Halál a piros tornacipőben 3/1

Halál a piros tornacipőben

1., A piros tornacipő

Az egész csak egy hete kezdődött, mikor pár barátnőmmel moziban voltunk. Visszafele átvágtunk a nagy plázán. Nézelődtünk, nevetgéltünk. Jól éreztük magunkat. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi vár rám.

Három éve tetszik nekem egy fiú, én meg titokban tarom, félve, hogy eljut hozzá és az sem segítene sokat rajtam. Pedig igenis jólesne beszélni valakivel.

De ott tartottam, hogy hazafelé mentünk. Éppen, hogy megakadt a perifériám egy cipőn, ami egy eldugott kis zugban volt. Nem volt olyan szép, vagy feltűnő, de valahogy, különleges volt. Gyönyörű, tűzpiros anyagból varrták és egyszerű fehér fűzője volt. Valahogy tudtam, hogy az, az enyém lesz.

- Várjatok egy pillanatot! – kiáltottam a lányok után, mert időközben megálltam. - Mindjárt jövök! – azzal bementem az üzletbe. Szerencsémre volt még pénz a tárcámban és ez a bolt se volt olyan drága.

- Elnézést! – szóltam egy eladónak – mennyit kérnek azért a cipőért? – kérdeztem és a sarokba mutattam.

Szerencsém volt.

- Utolsó darab, 1000Ft. Van egy kis hibája. Kicsit megszakadt itt hátul – mondta miközben kihalászta a kirakatból és a kezembe nyomta.

- Rendben elviszem. – mondtam.

Már a szatyorral a kezemben léptem ki az üzletből. A barátnőim a szemközti padra tehénkedve vártak. Tapsviharban törtek ki mikor megláttak. Ünnepélyesen meghajoltam, közben alig tudtam visszafojtani, kitörni készülő nevetésem.

- Na, mit vettél? – Kérdezte valaki a tömegből.

- Á, csak egy tornacipőt. Kellett, mert már az enyém kezd szétjönni és most ezt láttam meg hirtelen. – Mondtam jobb indok nem lévén.

De hát hogyan is magyarázhatnám el ennek a csapat tizenéves lánynak, hogy mi történt velem az előbb? Még én magam sem értem. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy átvegyem a piros tornacipőt.

- Átveszem a cipőt, mert ez már nagyon töri a sarkam! – Panaszoltam és ez igaz is volt. Lezseren levettem az eddig viselt cipőmet, miközben a lányok vidáman cseverésztek. Mikor a másik párt is felvettem és bekötöztem a fűző hirtelen történt valami. Megváltozott a légkör vagy nem tudom, de a változást, azt érzékeltem.

- Menjünk haza. – Javasoltam.

Felszálltunk az első buszra, ami jött, és már a végállomáshoz is értünk. De az nem lehet! Két perc alatt nem lehet odaérni! Megnéztem az órámat: fél óra telt el az indulásunk óta. Összezavarodtam. Ma szombatnak kellene lennie, de már abban se voltam biztos, hogy szeptember van. Otthon megnéztem a naptáramat.

Valóban szeptember volt. De már esteledett. Másnap még ráérek megcsinálni a leckét, most futok egyet, hogy kikapcsolódjak.

- Anya! Apa! – kiáltottam a szüleimnek. – Futok egyet.

- Rendben, de gyere haza még sötétedés előtt! – Szólt rám az édesanyám.

- Hát persze! Sziasztok! – mondtam a futócipőmet húzogatva.

Az erdő, ahova futni szoktam járni körülbelül egy kilométernyire van a házunktól. Az ösvény szinte végig a Napon futott, de egy kis része mellé volt pár fa ültetve.

Amíg futottam teljesen fel voltam dobva. Éreztem, ahogy a szél a szemembe csap és semmi mást! De ennek is hamar vége lett. Lefutottam szokásos két körömet és már indultam is haza. Mire haza értem már 8 óra elmúlt. Hüledezve zuhanyoztam le, mostam fogat, majd ágyba bújtam.

*

Másnap későn keltem, szokás szerint. Én inkább éjjeli bagoly vagyok, és a nap felét átalszom.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, megreggeliztem és ímmel-ámmal, de nekifogtam a leckének. De ezzel is hamar elkészültem.

Eddig sajnos nemigen volt időm azon gondolkozni, hogy mi is történt velem valójában. Valamilyen különös okból kifolyólag felgyorsult az idő körülöttem. Sétát teszek az erdőbe – határoztam el gondolatban. Így legalább lesz időm töprengeni a történteken. Indulás előtt gondosan megnéztem az órámat. Fél kettőt mutatott.

Úgy döntöttem, hogy elmegyek kedvenc tisztásomra. Igaz, hogy ez a kis rét nagyon közel van hozzánk, de én mégis a hosszabb utat választottam. Ez a hosszabb út szintén egy ösvény, csak azzal a különbséggel, hogy, egy kis patak keresztezi az útját. Az erdő, az eddigiektől elszokottan, most különösen csendes volt,- de lehet, hogy csak üldözési mániám van.

Tudtommal szeptember eleje volt, és a leveleknek még nem kéne sárgán, barnán, a földre hullaniuk. De így tettek. Szállingózva, piruettezve a földre hullottak és már érkezett is rá a következő. De a látvány természetesen csodaszép volt, ezt hiába is tagadnám. A növények még a közeledő nagy hidegeket nem érzékelve még bőszen új leveleket fakasztottak, jóllehet a fele már régen megsárgulva földön pihent.

És tessék, meg is érkeztem a rétemre! Ennél gyönyörűbb helyet el sem tudok képzelni! Szabálytalan kör volt, kissé tojás formájú. Az északi, csúcsosabb oldalánál egy magányos tölgy árválkodott. Ennek a tövéhez ültem le, mint oly gyakran. Innen néztem a naplementét forró nyári estéken. De most hanyatt dőltem és átgondoltam a tegnap történteket.

Vegyük sorba- gondoltam –megláttam a cipőt és éreztem valamit. Hogy mit, azt nem tudom csak annyit, hogy az a cipő az enyém kell, legyen és semmi mást. Utána erőteljes késztetést éreztem arra, hogy felvegyem. És akkor éreztem a változás. Teljesen megváltozott valami, az idő hirtelen őrült tempóra kapcsolt! Fél kettőkor indultam és most tessék! Négy lesz mindjárt! Pedig, ha átlagosan nézzük, akkor csak fél óra telt volna el! De nem. Az idő rohan, és én nem tudom, hogy hova.

Most is a piros tornacipő volt rajtam. Ránéztem. A kis szakadáson kívül teljesen tökéletes volt. Az csak még inkább növelte a tekintetét a szememben, hogy még nem láttam ilyet. Pedig az eladó azt mondta, hogy utolsó darab. És az idő most is röpül. Egy pillanatra se áll meg. De mindegy. Majd lesz valahogy. Eközben a hasamra hengeredtem, és a nap felé fordultam. Élveztem, ahogy a napsugarak simogatják az arcom, és ez egyszerűen fantasztikus volt. A gondolataim hirtelen egy másik ügy felé kezdtek szárnyalni.

Nem csak ilyen téren voltak gondjaim. Már harmadik éve tetszik egy osztálytársam. Sajnos neki a legjobb barátnőm tetszik, sőt nekem még azt is kell hallgatnom –nem kis lelkesedéssel-, hogy mikor, hol smárolnak. Mindez elég nehéz nekem, de megpróbálok jó képet vágni a dologhoz. Legalábbis azt hiszem. Mit csináljak? Mit csináljak? Ezen el lehetne gondolkodni. De nem akarom megbántani a leges legeslegjobb barátnőmet! Nekem tényleg tetszik „ő” de nem tudok mit tenni. Maximum küzdök. De az nem elég –legalábbis úgy látszik-. Lehet, hogy fel kéne, adjam? Nem hiszem, hogy menne. Hirtelen hatalmas csönd támadt. Pont, mint a vihar előtt. Lehet, hogy mennem kéne? Mindjárt kitör a vihar. De inkább itt maradok. Hátha eszembe jut valami. Hirtelen felültem. A csönd már kezdett fojtogatóvá válni. Megijedtem. Mi van, ha rám dől a tölgy? Mondjuk, pár pillanat ez se zavart. Gondoltam, még várok egy kicsit, mert még nem volt kedvem hazamenni. Hátha csak egy kis zápor lesz.. Egyelőre csak csend volt.

Aztán hirtelen hatalmas búgásra lettem figyelmes. Irtózatosan hangos volt, azt hittem, hogy megsüketülök. És a következő percben kitört a vihar.

Az eső jéghideg volt, és hatalmas villámok szelték át az eget. Ekkor már talpon voltam és beszaladtam az erdőbe. A fák közt megálltam és hátranéztem. Olyasmit láttam, ami már szinte hihetetlen volt. A villám, amely lecsapott a rétre, egy másodperc töredékéig vörös volt. De nem csak a villám, az ég is. Ijesztő, vészjósló vörös. Már bántam, hogy eljöttem hazulról.

Hatalmas reccsenésre lettem figyelmes. Azonnal megpördültem és elrohantam.

*

Teljesen átázva értem haza. Azonnal ledobigáltam magamról a vizes ruháimat és beálltam a zuhany alá. Jó forróra állítottam. Vacogásom végre enyhült. Folyton a vörös villám jutott az eszembe. Ez megrémített, ráadásul ugyanolyan színű volt, mint az új tornacipőm. Az órára pillantottam. Fél hét múlt 5 perccel. Mostanra már nem is csodálkoztam.

De az lehetetlen, hogy tegnap láttam volna meg a tornacipőt! Legalább egy hónapja! De nem. Ezen elrágódtam egy kicsit. Vajon hova visz engem az idő? Valaminek történnie kell, ezt tudtam. Hamarosan egy igen komoly változás következik be az életemben.

És tessék! 7 óra van! Gyorsan kiszálltam és megtörülköztem. Ugyan azt az ütemet követve fogat mostam és lefeküdtem.

*

Másnap az ébresztőórám rikácsoló hangjára ébredtem. Sajnos nem lustálkodhattam az ágyban, gyorsan el kellett készülnöm, hogy elérjem a buszomat. Gyorsan ettem egy tál zabpelyhet, magamra kapkodtam a már tegnap kikészített ruháimat –a kedvenc rózsaszín pólómat, és háromnegyedes farmeromat. A tegnapi vihar ellenére ma nagyon meleg volt. Sikeresen bepakoltam a táskámba és elindultam a suliba. Hál’ istennek elértem a buszt, és az elsők közt értem be a suliba.

- Sziasztok!- köszöntöttem az osztálytársaimat. Még csak ketten voltak bent. A padtársam, egyben egyik legjobb barátnőm, na meg „ő”. Eddig (3 év alatt) soha nem sikerült megelőznöm, mindig előbb érkezett meg.

- Helló!- köszöntek kórusban.

- Hogyhogy ilyen korán? – kérdezte a padtársam.

- Á, kidobott az ágy. Későn kerültem haza. Hallottátok a tegnap esti vihart? – kérdeztem.

- Nem, semmit se hallottam– válaszolt „ő”.

- Szerintem minket is kikerült, mert én se tudok róla.

- Jó neked! Én éppen sétálgattam és egyik pillanatról a másikra elkezdett szakadni az eső és villámlani az ég! Úgy értem haza, mint egy ázott ló!

- Sziasztok! – köszönt „ő” az újonnan érkezetteknek. Hárman toppantak be.

Majd még sorban hatan. Már megint ez a vacak, felgyorsult idő! De érdekes, mert amikor vele beszélek teljesen átlagosan telik az idő! Most meg? Két perc múlva becsöngetnek, és kezdetét veszi a matekóra. Pont ez hiányzott...

És már szólt is a csöngő. Sietős léptekkel viharzott be a matektanár, hogy máris elkezdhesse az órát. Az emeltesek tanára bezzeg tíz, tizenöt perc múlva állít be. De a mi, alapos tanárunk nem. Mondjuk az a jó benne, hogy nem igazán érdekli, hogy ki figyel és ki nem.

A gondolataim máris elkalandoztak a középpontos tükrözés témájától. Már megint az a vörös villám jutott az eszembe. Éreztem, hogy délután vissza kellene mennem a rétre, megnézni, hogy mekkora kár történt. Csak a mi utcánkban négy fa dőlt ki, és mindenfelé elhullajtott ágakat és leveleket lehet látni. Itt, - a sorompó túloldalán- semmi. Mintha a vihar csak az erdő és az utcánk közti területre koncentrálódott volna. És ez a gondolat megrémisztett.

És ki is csöngettek!

- Hűűűűűű, de elegem van ebből! – panaszolta a padtársam.

- Hidd el, én is utálom a matekot. - válaszoltam.

- De nem hallottad, hogy mit mondott?

- Nem, kellett volna?

- Holnap tz!

Becsöngettek. Meglepődni se volt időm máris kezdődött az óra. Legjobban az tetszett, hogy nem tudtam milyen óra van. Csak ültem a padban és merengtem. Azzal szórakoztam, hogy figyelem az órát. Látszólag teljesen átlagosan köröztek a mutatók, de amikor egy pillanatra levettem róluk a szemem, ugrottak egy tíz percet. A következő óra kémia, így sajnos fel kell vánszorogni a legfelső emeletre. Remélem kísérletezni fogunk, mert semmi kedvem egész órán körmölni.

És tádám! Kicsöngettek. Gyorsan felkaptam a tankönyveimet és sietős léptekkel utolértem a barátnőmet.

- Miért bambultál egész órán? – kérdezte mikor mellé értem.

- Bambultam? – nem láthattam magam kívülről...

- Igen! Már megint álmaid pasija lebegett lelki szemeid előtt, akinek nem vagy hajlandó elárulni a nevét?

- Ugyan, nem is tetszik senki. – intettem le szokásomhoz híven.

- De biztos, hogy tetszik valaki! Mindenkinek, még nekem is! – és igen, ez volt az egészben a legrosszabb. Ugyanis, neki is „ő” tetszik.

- Ha már itt tartunk beszélgettél vele?

- Nem, sajnos nem. De tegnap megkérdeztem MSN-en, hogy mi a német lecke. Nem tudta, de az már más kérdés...

Ez a gyengém. Megpróbálok jó barátnő lenni, tanácsokat adok neki (én), hogy mivel hívhatná fel a figyelmét, stb. De közben, majd’ belerokkanok. Nagyon, de nagyon reménykedem benne, hogy mindez nem látszik rajtam. Mert ha igen az enyhén szólva gáz.

Természetesen, már becsöngettek, a tanár is bejött. Szerencsém volt. Tényleg kísérleteztünk. Valahogy most se sikerült figyelnem. Megint elröpült egy óra, aztán még kettő. És hirtelen az ebédlőben találtam magam. Még arra sem emlékszem, hogy a hosszabb vagy a rövidebb úton jöttünk-e ide. Egyszerűen csak itt voltunk. Leültünk a tálcánkkal az egyik hosszú asztal végébe. Az étel – mint mindig – ehetetlennek bizonyult.

A következő pillanatban már a buszon ültem. Ilyen nincs! Még gondolkodni sincs időm! Nincs egy olyan perc, ami nem múlna el egy másodperc töredéke alatt. Egészen beleborzongtam, mikor arra gondoltam, hogy a „mostani időszámítás” szerint mennyi lehet egy másodperc.

És, már meg sem lepődöm rajta, de haza értem. Ettem, tanultam, és lefeküdtem.

A következő két napot valamiféle kábulatban töltöttem. Szerda este volt, és én már az ágyamban kuporogtam.

Holnap csütörtök. Holnap csütörtök. Ez a pár szó vízhangzott a fejemben. Szeptembertől kezdve, szinte minden csütörtökön bennmaradtunk páran kosarazni. Természetesen „ő” is mindig bennmaradt – akárcsak én. A holnapi nap sem lesz ez alól kivétel. Éreztem, hogy valami meg fog változni. Hogy holnaptól kezdve semmi sem lesz olyan, mint régen.

Na, 3/1. Szóval, igen, három részben fogom közzé tenni ezt a novellát. Hogy tetszett? Szeretnék komikat!

csók, puszi: Agnyesz