Egy akkord, egy következmény
Figyeltem, ahogy kattog az óra mutatója. Még két perc, bírd ki! – kiáltottam magamban. De nem találtam a helyem a padban. Még fél, perc, és én már nem bírtam tovább ücsörögni. A tanár még mondta volna a magáét, de én ügyet sem vetve rá, felugrottam az első padból. Gesztenyeszín, hosszú hullámos hajam egyenesen a képembe tódult, gyorsan kisimítottam az arcomból. Ekkor már meg is szólalt a csengő, így a tanár – szerencsére- nem szólt rám. A tankönyveimet válogatás nélkül hajigáltam be a táskámba, de egy üres kottalapot és egy tollat az asztalon hagytam. A táskát a vállamra rántottam, és ügyet sem vetve az osztálytársaimra, kirontottam az ajtón.
Vegyük sorban, gondoltam; hazamegyek, közben gondolkozom az utolsó soron, minden lehetőséget ki kell próbáljak. Majd otthon átöltözök a szép, elegáns ruhámba, és elindulok a zeneiskolámba.
Istenem, végre eljött ez a nap! Már olyan régóta várok rá! A zenesuli versenyt hirdetett, aminek az a lényege, hogy egy saját dalt kell komponálni, és a zsűri előtt előadni. Ha tetszik nekik, akkor pályázhatsz az ösztöndíjra, a világ egyik leghíresebb zene iskolájába. Hát ezért sietek olyan nagyon. Írtam egy csodálatos zongoradarabot, csakhogy az utolsó sort csak nem tudom megírni. Eddig rengeteg variációt kipróbáltam már, de egyik sem stimmelt. És ma van a verseny. Csodás.
Már kiskorom óta zongorázom. A zenetanárok csak úgy istenítenek. Szerintük csodás vagyok. Mikor először ültem le a zongora mellé, csak úgy, a magam szórakoztatására elkezdtem ütögetni a billentyűket. A szüleim meg bejöttek, mert azt hitték, hogy a tévében találtam valami zeneműsort. Még aznap beírattak a zeneiskolába.
És ma végre eljött a nagy nap. Megmérettethetem magam. Végre. Kb. fél éve erre készülök.
De az utolsó sort nem tudom megírni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Egyik sem tökéletes, márpedig én maximalista vagyok. Még ki se értem az iskolából, a lapom máris tele volt firkálva áthúzott hangjegyekkel. Miért vagyok képtelen rá? Ez most valami olyasmi, mintha egy költő írna egy csodás verset, de az utolsó sorban nem talál rímet. Nem írhatja át a művet, mert azzal elrontaná a harmóniáját. De rímet sem talál. Patthelyzet, pont, mint nálam.
Koncentrálnom kell. Ha ez most nem sikerül, akkor nem valószínű, hogy felvesznek a zeneiskolába. Márpedig én oda akarok, nem szeretnék, akarok járni. És ha felnövök, akkor filmzenéket szeretnék komponálni. Ez minden vágyam, ennyit várok az élettől.
Gyorsan szedtem a lábaimat, minél előbb haza akartam érni. Oda sem figyeltem, mikor kiléptem az úttestre. Ez hiba volt. Valami közeledett felém, de sikerült idejében lefékeznie. Egy busz. Reflexből visszaugrottam a járdára. De volt valami a busz mögött, ijesztő sebességgel közeledett, de le kellett fékezzen. Egy mentőautó. Csodálom, hogy nem hallottam. Pedig nagyon hangosan szirénázott. Megvártam, amíg kikerüli a buszt, és továbbhajt, de nem ez történt. Kikerülte ugyan a buszt, és befordult a mi utcánkba, ezzel értékes másodperceket veszítve. A buszvezető is megrémült, látván, hogy hibát vétett, de csak állt tovább. Aztán leesett. Egem akar átengedni. Gyorsan átszaladtam az úttesten, be az utcánkba.
És csak itt fogott el igazán a vakrémület. Lehet, hogy meghalt valaki miattam. Kapkodva szedtem a levegőt, ahogy futottam haza. De már messziről láttam, azt, amit eddig csak sejtettem. A mentőautó a házunk előtt állt. Még gyorsabban futottam, minél előbb oda akartam érni. Mikor odaértem, egy végtelen pillanatig megálltam a házunk előtt, hogy erőt gyűjtsek. Sajnos a térdem úgy remegett, hogy járni sem tudtam, azért csak megpróbáltam.
Beügyetlenkedtem magam a nyitott kapun, és szédelegve mentem egyre közelebb a bejárathoz. Egyik kezemet a ház falán tartottam, biztos, ami biztos, nehogy összeessek.
Aztán mély levegőt vettem, és beléptem az ajtón. Pontosan az történt, amitől a leginkább féltem. Az édesapám magába roskadva ült a kanapén, amíg a mentősök összeszedték az édesanyámat.
Azonnal odarohantam apámhoz.
- Mi történt...? – kérdeztem légszomjjal küszködve.
- Az... az édesanyád egyszer csak összeesett... Nem tudtam mit csinálni. – Csaknem sírt.
Majd az édesanyám felé fordultam. Hamuszín arca nem mutatott érzelmet – el volt ájulva. A mentősök rárakták egy hordágyra, és rákötözték. Az egyikük megismert. Szánakozó és egyben bosszús pillantást vetett rám, majd felkapta a hordágyat, és megindult kifele. Követtük őket apával, bezártuk az ajtót, és felszálltunk a mentőautóra.
A könnyeim patakokban ömlöttek, folyt az orrom, és zsebkendő sem volt nálam.
Úgy éreztem, hogy a szívem megszakad, úgy aggódtam anyámért, és annyira átkoztam magam a szertelenségem miatt. Hogy tehettem ezt? És ha anya meghal most miattam? Ránéztem a békésen kisimult arcára. A mentősök olyan gyorsan vezettek, szlalomoztak az autók között amennyire csak lehetséges volt, bár én mégis azt kívántam, hogy sietnének jobban.
Apám egy szót sem szólt, csak fogta anya kezét. Ha tudná, hogy mindez az én művem! De hamarosan meg fogja tudni. El kell majd mondanom neki. Most nem. Egyelőre beszélni sem tudok, úgy bőgök, mint egy óvodást. Le kell csillapodjak. Mély lélegzetet vettem, majd még egyet. A táskám még mindig a vállamon volt, kivettem belőle az ásványvizemet. Nagy kortyokban megittam a maradékát, majd az üres üveget visszaraktam a táskámba.
Nem volt szándékos, mégis eszembe jutott a mai verseny. Szomorú szívvel gondoltam, rá, mert tudtam, hogy nem tudnék indulni. Addig nem, amíg nem látom az édesanyámat újra egészségesen. Így pedig az egész jövőm elúszott. A versenyt tízévente tartják. Hát, ideje más pályaválasztás elé nézni.
Mikor megérkeztünk a kórházba, anyut elvitték, mi meg kint maradtunk a váróhelységben. Idegességemben tovább firkálgattam a kezemben tartott lapra. Szinte nem is figyeltem, gépiesen karcoltam fel a papírra az utolsó sort. Tökéletes. Kár, hogy pont most született meg, mikor már túl késő.
A papír maszatos lett a könnyeimtől. Az írás olvashatatlanná vált, számomra mégis tiszta, és világos volt. Önkéntelenül az órára pillantottam. Még bőven lenne időm.
Az édesapám finoman megkocogtatta a vállamat.
- Menj csak.
Két szó. De ez a két szó megrémisztett és reménnyel töltött el. Nem mehetek, mégis mennem kell. Bátorítást remélve ránéztem az apámra. Bólintott, bár látszott rajta, hogy nagy áldozatot hoz.
- Én itt leszek mellette.
Mély levegőt vettem, és felálltam. Majd hátra sem nézve elfutottam. Gyorsan felugrottam arra a buszra, amelyik a lehető leggyorsabban haza tud vinni. Kezem-lábam remegett, alig bírtam megállni. De nem ültem le, mert féltem, hogy ott maradok. Csöndes agóniában vártam, hogy megérkezzek. Mielőtt még teljesen elhagytam volna magam, leszálltam a megfelelő megállóban és próbáltam nem megfulladni a rám törő deja vu-től. Ugyanitt, de egy másik időpontban. Mielőtt ráléptem volna az útra, jó alaposan körülnéztem. Nem ismétlődhet meg ez a mostani eset! Az nem lehet!
Mikor megbizonyosodtam róla, hogy közel s távol egy autó sincs az útón, gyorsan átsiettem. A gyomrom remegett, mert emlékszem, hogy hogyan tettem meg ezt az utat pár órával ezelőtt. Azóta nem sok minden változott bennem. A bűntudat iszonyú erővel hasogatott, de csak mentem tovább, leszegett fejjel.
Hazaértem. Benyitottam a hevenyészve bezárt ajtón, és körülnéztem. Most minden olyan csendes és üres volt, vagy talán csak azért, mert tudtam, hogy hol vannak a szüleim. Mély levegőt véve beléptem a szobámba, és átöltöztem. Felvettem a csodaszép, elegáns ruhámat, harisnyába bújtattam a lábaimat, és egy leheletnyi sminket kentem az arcomra. Majdnem elsírtam magam, mert tegnap még azt beszéltük anyuval, hogy segít nekem előkészülni, sőt, mind a ketten ott lesznek a versenyen.
Mikor menetképes voltam, átírtam a meglévő kottát egy tiszta papírra, és gyorsan, de csendesen elhagytam a házat. A verseny már elkezdődött, de nem aggódtam amiatt, hogy lekésem a saját előadásomat. A nevem kezdőbetűje eléggé hátul van a névsorban, és még akár órák is eltelhetnek anélkül, hogy engem hívnának. Talán lesz időm megnyugodni. Talán képes leszek lejátszani a dallamomat sírás nélkül.
Mennyire megváltozott minden! Nem egészen huszonnégy órája a szüleimmel tervezgettem a mai napot, most meg...?
A mellemben valami hatalmas üresség volt, fájt, lüktetett. Vissza akartam menni a kórházba. Most rögtön. De sajnos, mint azt már olyan jól megtanultam, a kötelesség előbbre való a saját vágyainknál. És ez itt most nem csak rólam szól. Ez lenne a jövőm, az általam választott út. Ezért nem megyek vissza anyához, ezért nem roskadok össze a fájdalomtól.
Benyitottam a zene suli ajtaján. Az előadások már javában mentek, még szerencse, hogy nem kell bejelentkezni, mert azt már megtettem egy hónapja. Leültem az utolsó sorba, és hallgattam az isteni muzsikát, amely a kisfiú ujjai alól áradtak. Egyértelműen csodálatos volt. Mégsem jobb, mint az én darabom.
Valahol mélyen sejtettem, hogy nem itt kéne üljek a többi néző közt, ezért odamentem az információs pulthoz, ahol elmagyarázták nekem, hogy merre vannak a versenyzők ülése. Oda vettem az irányt.
Innen nem lehetett látni az előadásokat, de hallani kitűnően lehetett. Csodálatos zenék szóltak. Egy könnycsepp majdnem kigurult a szememből, éppen hogy elcsíptem, és letöröltem. Még nem engedhetem el magam. Még nem. Majd a verseny végén. Nagyot sóhajtottam, hogy megnyugodjak.
A gyerekek, akik mellettem ültek, többségükben mind ismerősök voltak. De ma nem. Ma mindenki idegen volt számomra. Egyre több lett az üres hely, és a végén már tudtam; én következem.
Szólítottak, és én felálltam, próbáltam nem figyelni a lábaim remegésére.
Leültem a zongora mellé, és elkezdtem játszani. Szívemet lezártam, arra a pillanatra, és csak arra figyeltem, hogy a helyes billentyűket üssem le. Az ujjaim simogatták a zongorát, majd egyre gyorsabban száguldoztak rajta. A mű eleje lassú volt, melankolikusan zengett a levegőben. Majd egyre jobban begyorsult. A szomorú hangvétel végigkísérte a zenémet. Eleinte, mikor elkezdtem írni, nem találtam ilyen szomorúnak, de talán az elmúlt idő eseményei megkeserítették ezt a csodás dallamot. A körülöttem ülő embereket kizártam az agyamból, egy burokkal elválasztottam magamat tőlük. Egyedül maradtam a fájdalommal és ezzel a leplezetlenül szomorú zongoraszóval.
De, a rám törő fájdalom hullámok ellenére nem hagytam abba. Játszottam, kitartón, amíg csak tudtam. Ameddig tudtam, hogy még nem késő.
Akarva-akaratlan elkezdtek hullani a könnyeim, amikor a vége felé közeledtem. A látásom már elhomályosult, de hála annak a sok-sokévi kitartó zongorázásnak, fejből tudtam, hogy hol vannak a billentyűk.
Majd rátértem a lényegre; az utolsó sorra. Tökéletesen beleillettek, ezzel egészítették teljessé a harmóniát.
Befejeztem. Lejátszottam a művemet. Rengeteg munkám volt benne, és tudom, hogy nem hiába. Felálltam, hogy meghajoljak. Majd észrevettem az édesapámat. Ott állt leghátul, sírt, ez jól látszott. És akkor megértettem.
Mindennek oka van. Annak is, hogy én most itt állok. Az édesanyám meghalt, de a versenyt megnyertem. Ezt tudtam, legbelül éreztem.
El akartam menekülni innen. El ebből a kegyetlen világból!
Képzeletemben szárnyakat növesztettem, és el, messze szálltam a valóságból.
Írjátok meg a véleményeteket! Lécci!!
bacetto: Agnyesz
