ALG 5.

Hupsz, egy kövi feji is becsúszott:P
Jó olvasást!

5.

Másnap matekon, még mindig nem tudtam, hogy ki akarok-e békülni vele. Tegnap este az ágyban végignéztem az összes olyan fényképet, amelyek két és fél évvel ezelőtt készültek, és a régi barátaimmal szerepelek rajta.

Lovely egész végig a hasamon ült, jelezve, hogy ő szeret engem, még ha más nem is.

Pár kép nagyon meghatott. Az a nap, amikor megismerkedtem Markussal, rengetegszer meg van örökítve.

Amandát már az általánosból ismertem. Onnantól kezdve legjobb barátnők voltunk. Mindenben segítettük egymást, szerettük egymást.

Múlt időben.

És nekem hiányzott egy ilyen barát. De tudtam, nem tehetem.

Tehát nem békültem ki vele matekon. Utána barátnőimhez csapódtam, és együtt mentünk a következő óráinkra.

Ez így volt rendjén.

Ma különösen jó napom volt. Mindaddig, amíg nem érkeztem a szekrényemhez. Mert egy újabb rózsa állt ki onnan.

Fú, de ideges lettem!

Hogy minden jót így el kell rontani! Csak nem tudtam, hogy ez miért jó egyeseknek. Hogy miért kel engem szándékosan bosszantani? Olyan vicces lennék kívülről? Mikor tiszta feketében vagyok, de az arcom vörös? Mi a jó ebben?

Választ nem találtam rá, de a rózsára egy kis cetli volt feltűzve.

Hamarosan felfedem magam. A bálon.

Micsoda? A bálon? Akkor viszont feltétlen el kell, hogy menjek. De nincs is ruhám! Holnap után estig kéne, szerezzek egyet, mert biztos vagyok benne, hogy el fogok menni. Habár gyűlölködő tekintetek kereszttüzében leszek, ez nem fog visszatántorítani. Istenkém, túl kéne, éljek addig még egy napot! Nem lesz egy könnyű menet, de én kibírom.

De abban a pillanatban szíven ütött a tegnap. Az, hogy Amanda milyen arcot vágott. Lehet, hogy nem is kéne elmennem arra a bálra. Sőt, ami azt illeti inkább otthon kéne, hogy maradjak, és a lányokkal röhögni a kis csínyünkön.

És mi van akkor, ha nem Amanda szórakozott velem?

Ha tényleg van egy ilyen „titkos hódolóm” akkor feltétlenül tudnom kell, hogy ki az. De előtte van fontosabb dolgom is. A betörés. Már kész a tökéletes terv. És most már biztos, hogy ma nem fogok aludni. Jajj, istenem, olyan izgatott vagyok!

És megszólalt a „csengő édes hangja”. Futhattam át az egész sulin. Kémiám van, ami a legfelső emeleten, és tökéletesen a túloldalon van. Az nem elég, hogy utálom a kémiát, még az is, hogy ki nem állhatom a tanárt. Persze ő is pikkel rám. Szuper. Most biztos beír egy figyelmeztetőt.

Hatalmas szerencsém volt. Az eddig mindig pontos tanár ez egyszer késett. Sietősen slisszoltam be a helyemre. Épp időben, mert a tanár már jött is. Nagyot sóhajtottam.

Úgy éreztem, hogy alig kezdődött el az óra, máris vége lett.

Természetesen egész végig azon rágódtam, hogy ki kéne békülni Amandával. Kéne. De valahogy nem akaródzik. Akkor, két éve még lehetett volna. Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Már ha akarnék, se tudnék változtatni rajta. Az túlzottan is sértené a becsületemet. Persze lehet, hogy nem az a legfontosabb.

Csakhogy, akkor teljes mértékben kihasználnám a barátaimat. Azt pedig nem akarom.

Most csak egyvalamire szabad koncentrálnom: holnap este betörünk. Ma főfő megbeszélés nálam. Már csak ki kéne bírni valahogy, hogy elteljen az a három óra. Nem lesz könnyű, mert már most pattogok az izgalomtól. És te jó ég! Mi lesz még holnap!

De nagy erőfeszítések árán túlettem magam a délelőttön. A tanár öt perccel hamarabb engedett ki minket. Így hát, jobb dolgom nem lévén, kimentem az udvarra a padunkhoz.

Természetesen most is mindenki nagy ívben elkerülte. Lerogytam a padra, hogy megvárjam a barátnőimet. Az, az öt perc gyorsan eltelne, ha jól érezném magam. Most viszont csigalassúsággal cammogott a mutató.

Egyszerűen nem tudtam tovább várni. Nem bírtam egy helyben ülni. Menni akartam. Futni. Persze tudtam, hogy meg kell várnom a lányokat. Csak késztetést éreztem, hogy kirohanjak a világból. Jó messzire.

Talán nem merem bevallani magamnak, de félek a holnaptól. Pontosabban a holnap estétől. Inkább lefújnám az egészet, de akkor kárba ment volna kétheti készülődésünk. Azt nem hagyhatom. Csak az a baj, hogy ezek lányok túlzottan is függenek tőlem. Ha én azt mondom, hogy én nem szeretnék részt venni benne, akkor ők is visszalépnének.

Teljesen olyan vagyok, mint egy falkavezér. Régen is ilyen típus voltam, de akkor élveztem is. Most meg azt kívánom, hogy szálljanak le rólam egy kicsit. Túl, fojtogató ez így.

Valahogy sikerült végigelmélkednem az öt percet, mert már hallottam a csengőt.

Két percbe se telt, már jött is a csapat feketébe öltözött lány, egyenesen felém. Ettől egy kicsit megijedtem.

Csak aztán indultunk hozzám. Hál’ istennek, anyám már elhúzott. És holnap se jön vissza.

Eltűnődtem azon, hogy milyennek nézhetek ki kívülről. Természetesen most nem az arcomra, alakomra vagyok kíváncsi. Hanem, hogy boldognak tűnök-e? Most, hogy így egymást ugratva sétálunk az úton, olyan érzésem van, mintha gondtalan lennék. Pedig nem.

Hirtelen rádöbbentem arra, hogy nagyon is boldogtalan vagyok. Mikor egyedül voltam, más volt a helyzet. Akkor nem figyeltem senkire és semmire. Magamra sem. És az úgy volt jó. Egyedül ültem az ebédlőben, egyedül voltam otthon.

Csak egy valamit nem értek. Hogy akkor mit csináltam? Most minden délután a lányokkal lógok. És akkor?

Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni semmilyen olyan dologra, amit két és fél éve csináltam.

Szerintem csak feküdtem az ágyamon.

De ez jó időtöltésnek. Megpróbálom kitalálni, hogy mit csináltam.

Nem jutottam túl sokra, mert megérkeztünk. Cicám elégedetten nyávogott a lépcsőn. Adtam neki egy kis tejet, hogy jobban érezze magát. Majd én is felmentem a szobámba. Egy pillanatra, de csak is egyetlenegyre megálltam az ajtóban, és szemügyre vettem a lányokat. Lina, Britanny, Selena és Heather. Négy fekete lány. Látszik rajtuk, hogy ők élvezik ezt, hogy jól elvannak itt egymással és persze velem. Hogy semmire sem cserélnék le ezt az életmódot. Pedig tudják, mind tudják, hogy milyen kiközösítettnek lenni.

Aztán ez a pillanat tovaszállt és jött a következő, új reményt hozva.

Leültem az egyik matracra, és jelentőségteljesen a lányokra néztem. Láttam az arcukon, tőlem várnak valamit, azt akarják, hogy mondjak valami okosat mert ugye én vagyok a „falkavezér”.

- A holnap este nagy nap lesz számunkra. – direkt mondtam ilyen jelentőségteljes hangsúllyal, mintha tényleg fontos lenne – Erre készülünk már két hete. – nem, ez inkább diplomatikus szónoklat. – Itt az idő, hogy felfedjük magunkat! – ez határozottan úgy hangzott mintha egy csapat összeesküvő vezére mondta volna.

- Éljen! – kiáltották többen is.

- Ha valaki fél, vagy nem meri vállalni, az most szóljon. – mondtam.

Senki.

- Rendben! Ha van valami kérdés még, akkor azt most tegyük fel egymásnak, mert holnap délután mindenki otthon fog ülni, és felkészülni.

- Kb. meddig fog tartani? – kérdezte Lina.

- Szerintem két óra alatt végzünk. – válaszolta Brit.

- Szerintem váljunk majd szét, és mindenki az iskola más-más helyeim fog festékezni.

- Rendben. Akkor enyém legyen az első folyosó, Lináé a második, Brité a harmadik, Heather a lépcsőházakat kapja, te meg Lukrécia menj, mondjuk a melléképületbe. Rendben? – mondta Selena.

- Okés.

Brit felvázolta a suli alaprajzát egy lapra, és beosztottuk az egyes helyeket.

Piros vonallal jelöltük az esetleges menekülési pontokat.

A felszerelés egy fekete hátizsákból álljon. Már szóltam tegnap a lányoknak, hogy mindenki szerezzen be egy festékszórót. Azzal könnyebb lesz a munka. Mindenki visz magával pár kollázst és 20 darabot a címerünkből. Zseblámpa.

Heathernek lesz a legkönnyebb dolga. Ha idegeneket észlel, fel vagy le rohanhat. A folyosók még könnyűek, mert ott van a lépcső.

Természetesen nekem lesz a legnehezebb dolgom. Egyszerűen csak elbújok és megvárom, míg elmennek az esetleges zavarók. A többiek meg ki az éjszakába.

- És természetesen óra legyen mindenkinél! Ma vagy holnap kiszámolom, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy leggyorsabban elkészüljünk. – mondtam.

Megbeszéltük, hogy az akció után mindenki hozzánk jön el a, leglehetetlenebb útvonalakon. Nehogy valaki gyanút fogjon. És természetesen más-más időpontokban. Öt perces csúszást beszéltünk meg.

- Szerintem most menjünk és nézzük meg, hogy mennyi idő alatt tudunk végigrohanni az utcákon hozzátok. – mondta Selena.

- Ja igen az jó lenne. – helyeselt Brit.

És egy jóravaló falkavezér mondjon erre nem-et? Dehogy!

Azonnal felkerekedtünk és lementünk az iskoláig. Körülbelül hat óra lehetett.

- Oké, most van 5:55. Lukrécia, indulj!

És elfutottam. Én mentem a legrövidebb úton. 3 perc alatt hazaértem. Lecövekeltem a kapuban, és vártam a másodikat. Pontosan 8 perc múlva megérkezett Lina. Majd megint 8 perc elteltével Brit. És végül már öten szuszogtunk a kapuban.

- Tartsuk meg a sorrendet! 03: 05-kor indul az első, Lukrécia. Utána Lina én Selena és Heather. – mondta Brit.

- Rendben. 12 előtt 10 perccel indulunk, külön utakon. Ennyi idő alatt össze tudjuk hozni szerintetek? – kérdeztem.

- Persze!

A délután elment a tervezgetéssel. Minután a lányok elmentek, leültem a nappaliban lévő fotelre olvasni, de elnyomott az álom.

Másnap reggel hatkor ébredtem. Teljesen elaludtam a nyakam, fájt a hátam és szorított a farmerom.

Két perc múlva leesett, hogy ma van február 13, csütörtök. Gyorsan felpattantam, felöltöztem, elvégeztem reggeli teendőimet és fél hétkor már az ajtóban toporogtam. Ilyenkor szoktam kelni.

Egy rövid séta jót tenne, de azt majd inkább délután.

Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak fél órán keresztül, majd úgy döntöttem, hogy leülök tévét nézni.

Talán ezt csinálhattam két évig.

De a tévében valami hülye vetélkedő volt, a többi csatornán meg még nagyobb hülyeségek így inkább kikapcsoltam és a kanapén merengtem.

Ugyan, hogy képzeltem, hogy betörök éjszaka egy iskolába, és kifestem feketére? Most így egy kicsit gyerekesnek találom. És a legrosszabb, hogy az egész az én ötletem volt. Hogy is juthatott ilyen az eszembe?

És ha lelepleznek? Ha kihívják a rendőrséget, mert azt hiszik, hogy betörők vagyunk?

Már ütöttem a fejem a karfába mérgemben. De az kizárt, hogy most abba hagyjuk. Most, a legvégén.

A tanárok, majd azt fogják gondolni, hogy valaki hülyéskedik. Csak hülyéskedik. De mi nem hülyéskedünk. Mi ezt komolyan gondoljuk. Legalábbis a többiek. Nekem őszintén már elegem van ebből. Hogy különcök vagyunk.

Gyorsan elmerengtem az időt. Lassan indulnom kéne. Valahogy olyan fáradt vagyok. Talán ma inkább buszozok. Szerencsére a buszmegálló itt van egy pár háztömbnyire.

Sütött a nap. Gyönyörű időnk volt. Tökéletes nap, hogy tönkretegyek egy tökéletes bulit. Csak a ragasztó tartson ki.

Hamar megérkeztem a suliba. Elsőnek, hozzáteszem. Előpakoltam matekcuccom, és csendben vártam a többiekre. naná, hogy Amanda jött meg másodiknak. Leült mellém, és rám nézett. És két év óta először rámosolyogtam.

- Hello. – mondtam.

- Szia! – örült ujjongva, hogy hozzászóltam. És most nem kérdezte meg, hogy miért.

- Mit csináltál két és fél évig? – kérdeztem őszintén.

- Vártalak. – mondta és megölelt.

Feszengtem egy kicsit, de aztán mégis megöleltem. Ennek így kellett lennie.

- Istenem, úgy örülök neked! – mondta könnyesen.

- Én is. – mosolyogtam.

Még percekig így ülhettünk. Senki sem zavart bennünket. Mindenki tudta, ez a háború vége. Mindenki tudta, főleg én. Egész nap együtt voltunk. Kivéve ebédnél. Mert akkor közöltem a lányokkal, hogy kibékültem Amandával. Nagyon húzós fél óra volt.

De megtettem.

Tudtam, hogy elegem van ebből az életből, bár ezt nem mondtam el nekik. Az akciót természetesen nem fújtam le. Sőt, tartottam magam a tervhez. Mert elérkezett a délután.

Áthívtam Amandát. Elmondtam neki mindent, egyszóval mindent. A ma esti tervünket, a készülődéseket, a rózsákat.

És megint minden olyan volt, mint két és fél évvel ezelőtt.

Hát, türelem fejezetet teremt. Elég sokat kellett rá várni, de végül is megírtam, még kb. 2 feji van és egy befejezés, de ez még nem biztos!

Komikat kérek szépen! Jól esne pár...

puszi: Agnyesz