha ezzel végeztem, vagy olvasok, vagy megnézek egy jó kis filmet. Mindegy, így is, úgy is jól elleszek.
Eredetileg terveztem, hogy áthívom valamelyik barátnőmet, de pont ma nem ért rá senki. Ezt nem bántam nagyon, mert szeretem a magányt.
De még csak törizek. Jajj, anyám! Hol érdekel az engem?
Tehát a gondolataim igen gyorsan elkalandoztak.
Az utóbbi egy hónapban rengeteg bejelentett betörés volt a kerületünkben. Legutóbb közvetlenül a hátsó szomszédot rabolták ki.
Neszezést hallottam az udvarról. Vajon csak egy macska lenne? Nem. Annál nehézkesebbek voltak a léptek. Hét óra körül lehetett. A szüleim még nem lehettek. Ahhoz túl korán van még. De akkor ki lehet?
Fogalmam sem volt. Gyorsan kikapcsoltam a zenét, le a lámpát, és az ablakhoz siettem. Szemeimet behunyva füleltem. Két hangot hallottam egyszerre.
Az egyik léptek zaja volt. Igaz, csendesen, de azért hallhatóan.
A másik fojtott suttogás volt. Tehát emberek beszélgetnek kint, az ablakom alatt. Óvatosan résnyire húztam szét a függönyömet. Már túl sötét volt odakint ahhoz, hogy lássak. De ők megláthatnak engem.
Már rájöttem, hogy mit akarnak itt. Betörők.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő.
Rémülten kezdtem kapkodni a levegőt. Ne, csak most ne ájuljak el!
Nyugi, nyugi! Anyám.
Jó. Akkor elbújni! De hova? A szobám nincs eldugott helyen, viszont csak egy kijárata van. Tehát itt nem maradhatok. De máshova nem mehetek! Gondolkodjunk tisztán. Nem fog menni. Nem baj.
Tehát. Itt maradok, és bebújok az asztalom mögé. Legalább az előszobából nem vesznek azonnal észre. De ha bejönnek, akkor azonnal meglátnak.
Úristen! Már hallom, ahogy feszegetik a zárat!
Gyorsan tárcsáztam a kerületi rendőrség számát, és elhadartam nevem, lakcímem, és ismertettem a helyzetemet.
Sikerült kinyitniuk a külső ajtót. A szívem a torkomban dobogott.
Bevetődtem az asztalom mögé.
És kinyitották az ajtót. Annyi eszem legalább lehetett volna, hogy bekapcsoljam a riasztót. De most már késő. Csak reménykedni tudtam, hogy komolyan vették a hívásomat. Mert ha nem, akkor annyi, kaput.
Most lépnek be az ajtón. Remélem, hogy nincsen fegyverük.
Halkan beszéltek. Suttogtak. Stratégiát készítettek arról, hogy hol lehetnek a legértékesebb dolgok a házban. Először is a nappaliba mentek, az itt van egy köpésnyire a szobámtól!
Hirtelen egy terv villant be. Most már, tudom, hogy mit kell tennem. Ha bemennek a nappali mögött lévő konyhába, kirohanok.
A házunk elég zsúfoltan van berendezve, nem biztos, hogy azonnal meglátnak.
Csak találgatni tudtam, hogy merre járhatnak. Talán, már el is hagyták a nappalit.
Most! Gondoltam, és az izmaim maguktól futáshoz lendültek. Elég gyorsan tudok futni, talán gyorsabban, mint a betörők, de egy golyónál biztos, hogy nem.
Felpattantam, és futásnak eredtem. Épp a nappalit szeltem át, mikor hatalmas fájdalmat éreztem a bal csípőmnél. Rettenetes volt. A dörrenést nem hallottam, de a fájdalmat éreztem. Nagyon is.
A talaj kibillent a lábam alól. Éreztem, hogy nem tudok tovább futni.
Összecsuklottam, és szétterültem a padlón.
Borzalmasan fájt. Már csak azt vártam, hogy vége legyen. Hogy meghaljak.
Hihetetlen volt, de láttam már a fényt. És csak oda vágytam. Oda akartam eljutni.
Aztán, már nem láttam, vagy hallottam semmit sem. Elvesztem a fény tengerében.
*
Mikor kinyitottam a szemem, egy nagyon világos, és nagyon fehér helyen találtam magam. A hely gyönyörű volt, csak nem tudtam, hogy hol lehetek. Amúgy, ez volt az egyetlen gondja.
Megkönnyebbülést is éreztem. Fantasztikus volt itt lenni. Könnyű voltam, akár egy hópihe. És egy gyönyörű, fehér ruhába öltöztetett valaki.
Egy furcsa dolog volt itt. Egyedül voltam. Középen, egy ágyon.
Senki nem volt velem.
Ez a magány, már kezdett nyomasztani. Régen szerettem egyedül lenni. De nem úgy, hogy nem tudom, hogy mi történik velem. Most, már kezdtem a szökésen gondolkozni.
Hogy szabadulhatnék el innen?Körbejártam a szobát. Semmi, ami kivezetne innen. Gyakorlatilag be voltam falazva. Nem tudtam, hogy miért van világosság. Mintha a falak magukból sugározták volna a fényt.
Jobb dolgom nem lévén, visszaültem az ágyra. Itt nem volt semmi, amivel elfoglalhatnám magam, ezért visszagondoltam az életemre. Arra, hogy mit csinálnék máshogy.
Hát, elég sok mindent máshogy tettem volna. Például pénteken nem vesztem volna össze a legjobb barátnőmmel. Két hete ugyan ez volt. Pont egy pénteki napon. Igaz, kibékültünk, de ennek nyoma maradt. Olyan nyoma, amin ha akarnék, se tudnék már változtatni. Már túl késő van hozzá. Többé nem fogom látni őt. És ez a gondolat elszomorított. Nagyon fog hiányozni nekem! És már soha többé nem mondhatom neki, hogy mennyire fontos nekem. Ez a legrosszabb az egészben.
Aztán ott vannak a szüleim. Alapjáraton is hisztis vagyok, de néha aztán teljesen ki tudom borítani őket.
Meg az is, hogy még nem voltam szerelmes. Vagyis úgy nem, hogy viszonozva. És most már biztos, hogy nem lesz később gyerekem!
Orvos se lehetek már. Pedig az volt az én nagy vágyam.
Éppen egy kellemes dolgon nosztalgiáztam, mikor változásra eszméltem fel. Hűvös lett. Épp idejében nyitottam ki a szemem, hogy lássam, valaki csatlakozik hozzám.
Ez a valaki gyönyörű nő volt. Hibátlan arc, csodálatos hosszú fekete hullámos haj, és még sorolhatnám. És ő is hosszú, fehér ruhát viselt.
Mellém ült, az ágyra. Csengő hangon szólalt meg.
-Kedvesem, ideje indulnod.
-Hova mehetnék? Már meghaltam?
-Hamarosan.
-Tudod, hogy mi történik most?
-Igen. Megmutassam?
-Persze!
Kivezetett a teremből. Most láttam, hogy volt egy alig látható ajtó. A következő teremben már volt pár kanapé. Mindegyik egy nagy, fehér fal felé nézett. A falon éppen én voltam. Ahogy műtöttek az orvosok. Borzalmas volt. Megkövülten álltam ott.
-Ülj le nyugodtan. – intett az egyik fekete bőrkanapé felé.
Leültem. A szemem a falra szegeződött. Nem tudtam mit mondani. Talán nem is volt mondandóm. Csak figyeltem, ahogy próbálják megmenteni halálra ítélt testemet az orvosok. A különös idegen mellém ült.
-Mi lesz most? – kérdeztem elhaló hangon.
-Átlépsz a fénybe. Gyönyörű hely! Szeretni fogod.
-De én szeretnék még itt maradni. Olyan jó volt nekem ott lent!
-Elhiszem, kicsim, elhiszem.
Elgondolkodtam. Vajon, napi hányszor hallgathatja végig emberek rimánkodását?
-És ha nem haltam még meg?
-De hamarosan az következik.
Végleg lemondtam az életemről. Örökre elveszítettem azt, ami a legfontosabb volt számomra. Az élet. Oly törékeny, akár az emberi szív. Könnyen össze lehet törni mindkettőt. És nekem már sosem lesz szívem többé.
Magamba zárkóztam. Elfordultam az angyaltól, vagy, nem is tudom, hogy ki ő, a falra szegeztem pillantásom. Figyeltem, ahogy küszködtek a sebészek, hogy összerakjanak egy ép testté. Szomorú látvány volt. Vajon, már tudják, hogy minden hiába?
-Angyal vagy? – kérdeztem hosszas hallgatás után.
-Igen.
-Kérhetek valamit?
-Mit szeretnél?
-Láthatom még egyszer, utoljára a barátaimat, családomat? – kérdeztem könnyes szemmel.
-Megnézem, hogy mit tehetek. – Mondta meghatott arccal.
Felállt, és kiment a szobából. Csak most figyeltem fel, egy igen lényeges dologra, amire korábban nem figyeltem. Szárnyai voltak. Hát, ezt valahogy sikerült nem sikerült észrevennem.
Méghozzá gyönyörű szárnyak voltak!
Nem gyönyörködhettem tovább bennük, mert már fordult is vissza.
Intett, hogy kövessem.
Gyorsan felpattantam, és utána mentem. Egy újabb terembe vezetett. Természetesen ez is fehér volt. Ugyan úgy volt berendezve, mint az előző. Csak a falon a barátaimat láthattam, vérző testem helyett.
Hát, nagyon fel voltak dúlva. Ketten még sírtak is. Oda akartam menni hozzájuk, velük akartam lenni! És ez az, ami már soha többé nem fog megtörténni.
De most változott a kép. A szüleimet mutatta. Anyám zokogott, még apámon is látszott, hogy legszívesebben elsírná magát. Hosszú ideig a barátaimat, szüleimet néztük. Felálltam.
-Megnézem, hogy mi van a testemmel. – mondtam.
-Rendben, menj csak.
Visszatérve a másik szobába, oda ültem le, ahol előzőleg foglaltam helyet. A műszereket figyeltem az orvosok helyett. Figyeltem a pulzus-mérő ketyerét. Egyszer az egekben volt, aztán majdnem kisimult.
De a végére egyre inkább kezdett hasonlítani egy egyenes vonalra.
Hirtelen három dolog változott egyszerre.
A pulzusmérőm, visszaállt a normális kerékvágásba.
Az angyal még a gondolatnál is gyorsabban mellettem termett, és ijedt arcot vágott.
És éreztem, hogy kezdek elhalványulni.
Végig abban a tudatban voltam, hogy meghaltam, és megyek a fénybe. El akartam köszönni az angyaltól, de nem találtam a számat.
*
A szememet nem nyitottam még ki. Ahhoz túl erős volt a fény. Még így is, csukott szemhéjakkal is éreztem.
Egyelőre, csak hallgattam a beszédfoszlányokat, melyek eljutottak hozzám.
De alig értettem.
Végül úgy döntöttem, hogy kinyitom a szemem, hogy tudjam, hol vagyok. A fény szinte elvakított. Halványan érzékeltem, hogy pár ember fölém hajol. Fullasztóan közel tolták az arcukat.
Már láttam. Nem a fényben voltam. Nem haltam meg!
Akár tetszett, akár nem, lécccccci írj komit!
u.i.: én így képzelem az angyalt:
2. u.i.: Elrejtettem egy üzenetet valakinek. Remélem, tudja, hogy róla van szó!
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)! 
