Végzetes találkozás 2/2

Hát hello!

És íme a második rész! :) Hát, egy ici-picit rövidebb lett mint az első, de őszintén élveztem az írását! Tényleg! Remélem ti is annyira fogjátok élvezni majd, mint én. :P Jó olvasást!!!

2. rész: Viszontlátás

Valószínűleg elkábulhattam, vagy elalhattam a hosszú út során, mert amikor felébredtem, már a mennyben voltam. Vagy ez az alapvető védekezési mechanizmus. Fogalmam sincs. De amikor felébredtem, egy fehér szobában találtam magam, egy ágyon, mellettem az angyalokkal, akik felhoztak. Valaki fehér ruhába öltöztetett, mint amit az ott szokott viselet.

- Hol vagyok? – elkerülhetetlen kérdés.

- A mennyben. De szerintem erre már magadtól is rájöttél. – válaszolta a nő.

- Igen... És most, végleg meghaltam?

- Valamilyen formában igen. És most végeztetett be, ami már tíz évvel korábban meg kellett volna, történjen. Szóval meghaltál abban a balesetben. Megtalálták a testedet is.

- Szóval, az utóbbi tíz életévem... eltűnt? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Igen. – hangzott az egyszerű, s kegyetlen válasz.

- Oh. – csak ennyit bírtam kinyögni. – És most miért vagyok itt?

- A Vezetők döntenek rólad. Hogy mi legyen veled, mivel te egy rendkívüli eset vagy. – kacsintott rám a férfi.

- És az meddig tart?

- Hát, fogalmunk sincs.

- Meséljetek nekem! Kérlek!

- Hm, miről szeretnél hallani?

- Hát... Danielről... – lesütöttem a szemem.

- Hm. – a másik férfi vette át a szót. – Mint már említettük, Daniel volt az Őröd. Azóta, mióta megszülettél. Ő vigyázott rád innen fentről, ő óvott a Földön, ha arra volt szükség. Aztán jött az az éjszaka. A mai napig nem hajlandó elmondani, hogy mi történt vele, hogy miért nem vigyázott rád. De amikor megérkeztél ide, akkor olyan elszántan próbált megóvni téged, mint még soha. Így hát visszahajított a Földre.

- Miért?

- Csalódott magában. – cseppet sem elégített ki ez a válasz, de témát váltottam.

- És mi van most vele?

- Itt ül, ezen a helyen láncra verve. Megszegte egy fontos szabályunkat. Mert nem élhet olyan ember a földön, aki járt már a túlvilágon. Ez a törvény.

- Láthatom?

- Nem valószínű.

- Kérem! Kétszer meghaltam, az utóbb tíz évem csupa menekülésből állt. Ennyi azért jár nekem! – csattantam fel.

- De hát hagyott téged meghalni, miért akarod látni? Nem vagy dühös rá? – kérdezte a nő őszintén meglepetten.

- Nem. Igen. Nem tudom!

- Hát, végül is igaza van. – mondta az egyik férfi. – Ennyi jár neki.

Elégedetten sóhajtottam fel. Végre, tíz év elteltével, láthatom. A szívem már ezerrel dübörgött a mellkasomban, érte sajgott. Látnom kell. A semmiben vezettek át, legalábbis én így érzékeltem. Az agyam kattogott, újra és újra felelevenítette az egyetlen emlékemet róla. Azok az égszínkék szemek. Az a mézbarna haj. Túl lassúnak találtam a vezetőimet. Legszívesebben szárnyaltam volna, csak hozzá.

Végül meg érkeztünk. Egy tömör fal állt előttünk, rajta egy vasajtó. Az angyalok bólintottak, én pedig majdnem feltéptem az ajtót.

- Majd ha döntöttek a Vezetők, érted jövünk. – de már nem figyeltem rájuk. Hagytam, hogy az ajtó becsapódjon mögöttem, nem érdekelt.

Mert megláttam őt.

Ott ült, a helység egyetlen ablaka előtt, vagyis már felugrott, mikor meglátott.

- Valery? – hangja, mint a cseppentett méz, pillantása égszínkék. Azonnal odaszaladtam, hozzá, ő pedig a karjaiba zárt.

Tíz évet vártam erre az ölelésre.

- Daniel. – suttogtam. Egyre csak a nevét suttogtam.

Ekkor felmondta a térde a szolgálatot, összecsuklott, és engem is magával húzott. A mellére vont, és egyre csak ölelt, simogatta a fejem búbját, puszilt.

- Daniel. Mi történt?

- Meg kell, meg kell bocsátanod az önzőségem. – úgy beszélt hozzám, mintha már ismernénk egymást, és tudtam, csakugyan így van.

Válaszra vártam, nem akartam megtörni a csöndjét.

- Azt akartam, hogy itt élj velem. Hogy te is angyal légy. De miután megtörtént, meghaltál, rájöttem, hogy lehetetlent kértem. Ezért hajítottalak vissza, ezért voltam képtelen elviselni azt, hogy te már nem vagy többé. – arcát a kezeibe temette, némán, könnytelenül sírt.

- És ez nem lehetséges valamilyen módon? – kérdeztem reménykedve.

- De, ha az őrködés mellett döntesz. De téged biztosan tovább fognak küldeni. És akkor sem lehetnénk együtt, mert mindketten a védencünkkel kéne legyünk.

- Nem lehetsz újra az őröm? Én nem dönthetek?

- A halál után mindenkinek van döntése, hogy őr legyen, vagy inkább menjen tovább. Miután meghalt az első védenced, lehetőséget kapsz, hogy tovább menj. És minden védenc halála után a döntés a tied.

- Te miért nem mentél tovább?

- Mert senkim sincs, aki várna. E helyett itt ülhetek az örökkévalóság hátralévő részéig. Mert megszegtem a törvényt. De nem hagyhattam, hogy meghalj, méghozzá miattam!

Semmit se válaszoltam, helyette újból hozzá bújtam. És ott is maradtam a karjaiban.

Valami fontosra rádöbbentem. Szerelmes voltam belé. Hogy mióta, nem tudom. Megbocsájtottam neki. És én már tudtam, hogy mit akarok. Tudom, biztosan tudom, hogy van választási lehetőségem. És én élni akartam, vele. Azt akartam, hogy megint az Őröm legyen. Meg kell, engedjék. Muszáj.

De ha nem, akkor mi lesz? Itt maradok Őrnek? Én is beleszeretek a védencembe? Nekem csak Daniel kell. Valahogy rá kell bírjam a Vezetőket – bár fogalmam sincs, hogy kik lehetnek azok, és mekkora hatalmuk van. Van egy olyan elképzelésem, hogy jóval erősebbek a Hatalmasoknál... Féltem megismerni őket.

Ott, Daniel karjaiban nehéz volt elhinni, hogy valami még rosszabb fog történni velem.

Egész nap nem szóltak. És mi sem beszélhettünk. Miről kellett volna? Hisz tudtunk mindent. Ha itt kellett volna maradjak vele az életem végéig, hát megtettem volna. Néha elaludtam, néha ő, de képtelenek voltunk akár tíz percet is elvesztegetni az együtt töltött időnkből.

Aztán kiáltás; Valery!

És tudtam, vége van. Felálltam, Daniel is, és akkor megcsókolt. Puhán, finoman, búcsúzóul. Könnyekkel a szememben léptem ki a vasajtón, mely csak Danielt korlátozta. A három angyal ott állt, rám várva, s én kötelességtudóan követtem őket.

Egy fehér terembe vezettek, melyben kényelmesnek látszó fotelok voltak félkörben elhelyezkedve. Velük szemben ült a három Vezető. Azt hiszem.

- Valery! Kérlek, foglalj helyet. – szólt a legidősebb a három vezető közül. Leültem.

- Sokat gondolkoztunk rajtad és a te eseteden. Mégsem tudunk dűlőre jutni. Segíts nekünk! Mit szeretnél?

- Élni. – és tudtam, csakugyan így van.

- De hát mát meghaltál.

- De nem az emberek hibájából, hanem az angyalokéból. Még élhetnék. És élni akarok. De az Őrömet sem hagyhatják a végtelenségig itt raboskodni.

- Te még csak nem is haragszol rá. – nem kérdés volt, de a hangjában őszinte döbbenet függött.

- Nem.

- Lépj közelebb, gyermekem. – szólt a bal oldali vezető. Közelebb mentem.

És akkor belém nézett. Éreztem, ahogy olvas bennem. Érezte a Daniel iránti szerelmemet. Látta az életem utóbbi tíz évét. Látott és érzett mindent. Ekkor megszólalt a legidősebb Vezető:

- Egy valamiben igaza van Valerynek.

A bal oldali Vezető visszatalált a jelenbe, és utasított, hogy hagyjam el a szobát. Aztán...

Túl gyorsan vezetek. Ráadásul ittam, de haza kell jussak. Ott a sorompó, de éppen fehéren villog, úgyhogy mehetek. Innentől még egy hosszú útszakasz, míg hazaérek. De valami nincs rendben. A hatodik érzékeim sikoltoznak, hogy álljak meg, és folytassam holnap a vezetést, mert nagy gond van. De fittyet hányva rájuk, tovább mentem. Már éppen ráhajtottam volna a sínekre, mikor egy ember tűnt fel előttem. Nem is ember volt... A hátán szárnyak voltak.

Túl sokat ittam volna? Csak nem egy angyalt látok, aki a nevemet ordítozza?

De az archoz egy név kezd előbukkanni a fejemben, csak tudnám, mi az...

Az angyal feltépte az ajtót, kirántott és szorosan megölelt. Te jó ég! Daniel!

- Daniel! Mi? Ez most?

- Nyugodj meg, Valery. A Vezetők elsősorban az emberek akaratát tartják szem előtt. Így hát, te nagyon akartál élni, és velem, tehát most élsz, és én vagyok az Őröd.

- És neked itt szabad lenned?

- Amennyiben vigyázok rád. Én mindig itt leszek neked.

- Mindig?

- Mindig. – mondta, és megcsókolt.

bb: Agnyesz

Végzetes találkozás 1/2

Halihóóó!

Hát, írogattam egy kicsit és egy tök új, (minden szempontból) történet született. Még nagyon régen, ha jól emlékszem egy pályázatra készült, de csak két bekezdésig jutottam vele. Most viszont, egy pár napja megtaláltam, és úgy gondoltam, hogy befejezem, tehát egy két részes történet született. :)

Jó olvasást hozzá, a 2. rész holnap teszem fel.

Végzetes találkozás

1. rész: Menekülj!

Találkoztam...a halállal.

Már elég régen történt, de meghatározó része az életemnek. Azóta csak őt akarom látni. Bármennyi idő is telt el az óta még mindig őt akarom látni.

Az angyalt. Az angyalt, aki segített megmenekülnöm a halál elől. De ő sem segíthet végleg elkerülnöm a Hatalmasokat.

Az életem pár éve a helyesről áttért a nehéz útra. Ezt én magam választottam, miután meghaltam. Meghaltam, aztán feltámadtam.

*

Most itt élek egy mozgalmas város közepén, és próbálom elkerülni a feltűnést. Ha a Hatalmasok megtalálnak, nekem végem. Mert nem élhet olyan ember a földön, aki járt már a túlvilágon. Azóta folyton menekülök. Minden hónapban máshol lakok, nincs olyan, hogy egyszer visszatérjek a régi életemhez. A helyes utat elhagytam.

Így élek már tíz éve. Alkalmi munkákat vállalok, és próbálok hónapot, hetet-napot túlélni. Bár ez nem könnyű. Nem lehetnek tartós kapcsolataim, nem lehet állandó nevem sem. Az eredeti nevem Valery, de nem szokatlan a Felícia, Viktória nevek sem. Most éppen egy pizzériában dolgozok, felszolgáló vagyok, ahol Veronikának hívnak. A közeli bérházban élek, kb. két hónapja. Hamarosan odébb kell állnom, a Hatalmasok már biztosan a nyomomban vannak.

Látni akarom őt. Bár, elég ellentmondásos, hogy menekülök a halál elől, noha az az egyetlen út hozzá. Ő csak egy szór ordított felém, mikor visszahajított a Földre, éppen, mielőtt elfogták volna: Menekülj! És így is teszek. Ha ezt kérte tőlem...

Minden egyes porcikám vágyakozik utána. Tudom, hogy látnom kell. Néha arra gondolok, hogy milyen könnyű lenne, ha feladnám. Ha meghalnék. De akkor hiába veszne az áldozata.

- Vera! Vidd már ki azt az átkozott pizzát a nyolcashoz! – ordította a főnököm.

- Igenis! – inkább megalázkodok a főnökeim lőtt, minthogy idő előtt kirúgjanak. És, ráadásul kell a pénz.

Gyorsan felkaptam a pulton illatozó 72-sajtos pizzát, és kiszállítottam a nyolcas asztalhoz. Egy igen kellemetlenkedő fiatalember várt rám, és durcás képet vágott. Nem is figyelve rá, tovább lebbentem az ötös asztalhoz, ahol egy pepperonis pizza maradékát tologató kisfiú ült.

- Elvihetem? – kérdeztem barátságosan.

- Igen, és kérném a számlát! – Hm, lehet, hogy nem is annyira fiatal. Oda is adtam neki, ő pedig előkotorta a zsebéből a pontos összeget, majd távozott. Csalódottan néztem utána. Semmi borravaló? Mondjuk csak egy tinédzser.

Körbenéztem, de senki se jelzett, hogy fizetne, esetleg várakozna. De az én munkaidőm, egyben utolsó itt töltött napom, lejárt. Kicsit hiányozni fog ez a hely. A főnök barátságtalan hangja csak még jobban kiegészítette a hely harmóniáját. Odaléptem a munkaadómhoz.

- Uram, ez volt az utolsó napom. – válaszoltam, rögtön a lényegre térve.

- És nem tudott volna egy kicsit korábban szólni? – kérdezte nyersen.

- Így alakult.

- Nesze itt a fizetése, jól megdolgozott érte. Viszlát.

És ennyi is volt. Tegnap este becsomagoltam, már csak be kell pakoljam a dolgokat a furgonomba. Igen praktikus járgány, és tökéletes a meneküléshez.

Mikor kiléptem a pizzázóból, arcul csapott a hideg. Szorosabbra húztam a kabátomat, és megszaporáztam a lépteimet. Még el kell intézzek otthon egy pár dolgot.

Otthon. Nekem nem azt jelentette, mint a többi embernek. Nekem egy alkalmi helyet jelentett, amely menedékül szolgál. Sajnálom, hogy fel kellett adjam az életemet. Inkább mentem volna vissza az egyetemre, tanultam volna, mára már diplomám, munkám, családom lehetne. De pont abban a pillanatban kellett, hogy elromoljon a sorompó, pont akkor kellett innom a barátaimmal, és pont nekem kellett hazafuvaroznom magam, mikor jött a vonat. Sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor meghaltam. Nem volt fény az alagút végén, nem volt világosság. Csak a kegyetlen sötétség, mely lassan emészt fel. Fájt. Kimondhatatlanul fájt, és egyedül voltam. Azt, éreztem, hogy vége van. Majd kinyitottam a szememet, és egy harcjelenet jelent meg előttem. Szárnyas alakok küzdöttek egymással, és én nagyon féltem. Négyen voltak, egy nő, és három férfi. Az egyik férfi – a megmentőm – egyedül volt, hárman voltak ellene.

Harcolt értem, meg akart menteni. Gyönyörű volt, akár egy haragos isten. Rám emelte égszínkék pillantását, és csak rajtam tartotta, míg leküzdötte a másik hármat, a karjába kapott, és elhajított. Még láttam, amint kezek kulcsolódnak az övére, kezek kapnak utánam, de már késő, és csak egy szó visszhangzik a mennyben: Menekülj!

És így is tettem. Másnap a kórházban ébredtem, de este megszöktem. Az egyetemen összepakoltam a létfontosságú dolgokat, beültem az öreg furgonomba, és elhajtottam az éj leple alatt. Nem mentem messzire. A közelben maradtam, mert nem voltam biztos abban, hogy ez a valóság volt, és nem csak álmodtam. A követező hajnallal megjelentek a Hatalmasok. Ezek azok az angyalok, akik a földön rekedteket üldözik, hogy visszavigyék őket a mennybe. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy oda.

Másnap megjelentek, köztük az a három is, akiket leküzdött a megmentőm, és én féltem, de sikerült elmenekülnöm. A mai napig nem értem, hogy hogyan. De sikerült, és ez a lényeg.

A szemem kitisztult, újra azokat a dolgokat láttam a szemem előtt, amit a többi ember is, a pillantásom visszatért a múltból. Kinyitottam a kaput, és felszaladtam a harmadik emeletre. Ott kinyitottam a középső ajtót, és beléptem a hűvös lakásba. Az e hónapi béremet már rendeztem, éppen annyi dolgom van, hogy csöppet átalakulok. Mindig apróságokat változtattam. Eredetileg szőke hajamat hol barnára, feketére, vörösre festettem. Most a vörös jön.

Miután elkészültem vele, szemügyre vettem magam a tükörben. Határozottan nem állt jól. Hiányzott a régi hajszínem, és azok a ruhák, amiket régen viseltem. De gyökeresen meg kellett változzak. Felkaptam egy viharvert kabátot, és a kezembe vettem a bőröndjeimet. Utoljára végignéztem a szobán, majd elhagytam az épületet. A bőröndöket bepakoltam a méregzöld furgonom hátuljába, rájuk kanyarítottam a ponyvát, és indítottam. Körül-belül hétszáz kiló méternyire van a következő szállásom. Az két napos út. Ott majd egy fodrász leszek, egy olyan helyen, amely szintén közel van a jövendőbeli lakásomhoz.

Bár este volt, indulás előtt ittam még egy jó nagy bögre kávét, úgyhogy friss voltam. A lehető leggyorsabban oda akartam érni. Az utazásaim általában a hosszú, elhagyatott utakon voltak igazán veszélyesek. Ilyenkor voltam igazán egyedül.

Beraktam a CD-lejátszóba a kedvenc együttesem lemezét, és vele együtt énekeltem a dalokat. Annyira sajnálom, hogy nincs egy normális életem! Azóta is átkozom magam, amiért ittam azon a bulin. Rengetegszer végigfutattam pár másik lehetőséget is. Az egyik az volt, hogy mi lenne, ha nem egyedül utaztam volna abban a kocsiban. Vajon az angyalom a másik bajtársamat is megmentette volna? Fogalmam sincs. A másik verzió az, hogy mi lett volna, ha inkább otthon maradok azon a napon, és tanulok a vizsgákra. Boldog lehetnék. Teljes életem lenne.

De akkor sosem láttam volna őt. Ezt az eshetőséget még elképzelni is nehéz volt. Látni akarom. Csak a kormány elfordítása, esetleg egy árokba, csak egy pár gyógyszer, semmiség lenne, a halálomhoz képest. Megtenném, ha nem mondta volna; Menekülj! Bár kimondhatatlanul érdekelt, hogy mi van vele, tudom, ő tiltott gyümölcs a számomra. Ő egy, a jó istenbe, ő egy angyal! Én meg csak egy szánalmas ember.

Egy szánalmas ember, akit éppen most támadtak meg.

Oh, basszus! A Hatalmasok azok! Figyeltem, pásztáztam az eget amennyire csak tudtam a koromsötétben, folyamatosan bámultam a visszapillantó tükröt. Vagy valamit kihagytam?

A következő percben a kocsim magától kifarolt, nem én irányítottam. És akkor megláttam őket. Még nem láttam a három angyalt, de valahogy ismerősnek tűntek. Gyönyörűek voltak, és szokásukhoz híven fehér ruhát viseltek. Megpillantottam a szárnyaikat. Csodásak voltak.

De abban a percben én csak félelmet éreztem. Kivágódtam a kocsi ajtaján, és futásnak eredtem. A sztráda szélén rohantam, és igyekeztem nem elesni. Csak rohantam, és tudtam, most az életem a tét.

Menekülj! Menekülj! Menekülj! Ezt harsogta a fejemben a hangja. És csak ez tartott életben.

Hallottam a lépéseinek halk neszezését mögöttem, szárnysuhogást véltem hallani. De én csak rohantam. Arra gondoltam, hogy milyen egyszerű lenne feladni. Hisz küzdöttem már eleget, tíz teljes évet!

De inkább nem gondolkoztam. Csak rohantam. Tudtam, hogyha csak egy kicsit is lassabban futnék, a Hatalmasok már elkaptak volna. Gyors voltam. Sokat edzettem az utóbbi időben. De már nem bírtam sokáig.

És akkor megtörtént. Elveszítettem az egyensúlyomat, és elvágódtam a kemény betonon. Egyből ott éreztem a hátamon a lábaik súlyát. Feküdtem ott, megtörve, szégyenkezve.

- Csakhogy meg vagy végre. Már azt hittük elkárhoztál. – marha vicces.

- Hogy bírta ki ilyen sokáig? Nézz rá, hisz meghalt!

- Daniel volt. Ő hajította vissza. Csak kár, hogy nem gondolt ránk.

- Így is tíz évetekbe került, mire megtaláltatok. – köptem a szavakat. Az agyam már másutt járt.

Danielnek hívják, és hamarosan látni fogom.

- Ha tudni akarod, a megmentőd segített nekünk. – a hangja gunyoros volt, igazat beszélt.

- Hogy mi? – Hirtelen energialökettől a hátamra fordultam, hogy legalább szemtől szembe nézhessek a támadóimmal.

- Így igaz. Ő mindig tudja, hogy merre jársz.

- Honnan? – hápogtam.

- Ő volt az Őröd. Vagy inkább az őrangyalod. Mindegy, de most már vissza kell vinnünk téged.

- Mi?

- Hamarosan mindent megtudsz, erről biztosíthatlak.

Fogalmam sincs, hogy miért, de hittem neki.

- Na és, készen állsz a halálra?

Nem válaszoltam, csak hagytam, hogy felsegítsenek a földről. Nem akarom itt hagyni az életet. Látni akarom őt. Mélyet sóhajtottam, és megadóan, biccentettem.

Éreztem, hogy a kezek, melyek eddig támadtak, most simogatnak. Végül megfogták a karjaimat, és a magasba szálltak velem. Fura mód azt hittem, ahhoz, hogy a mennybe jussak meg kell halnom. De ők csak szélsebesen vittek felfelé, a sötétségbe.