ALG 1.

1.

Álmosan nyitottam ki a szemem. Ébresztőórám kellemetlenül zajongott.

Egy újabb nap vész el. Egy újabb napot fogok végigszenvedni. Utáltam ezt az egészet. Ami 2 éve történt, az megváltoztatott engem. Gyökeresen. Már nem ugyan az vagyok, aki voltam. A vidám, mindig pozitív csajsziból hirtelen egy mindig szomorú, érdektelen ember lettem.

Miközben kimentem a fürdőszobába, előkaptam sminktáskám. Már csak fekete cuccaim voltak. Mindenem. A hajkefém, amivel éppen kifésültem, az éjszaka alatt kellemetlenül összecsomósodott koromfekete hajamat.

Majd lementem az emeletről a konyhába reggelizni.

Egyedül voltam az egész házban.

Az utóbbi 2 évben sok minden más is változott rajtam kívül.

Elváltak a szüleim, anyámmal maradtam, aki reggel nyolctól este hétig dolgozik.

Mostanában magányos voltam. Nagyon.

Senki nem volt velem.

Mikor hátat fordítottam eddigi életemnek, mélyen bezárkóztam magamba. Néha, azon kaptam magam, hogy élvezem az egyedüllétet. Az egyetlen társaságom mostanában egy kis fekete cica volt, akit a házunk előtt találtam nemrég. Lovely-nak kereszteltem, jobb ötletem nem lévén.

Most is dörgölőzve bújt hozzám.

Sok szeretettel megvakargattam a feje búbját.

A kis fürdőszobában gyorsan leöblítettem a kezem és visszatérve elővettem a tejet a hűtőből. Tettem bele egy kis zabpelyhet, ez volt a mindennapi reggelim.

Mikor ezzel is elkészültem, felvágtattam az emeletre, magamra kapkodtam fekete cuccaimat, egy vastag fekete harisnyát, rá természetesen fekete térdig érő szoknyámat, majd fekete póló, pulcsi.

Gyorsan kihúztam szemceruzával a szemem, és szempillaspirált alkalmazva kisminkeltem magam. Így tényleg olyan voltam, mint egy gót.

Újra a földszinten felhúztam a régi időkről megmaradt piros csízmámat, fekete-piros kockás kabátomat, és készen is voltam.

Az iskola viszonylag közel volt hozzánk, gyalog is hamar odaérhettem. De ma kivételesen lassan mentem. Semmi kedvem nem volt adni a normálist.

A suliban kivételesen hülye pletykák keringtek rólam. A legviccesebb az volt, hogy még mindig nem tettem túl magam Markuson. Ez természetesen hülyeség volt, ugyanis azóta a nap óta, úgy gondolok rá, mint egy közveszélyes ellenségre. A régebbi barátnőimmel pedig azért szakítottam meg a kapcsolatot, mert semmi kedvem nem volt kétszínűek közt tölteni egy percnél is több időt.

Hát, még így, lassan is megérkeztem. Hangosan sóhajtottam egyet.

Matekkel kezdtünk. Szuper. Igazán utáltam a számokat, és erre még a tanár is rásegített. Engem utált egyedül. Még jobb.

És ha ez még nem lenne elég, ki a padtársam, na, ki?

Hát Amanda, természetesen. Őt bezzeg minden tanár szereti, mindenki kedves vele, mindenki isteníti. Undorodva gondolok vissza azokra az időkre, mikor még én is úgy követtem, mint egy hűséges kiskutya.

Kiráz a hideg, ha csak visszagondolok a múltba.

De szerencsére az a múlt, ez meg a jelen.

Tehát a matekot általában kibírom. Kivéve, ha netán Amandának békülési kedve támad. Pont, mint a mai napon.

- Lukrécia, figyelj, tudom, hogy elszúrtam, de hagyjuk már abba ezt a „nemszólokhozzádtöbbet” hülyeséget! Kérlek! Már ezerszer megbántam! – hát, igen. Így szokott rimánkodni. De természetesen most is hazudik. Nem bánhatta meg, mert még mindig Markussal jár. Ha szakítottak volna, akkor megérteném. De nem.

- Kérlek, kímélj meg a hazugságaidtól. – nyögtem ki két sóhajtás között.

- Milyen hazugság? Én soha nem hazudtam még neked! – mondta, szinte már könyörögve.

Hirtelen nevetnem kellett rajta. Olyan szánalmas volt! Hát persze, hogy csak azért akar kibékülni velem, mert én voltam a leghűségesebb alattvalója.

Úgy láttam, egy pillanatig nem érti, hogy miért nevetek, de aztán gyorsan leesett neki.

- Kivéve egyszer. – biggyesztette még oda a mondat végére kicsit túl későn.

- De többször is meg fogod tenni. Úgyhogy, kérlek, hagyj engem békén.

Legyőzötten fordult el tőlem, mint mindig. Remélem, ez volt az utolsó alkalom.

Mindezt egy matekóra alatt lerendeztük. A következő óránk szerencsére nem volt közös, mint ahogy az összes többi sem.

Így csak a matekot kellett kibírnom.

Pár óra elteltével jött az ebédszünet.

Mint mindig, most is egyedül ültem.

Mint mindig, a többiek most sem vetettek ügyet rám.

Így hát gondtalanul kezdtem meg ebédemet. Semmi szokatlan nem volt, addig, amíg valaki finoman meg nem köszörülte a torkát. Fogalmam sem volt, hogy ugyan ki akarna velem beszélgetni. Lassan fordultam meg.

A hátam mögött egy rövid világosbarna hajú lány állt. Név szerint nem ismertem, de tudtam, hogy egy évfolyammal alattunk jár. Meglepődve néztem rá.

- Leülhetek? – kérdezte félénken.

- Persze. – Hogy hívnak? – kérdeztem

- Selena. – válaszolta.

Fiatal vendégem leült a jobb kezem felöli helyre.

- Remélem nem baj, hogy itt vagyok, ugye nem zavartalak meg? – még mindig félénk volt.

- Nem, semmi baj. Mit szeretnél?

- Csak... Hát... Kicsit magányos vagyok. – nyögte ki végül. – Mert rájöttem, hogy az eddigi barátaim kétszínűek és gonoszak.

- Ismerős helyet.

- Azért is fordultam hozzád. Mit tegyek?

- Nem jó embert választottál. Én magamba fordultam, de neked nem kell ezt tenned.

- Maradhatok veled?

- Biztos ezt szeretnéd?

Mély levegőt vett.

- Igen.

- Semmi akadályát nem látom. – mondtam kicsit mosolyogva. Igazából örültem neki.

Elgondolkodva néztem rá. Különös volt, hogy valaki éppen az én társaságomat keresi. Ettől igen elszoktam 2 év alatt. De valahogy örültem is neki. Lehet, hogy nem leszek már olyan magányos, mint eddig voltam.

- Elmeséled, hogy mi történt? – tudakoltam.

- Hát, rendben. – habozott. – De egy kicsit érzelgős.

Vártam.

- Az történt, hogy hallottam amint kibeszélnek, és csak azért barátkoztak velem, mert a szüleim elég „vastagok” és én bármilyen bulit képes voltam finanszírozni. Hát ezért.

- Hm. – jobb válasz nem jutott az eszembe. – Hát, te sem jártál jobban, mint én! – próbáltam elviccelni a dolgot, nem sok sikerrel. Még mindig meg voltam lepve attól, hogy valaki közeledik hozzám, nem pedig távolodik.

Nem szólt semmit, én se beszéltem. Kár lett volna üres fecsegéssel tölteni ezt a pillanatot. Túl szép volt ahhoz, hogy tönkre tegyük.

De sajnos, bármilyen jó valami egyszer úgyis elmúlik. És így lett az ebédszünettel is.

Csöngettek.

Gyors búcsút véve Selenától, aki természetesen ismerte a nevemet. Neki nem volt több órája. Nekem volt még kettő. Egy történelem és egy irodalom.

Általában vártam az irodalmat, a kedvenc tantárgyamat, de ma nem. Nem vártam. Haza akartam menni. Igaz túl korán van még hozzá, de azt akartam, hogy másnap legyen végre. Kíváncsi voltam. Vajon, holnap is mellém ül? Ha nem az egyet jelentett a kihasználással.

Már megint.

Aztán hirtelen félelem öntött el. Mert rájöttem, hogy elkezdtem reménykedni. És ha holnap a hátam mögött fog röhögni, akkor még inkább magamba fordulok majd. Lehet, hogy most is éppen engem beszélnek ki a folyosón. Amilyen szép volt eddig a mai nap, olyan hamar vége is lett. Elvesztette a fényét. Talán soha nem nyeri vissza.

A nap hátralévő részében sötét gondolatok kergették egymást a fejemben.

Az a bizonyos „talán már semmi sem lesz olyan, mint régen” mondat lebegett lelki szemeim előtt.

Az órák végezetével hazasétáltam, és idegesen bekapcsoltam a gépet. Írnom kellett egy házi dolgozatot töriből, de előtte bepötyögtem a „gót” szót a kedvenc böngészőmbe. Igazából túl nagy jelentőséget kerítettem a dolognak. Csak tudni akartam a szó jellemzőit.

Hát, nem mondhatnám, hogy örültem a képeknek.

Pont olyan lányokat, fiúkat ábrázoltak, mint amilyen én vagyok.

Mindenük fekete volt. Feketébe burkolózva jártak-keltek.

De legalább megkaptam a választ a kérdésemre.

Gót lettem.

Na, tessék! És Selena és ezt akarja tenni! Meg kellene állítanom. Csakhogy a szívem mélyén azt szerettem volna, ha mellém áll. Hogy ne legyek többé magányos.

Fantáziátlan nevű macskám felugrott az ölembe, kizökkentve gondolatmenetemből, eszembe juttatva az okot, amiért ide ültem.

- Köszi, Lovely. Jó, hogy szólsz, nélküled el is felejtettem volna az a nyomorult házi dogát. – mondtam neki kedvesen, miközben a fejét cirógattam.

*

A nap további része eseménytelenül telt. Megírtam a leckémet, megtanultam a holnapi anyagot.

Édesanyám még nem ért vissza, pedig már nyolc óra volt. Meghallgattam az üzenetrögzítőt, hátha hagyott üzenetet.

„Szívem, aludj nyugodtan, ne várj meg, mert valami hülye tárgyaláson kell megjelennem. Puszi, anya.” Jobb dolgom nem lévén elhatároztam, hogy megyek lefeküdni. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, aztán olyat tettem, amit azelőtt is csak ritkán. Bevettem egy altatót.

Gondoltam, így gyorsabb eltelik az este.

A kis trükköm sikeresen bevált.

Mikor újra kinyitottam a szemem, már halványan sütött a nap. Villámgyorsan kipattantam az ágyból, magamra kapkodtam (fekete) ruháimat, elkészültem. Még reggelizni is elfelejtettem. Szinte rohantam.

Vajon, Selena vár már rám? Átvert?

Ezekre a kérdésekre nem tudtam válaszolni.

Jaj, már látom a sulit. A többi diáktársam, a kinti padokon, fűben ülve beszélget, nevetgél vagy éppen elmulasztott leckét ír.

Látok egy rövid, barna hajú lányt.

Nem, ő nem Selena.

Megyek tovább. Az egyik árnyékban lévő padról, egy magányos lány nézett rám. Megismertem Selenát.

Körül belül három méter szélességben hallani lehetett a szívdobbanásomat. Hatalmas kő esett le a szívemről! Hát mégsem csaptak be! Huhh!

- Helló! – ő köszönt először.

- Jó reggelt! – mosolyogva érkeztem meg mellé. – Mióta vársz?

- Kb. két perce.

- Hú, hol laksz, hogy ilyen korán beértél? Vagy csak kidobott az ágy?

- Itt lakok a közelben. Konkrétan az iskola mögött. Te?

- Hát, elég messze lakok, de korán feküdtem le és már nem tudtam többet aludni.

- Majd megmutatod, hogy hol laktok?

- Persze, de te is! – kacsintottam rá.

Úgy nagyjából ennyi volt a beszélgetés. Tudtuk, nem számíthatunk másra, egymásra kell támaszkodnunk. Csak így szép finoman, könnyedén csevegünk, majd később még kialakul. Van egy olyan érzésem, hogy neki is olyan furcsa a dolog, mint nekem.

A nap gyorsan eltelt. Selenával azt beszéltük, hogy ma átjön hozzám, majd holnap én hozzá. Ez olyan, „ismerkedős” át jövetel lesz. Már alig férek a bőrömbe!

1. feji a sokból. Remélem tetszett! (Nyugi, csak az eleje lesz ilyen unalmas! XP)

xxx: Agnyesz