Egy éjszakai démon alkonya

Hát, szünet van a sulinkban szóval:

Egy éjszakai démon alkonya

Felébredtem, ahogy elszunnyadt az élet körülöttem. Néma csend volt, nem mozgolódott senki vagy semmi sem. Az erdő ma néma volt. Csak én zajongtam az avarban. Felemeltem a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe.

Semmi.

Megint csak semmi.

Lassan két hete semmi.

Éhes vagyok.

Tudtam, ma messzebb kell, kóboroljak, mint eddig, ha élelmet akarok találni. Különben nem fogom sokáig bírni. Felálltam az avarból és megráztam a bundámat. Körülbelül tíz szívverésnyi ideg csak álltam és füleltem. Még a bagoly sem huhogott.

Miért van ilyen átkozott csönd? Mi történhetett?

Lassan elindultam, amerre a nap ment le. Nagyon halkan lopakodtam. Egyik mancsomat a másik után tettem le, és minden századik szívverésnél megálltam fülelni. Orrommal a talajt szimatoltam. Mikor a Nap az ég tetején lehetett, akkor ment el itt egy nyúl. Követtem az illatát. De húsz nyúlugrásnyira elenyészett. Nem tudtam, már, hogy hol vagyok. Egy mező közepén álltam. Egyedül.

Éhes vagyok.

Folytattam az utamat. Új illat keveredett a levegőben. Mókus. Itt lehet a közelben. Némán, mint az árnyék, mentem a szag után. Pár lépés múlva, már hallottam, ahogy egy fa tövében mozgolódik. Lassan mögé kerültem. Szusszanni sem mertem, különben megijesztem, és akkor felfut a fára.

Rávetettem magam, de kicsúszott a karmaim közül. Elmenekült.

Új zsákmányt kell keressek. A mókus elment, más vad pedig nemigen jár errefelé. Csüggedten leültem oda, ahol az előbb a mókus zajongott. Valami diót akarhatott elásni. Feltéptem a héját a fogammal és megettem a belét. Undorító volt, de ezzel kellett beérjem.

Így legalább volt valami a gyomromban.

Felálltam, és továbbmentem. Egy folyó csörgedezett lennebb az erdőben. Remélem, élnek benne halak.

Nem éltek.

De a túlparton is lézengett valaki. Hallottam a léptei zaját. Patái voltak. Hallgatóztam, s közben a túlsó partot kémleltem. Egy óvatos szarvas dugta ki a fejét a szemközti bozótból. Nem vett észre engem. Hogy is láthatott volna? Szürke bundám beleolvadt a sötétségbe.

Jól megtermett bika volt, de talán le tudom győzni. Ha a gyomrom korgása el nem árulna. De az illata olyan erős volt, és olyan bódító, hogy az ösztöneim legyőzték ítélőképességemet. Előugrottam a bozótból.

Elrohant, és én a vízen átevickélve utána rohantam.

Bevetettem magam a fák sűrűjébe. Nem tudott lehagyni, én meg még nem akartam megelőzni. Így túl erős, hadd fáradjon egy kicsit, hogy majd mikor leteperem, ne tudjon agyontaposni.

Számomra teljesen ismeretlen tájakon vezetett, de nem bántam. Itt talán, a folyó túlpartján több élet lesz, mint régi vackomnál.

A csöndes, sötét erdőn keresztül üldöztem az állatot. Láttam rajta, hogy fárad. Én még csak most voltam az erőm teljében! Mit nekem egy szarvas!

Ahogy ő lassított, én is vettem az iramból, ahogy gyorsított én is szedtem mancsaimat. Éreztem, hogy az út, amin haladunk, felfelé kanyargózik. Egyre magasabbra jutottunk a hegyen. És egyre hidegebb és világosabb lett. Nem üldözhetem annyira régóta ezt a szarvast, hogy már napfelkelte legyen!

Csobogást hallottam. Tehát a folyó közelében maradtunk.

Kiértünk a fék közül, és a szarvas tovarobogott. De én megálltam csodálkozásomban.

A telehold miatt volt világosság.

Valóban a folyócska csobogott itt mellettünk.

A szarvas a hegy egy kiszögellésére vezetett. Itt van a folyó forrása. Érzem az illatát. És nem csak egy forrás volt itt. Három, négy! Alant, a hegy tövénél egy jó nagy tó gyülemlett fel. Éreztem az illatát. De nem csak víz illat terjengett körülöttem.

Némán léptem ki a kiszögellésre, mert éreztem, van ott valaki.

Ember.

Egy fiatal, sápadt lány állt ott és mereven előre nézett.

És milyen zsenge, friss lehet a húsa! Ő csak nem olyan erős, mint a szarvasbika.

A lány ott állt a kiszögellés szélén. Nem tudtam, hogy mit akar. De tudtam, hogy észrevett. Megborzongott, majd lassan felém fordult. Szemei pirosak, kisírtak. Amint meglátott, elkezdett reszketni.

- Farkas... – suttogta az éjszakába.

Válaszképpen elkezdtem morogni, és lassan közeledni hozzá. Biztos nem lép meg előlem! Lassan oldalaztam hozzá. Lassan. Csak semmi hirtelen mozdulat.

A lánynak még a lélegzete is elállt. Megijedt tőlem. Remegett.

Én meg csak vicsorogva közeledtem hozzá. Hatalmas, éles hegyes fogaimat kivillantva megálltam egyenesen előtte. Elrugaszkodtam a földről.

De a lány olyat tett, amit egyikünk sem gondolt volna.

Megfordult, és levetette magát a mélybe. Én pont ott értem földet, ahol az előbb állt.

Kiugrottam a sziklapárkányra, épp időben ahhoz, hogy lássam amint a vízbe csobbant.

Dühösen morogtam. Négy szívverésnyi időn belül eldöntöttem, hogy ő kell nekem. Leiramodtam a sziklán, de most nem ott, ahol jöttem. A tó partjára akartam kijutni. Már nem törődtem azzal, hogy csendes legyek. Már nem érdekel senki más, csak ő.

Mint vértől vadult cápa, rohantam egyre nagyobb iramot diktálva testemnek. Előbb kell oda érjek, mint ő. Előbb kell a parton várjam.

Rettenetesen elfáradtam a nagy hajszolásban, de leértem a partra.

Elkéstem.

Azon a partszakaszon, ahol én álltam, mindenfelé az ő illata volt. Dühös voltam magamra, hogy nem voltam elég gyors. Meg kell találjam, mindenképpen meg kell találjam! Még nem lehet messze!

Megfordultam.

Ott állt mögöttem. Holdfény világította meg az arcát. Remegő kezeiben egy ormótlan nagy faágat tartott. Szeme könnyes volt, félt.

- Sajnálom... – mondta sírva, s lecsapott rám az ággal.

Minden elsötétült körülöttem. Örökre.

Hát, ennyi a történet. Engem is meglepett, hogy egy farkas szemszögéből írtam történetet. Remélem tetszett, komikomikomi!

pussz: Agnyesz