Végtelen pillanat

Végtelen pillanat

Tehetetlenül, némán bandukoltam mellette. Éreztem, hogy a lány, akit legjobb barátnőmnek hittem, egyre távolodik tőlem. És nem azért, mert a cipője cuppogását már nem hallom olyan élesen. Hanem mert láttam az arcát. Láttam, hogy mit gondol, de csak egy percig. Akkor minden érzelem végigsuhant rajta; düh, szomorúság, gyötrődés, kétely, félelem, gyöngeség. Aztán szinte az összes el is tűnt róla. Csak egy maradt meg. Egyetlen egy. A düh.

Tudtam, hogy nem lehetek megint gyönge, zordon kell, hogy maradjak, különben bármikor újra megteheti velem. És ha megteszi, akkor azzal végérvényesen bebizonyítja, hogy gyönge vagyok.

Fejemet lehajtottam, hogy szememet szél, eső ne bánthassa. Egy árva könnycseppet sem engedélyeztem meg magamnak. Nem vagyok gyönge. Erős vagyok, ezt is kibírom. Volt már rosszabb, sokkal rosszabb is. De én azt is kibírtam.

Régen, sok-sok évvel ezelőtt már megtette. Egy másik énemmel, de megtette. Aztán pár hónapja, megint cserbenhagyott. És most újra. Ez talán azt jelzi, hogy nem is vagyunk már olyan jóban, mint régen. Mint nagyon-nagyon régen.

Számat összepréseltem, hogy e mondjam ki azokat a szavakat, melyekkel megbékíthetném. Ezt neki kell megtennie. Most ő következik. Kezemet ökölbe szorítottam, hogy ne nyúljak utána. Az eső ellenére esernyőmet egyik kezemben lóbáltam. Jólesett az eső. Hajamat arcomra tapasztotta, valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy szénaboglya, de nem zavart.

Csak egyvalami tudott utat törni a nyugvást színlelő pajzsomon. Hogy a cuppogás távolodott. Hogy már alig hallom. Kényszerítettem magam arra, hogy ne nézzek utána. Kényszerítettem magam, hogy ne menjek utána. Neki kell megtennie az első lépést. Most ő a soros.

Eddig mindig én adtam fel büszkeségemet. Talán ez volt a baj. Talán nem. Talán a bizalma hiánya teszi ezt velem. Hogy nem bízik bennem. Hogy talán soha nem is bízott bennem. Csak én fedtem fel előtte olyan titkokat, melyeket senki másra nem mertem bízni. Csak én tettem ezt meg, de már megbántam.

Láttam rajta, látom rajta, hogy megbánt minden kiejtett szót, hogy visszapörgetné az időt, mindaddig, meg nem pillantom barátságunk kulcsát. Egy tollat. Istenem, de rég volt már! Bár meg sem történt volna! Bár minden úgy lenne, mint azelőtt, hogy találkoztunk. Akkor nem kéne, ennyi fájdalmat elviseljek. Akkor nem kéne, ennyit szenvedjek. Akkor még mindig ugyan az lehetnék, aki voltam.

Hihetetlen, hogy még magamnak is hazudok. Hihetetlen vagyok. Szeretek vele lenni! Hisz ő az egyetlen, aki minden titkomat ismeri. Ő az, akit igazán szeretek.

Szeretek?

Szeretem? Ezek után? Ezek után még megbocsássak neki? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Nem. Azt nem tehetem. És tudom, ő sem tenné. Ő sem jönne utánam, ő sem bánná meg. Elegem van, a nekem kiosztott szerepből. Elegem van. Talán itt az idő, hogy újra a régi legyek. Hogy megint bezárkózzak. Mert tudom, ő már nem szeret engem.

Csak én tudnék ezek után is szeretni. Csak én vagyok rá képes. Egyedül én. Ő semmit sem tett értem. Én futottam utána, ahogy szívem szerint most is tenném. Odafutnék hozzá, és megbeszélnénk a dolgot. Megígérjük, hogy soha többé nem lesz ilyen. De én nem vagyok gyönge. Már nem. A régi énem visszatért, de a felszín alatt, tudom jól, beforratlan seb maradt.

Erős vagyok? Eléggé? Eléggé ahhoz, hogy most összetörjem a tulajdon lelkemet?

De nem, azt ő már megtette. Nem vagyok gyönge! Nem vagyok az! Erős vagyok, mint régen. Mint nagyon-nagyon régen. Mikor még én voltam. De vele elvesztettem önmagam, s most itt az idő, hogy visszakapjam saját magamat.

Hallottam, amint a buszom közeleg.

De még egy, utolsó pillantást engedélyezek magamnak. Hogy nem fordult-e meg. Éppen felnéztem, és láttam amint eltűnik az utca sarkon. Utána akartam menni. De nem tehetem, nem mehetek. Tettem egy bizonytalan lépést, majd még egyet.

Egy végtelen pillanatig csak álltam döntésképtelenül. De végül döntöttem.

A busz tovasuhant – velem.

És én már sosem fogom megtudni, hogy helyesen cselekedtem-e. Soha.

Kommentet nagyon nem fűznék hozzá. Azt tőletek várom! Legyetek szívesek írni pár szót! Itt rimánkodok... Rám férne egy kis komiutánpótlás!

csók, puszi: Agnyesz