Utállak Ausztrália! 2. fejezet

Halii!

Itt az UA (Utállak Ausztrália) következő része!

Jó olvasást! :)

2. fejezet

A kegyetlen igazság

Másnap reggel sokkal korábban ébredtem, minthogy az ébresztőórám megszólalt volna. Pár percig csak feküdtem az ágyamban, és fogalmam sem volt, hogy hogy kezdjem el a napot.

A világoszöld szobámba hajnali fény ömlött be, gyönyörű volt. Bár ez a nap is ilyen szép lehetne! De tudtam, hogy ez lehetetlen. Ha elmondja Szeréna, ha nem. Ha ma nem mondja el, akkor nem bízik bennem. De ha elmondja, akkor nem tudom, hogy mi lesz. A világ persze nem dől össze. Vagy de.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és lementem a földszintre, hogy reggelizzek. Most túl korán volt ahhoz, hogy bárki is ébren legyen. Egy fél óra múlva ébred a család. Ennyi időm van arra, hogy elkészüljek, és sétáljak egyet, mielőtt találkoznák Szerénával. Bárcsak kapnék egy esőnapot. Ma még nem akarok szembenézni vele, mert mi van, ha túlzottan is fáj?

Gyorsan belapátoltam a gabonapelyhemet, és visszavánszorogtam a szobámba, hogy felöltözzek. Nem is figyeltem magamra, csak azt vettem észre, hogy kész vagyok. Fogat mostam, megfésülködtem, és kiléptem az ajtón.

Szembe csapott az októberi hideg. Hogy lehűlt az idő! Tehát a tegnapi szél rossz időt hozott. Nem volt kedvem a továbbiakban az iróniára gondolni, mert az csak még inkább megnehezítette a dolgomat. A buszmegállóval ellentétes irányba fordultam. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Talán a dombhoz kéne mennem? Nem, még nem. Inkább visszamegyek oda, ahol találkozni szoktunk Szerénával.

Nagyon lassan odasétáltam. Közben az idő röpült, de ez egyszer én értem hamarabb oda. Lerogytam a padra, és magam elé meredtem. Nem tudom, hogy hogy történt, de elaludtam. Semmit sem álmodtam, úgy tűnt, mintha órák teltek volna el. Majd egy finom ölelés ébresztett.

Kinyitottam a szemem, és egy szőke fejet pillantottam meg. Szeréna.

- Köszönöm, hogy megvártál. – mondta.

- Szívesen. – csak ennyit feleltem. Még egy csomó időnk van ahhoz, hogy beérjünk a suliba, tehát rengeteg időnk van.

- Előre szólok, nem lesz… kellemes, amit most fogok mondani. Roxána! A szüleim Ausztráliába akarnak költözni! – mire befejezte, már sírt.

Meg sem szólaltam. Félszegen ültem a padon, és az agyam egyszerűen nem volt hajlandó befogadni ezt az információt. Egyszerűen megtagadta.

Eltelt így egy perc…

Aztán még egy…

Micsoda?

Hogy Ausztráliába?

Szeréna?

Miért?

És egyre ez visszhangzott a fejemben. Miért? Miért? Miért? Képtelen voltam elfogadni, nem bírtam rágondolni. Elrepült így pár perc, nap, év. És csak azt vettem észre, hogy Szeréna ráz, ráz, ráz.

Micsoda?

Leblokáltam. Nincs arra szó, amit akkor éreztem. Talán a fájdalom, félelem, düh, szomorúság, gyengeség, veszteség keveréke lehetett.

Ránéztem. Nem tudott a szemembe nézni. Leszegte a fejét és úgy ült. Nem ült… Sírt, rázkódtak vállai. Tehát igaz… Ez nem csak vicc. Tényleg komoly.

- Tessék...?

- Igaz.

- Miért?

- Nem tudom.

- Miért?

- Nem tudom! – felcsattant a végére, és láttam rajta, hogy ő sem tudja, miért.

Ekkor olyat tettem, amit tudom, hogy nem szabadott volna. Felpattantam, magam után húztam a csuklóját, és elkezdtem rohanni, magam után rángatva Szerénát. A domb. Csakis oda mehetünk. Nincs más választásunk. Hisz annyi időt töltöttünk ott! Úgy láttam, Szeréna rájött, hogy hova is vonszolom tulajdonképpen, ezért mellém állt, bár én még mindig nem engedtem el a csuklóját. Együtt szaladtunk végig a kihalt utcán, ahol még senki sem ébredt fel. Bár én se tettem volna ma!

Igazából belül próbáltam higgadt maradni – persze nem sok sikerrel. Próbáltam, én tényleg próbáltam feldolgozni, ezt a traumát, de még semmi sem biztos... még semmi sem biztos... ugye?

Mert a szülei, a szülei, akiket olyan nagyon jól ismerek, szeretnek itt élni. Legalábbis eddig úgy tudtam. Sajnos, túl jól ismerem őket. És tudom, ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, akkor se kép, se hang, amíg a tervük nem sikerül. És ezért érzem azt, hogy komolyan gondolják. Véresen komolyan.

Kifulladva értünk a dombhoz, és nekem alig volt erőm feltápászkodni rá, bár nem volt valami magas. Végül is sikerült. Erőtlenül dobtam le magam a fagyott földre. Szeréna is mellém ült, és a vállamra borult. El se hiszem...

- Szeréna.

- Igen?

- Ez most...nem...komoly, ugye? – kérdeztem reménytelenül, sírástól csukladozó hangon.

- Bár azt mondhatnám. – Végre fogta magát, és a szemembe nézett. Zöld szemeiben a könnyek kristálycseppeknek hatottak, a végtelen szomorúság mögött. Utáltam így látni. Hosszú, hosszú pillanatokig néztünk egymás szemébe. Nem volt mit mondani. Nem lehetett megtörni ezt az agóniát.

Végül el kellett indulnunk az iskolába, bár ehhez semmi kedvem sem volt. Inkább ott maradtam volna a dombon Szerénával, mintsem, hogy egy napig úgy tegyek, mintha minden rendben lenne.

És most először nem tudtam eldönteni, hogy min gondolkozhat a barátnőm. Többnyire tisztában voltam az érzéseivel, de most nem. Csak arra tudtam gondolni, hogy elmegy. És ez a tudat a gyomromig lehatolt.

Lebénított. Mit tegyek? Mit mondjak neki? Mit kéne, mondjon nekem? Fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy az életem nagy valószínűséggel hamarosan porba hullik.

Eleinte észre se vettem, hogy ömlenek a könnyeim. A sminkem nagy valószínűséggel elmaszatolódott, de nem érdekelt. Mit tegyek, hogy megszűnjön ez az érzés? Két lehetőség van: az első, hogy megszakítok minden kapcsolatot Szerénával, hogy ne fájjon majd annyira az indulás napja. Ezt a gondolatot azonnal elhessegettem magamtól. Hülyeség. És akkor ott a második verzió: Kihasználjuk a még meglévő időnket, és rengeteget leszünk együtt a következő pár... Úristen. Mikor indulnak? Hónap? Nap? Év? Ezt, ezt feltétlen meg kell kérdezzem tőle. Szóval ki kell használjuk a lehetőségeinket. Muszáj.

De meg kell kérdezzem magamtól. Gondoltam-e valaha arra, hogy milyen lesz, ha ez egyszer véget ér? Nem, soha, még csak meg sem fordult a fejemben. Soha, soha de soha nem gondoltam erre. Nem is volt rá indokom. Mert, eddig a napig, minden stimmelt az életemben. Minden. Volt egy legjobb barátnőm, aki mintha a testvérem lenne, voltak haverjaim, akikkel mindig lehetett hülyülni, a jegyeim viszonylag jók... És nem akarok belegondolni, hogy mit hoz a holnap.

És így telt el a nap. Kétségek közt. És félelemmel telve. Nem akartam megkérdezni, hogy mikor indulnak, ő se hozta fel többé a témát. Majd megtudom, ha eljön az ideje. Mondjuk holnap. És utána ott van a hétvége. Amikor is lesz időm gondolkozni. Mérlegelni, hogy melyik lehetőség éri meg jobban nekem.

A nap ragyogóan sütött, miközben sétáltunk hazafelé. beszélgettünk mindenről, az iskoláról, a barátainkról, a tanulásról, csak éppen arról nem, amiről kellett volna. És ez így volt rendjén. Mikor megérkeztünk a buszmegállóba, hirtelen nem tudtam, hogy most mit kellene, csináljak. Hagyjak mindent ahogy van, és tegyek úgy, mintha mi sem történne? Mert szerintem ez így nem fair. Csakhogy nem vagyok rákészülve még egy rossz hírre. Az aztán tényleg nem menne.

Egy dolgot viszont tudtam. Haza akarok menni, ahol kisírhatom magam. Sírni akarok. Leírni mindent egy üres lapra, sikítani, bármit. Bármit, ami eltereli a fájdalmamat.

- Roxána! – szólt, mikor már éppen indultam volna.

- Tessék? – kérdeztem kelletlenül. És szerintem ezt ő is kihallotta a hangomból.

- Nem is... nem is akarod tudni... – itt nagy levegőt vett – hogy mikor?

- Szeréna... én nem... nem tudom...

- Pedig tudnod kéne.

- Rendben. – próbáltam – sikertelenül – palástolni a hangomban rejlő fájdalmat.

- A téli szünetben, el, el akarnak menni oda, körbenézni, házat keresni... és, aztán nyáron.

Összeszorult a torkom. Olyan, olyan korán? Bár még október van, ez az idő csak úgy el fog röppenni. Mennyi elpazarolt idő. Milyen kár...

- Mióta tudod? – kérdeztem szenvtelenül.

- Július körül kezdtek el gondolkozni rajta, de most komolyabban gondolják. Sokkal komolyabban.

Igen, sajnos tudom mit jelent az, ha valamit komolyan gondolnak.

De ez nem történhet meg. Az nem lehet! Nem vehetik el tőlem a legjobb barátnőmet!

- És, meg sem próbálod akadályozni?

- Próbáltam! Hidd el! De nem hallgatnak rám! Azóta…

- Ssss, ne sírj! Tudom, hogy mi volt akkor, nem kell újból elmondanod. Ssss.

Szeréna sírásban tört ki. Mint mindig, ha erre gondolt. Ami két éve történt, megtörtént. És mint tudjuk, a véletlenek mindig ellenünk játszanak. Ez történt velük is. De most a jelenben élek, nem szabad, hogy visszagondoljak a múltra. És nem hagyhatom, hogy Szeréna is ezt tegye. Azóta vigyázok rá, azóta próbálom megóvni az emlék kísértésétől.

- Ne gondolj vissza. Megtörtént, és már nem tudunk változtatni rajta. – ezt suttogtam a fülébe.

Látszólag nem hitte el. Megöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

- Én nem akarok elmenni.. – hüppögte.

- Tudom, sss. – próbáltam megnyugtatni, de ez elég nehezen ment, mivel, hogy nekem is síni támadt kedvem. Olyan nehéz az élet.

Odavezettem a padra, és leültettem. Ő a vállamon sírt még mindig, bár már némán, én erősnek akartam tűnni előtte. Igaz, hogy a reggel eléggé elengedtem magam, de nem lehet csak úgy elviselni egy ilyen hírt. Megdöbbentett, bár a lényem egy része még mindig nem akarta elhinni. Hihetetlen, hogy a dolgok egy napról a másikra meg tudnak változni. Csak úgy.

Miután a barátnőm már nem sírt annyira, feltámogattam, és odatessékeltem a buszához. Haza kell mennie. Otthon le kell ülnie, és ki kell sírnia magát. Jó alaposan.

És, ami azt illeti, nekem is. Miután a busz eltűnt a sarkon, visszasétáltam az én buszmegállómba. Szerencsére nem kellett sokat várni, hamarosan fel is tűnt a nagy kék tömegközlekedési jármű. Felszálltam, és reménykedtem, hogy gyorsan hazaröpít.

A buszon még próbáltam tartani magam, nem kiborulni, és hál’ Istennek ez sikerült is. Remélem, az emberek nem néztek hülyének.

Majd felhangzott, a csörrenés, amely azt jelezte, hogy egy percen belül csukódnak az ajtók. egy sarkon, és az utca végében van a házunk. Amint megláttam, elmosolyodtam. Csak a mi házunk előtt lehet még októberben is élő virág. Anyukám imád a kertben dolgozni, szinte minden szabad percét a veteményesben tölti.

De ma egyedül lehetek itthon. Szerencsére.

Benyitottam a halványsárga előszobába, ami egybe volt nyitva a nappalival, és az étkezővel, meg a konyhával. Szeretem a háznak ezt a részét. Olyan nagy és tágas! Csodás.

Majd felcaplattam az emeletre ahol található a két hálószoba, meg egy fürdőszoba. A lépcső tetején balra fordultam, és megérkeztem a szobámba. Gyakorlatilag fejest ugrottam a vetetlen ágyamba, és próbáltam nem emlékezni… nem emlékezni… nem emlékezni.

Őszintén? Nem ment. Bár nagyon akartam sírni, a könnycsatornáim elapadtak, és nem ment. Nem tudtam sírni. Ehelyett csak rosszul éreztem magam, és egyre-egyre nőtt a gyomromban az üresség. Iszonyúan fájt, alig kaptam levegőt tőle.

Így aludtam el.

Hát, kezd egyre drámaibbá válni a helyzet. :$

A következő fejezetben: Roxána döntése.

remélem tetszett, dobjatok egy-két komit! :)

xoxo: Agnyesz

Utállak Ausztrália! 1. fejezet

Halihóó!

Bár tegnap nem raktam fel az első fejezetet, íme itt van! Jó olvasást!!!

1. fejezet

A vihar előtt

Már messziről láttam, amint rám vár. Rendszerint mindig ő ért ide hamarabb, noha én jóval közelebb lakok. Bár, számomra ez nem okozott problémát abban, hogy elkéssek. Jó, tíz perces várakozás után szokott egy kicsit morcosabb lenni a kelleténél. Szerencsére ez nem mindig következik be, mert maximum öt perccel később érek oda.

Ma viszont pontosabb voltam. Csupán három perc, olyan rövid idő, hogy fel sem tűnik senkinek. Kivéve Szerénának. Ő a pontosság híve volt.

- Szia! – köszöntem jó hangosan egy kicsit távolabbról, mert jól láthatóan nem figyelt, hanem nagyon elmélyült a gondolataiban. Kissé kótyagosan felnézett, és ő is köszöntött.

- Hello! – de ekkor már odaértem, és meg is öleltem. Visszaölelt. A magas sarkúm ellenére jó tíz centivel magasabb volt nálam, és most kiengedte hosszú, egyenes szőke haját. Ragyogó zöld szemeivel szomorúan nézett ki.

Vele ellentétben én alacsony vagyok, és enyhén hullámos hosszú barna hajam van és égő fekete szemeim. A testfelépítésünk hasonló, bár én mindig is egy kicsit ducibb voltam nála. Ő bezzeg magas, sovány, szőke. Persze soha nem irigyeltem, de azért néha mégis.

Aztán, visszatalált az agyamba az előbbi gondolat. Szomorúan néz ki. Mintha bántották volna. Mérhetetlen sok fájdalom gyűlt a szemébe, mely még könnyek formájában sem tudott a felszínre törni. És a testtartása az határozottan nem tetszett. Előreejtette a vállait, és kissé begörbítette a hátát, és így alacsonyabbnak tűnt. A szomorúságot a ruhái is mutatták. Fekete pulcsi, sötétkék farmer, egy szürkés sál, és egy fekete kis csizma. Általában színesen öltözködik. A citromsárga vagy a rózsaszín nem hiányozatnak róla egyik nap sem. Azért reménykedtem, hogy a pólója színesebb lesz.

Felnéztem rá, és ő kérdések millióit olvashatta ki a szememből. De dacosan összeszorította a száját.

- Menjünk. – mondtam, tudván, nem most van a megfelelő pillanat arra, hogy elmondja, ami a szívét nyomja.

Igazából nem tudtam, hogy mikor van, vagy egyáltalán van-e alkalmas pillanat. Szerénát szinte már jobban ismerem, mint ő saját magát. Ha ilyen rettentő nagy a probléma, hogy nem kezdi el rögtön ecsetelni, akkor valószínűleg tényleg nagyon nagy a probléma. Nem egy kitörött cipősarok, vagy szerelmi bánat. Az ilyenekről mindig tudok, és mindig vígasztalok, ha gond van. De ugyan ez fordítva is igaz. Támaszkodhatunk egymásra, jóban, rosszban. És ez így is marad, igaz?

Belekaroltam Szerénába, és elindultunk az iskola felé. Már több mint három éve, szinte mindennap együtt megyünk. Találkozunk annál a buszmegállónál, ahol én szállok le, mert ugye neki van ideje odasétálni, ami nincs messze attól, ahol ő száll le. Egy hosszú, csendes mellékutca vezet egyenesen az iskolához, és mi ezt együtt szoktuk megtenni.

Egy csodálatos kis utca ez. Reggelente nagyon hangulatos, mert északi fekvésű, és a nap átvilágít a hatalmas tölgyeken, bükkökön, fenyőkön melyek az út fölé hajolnak. A betonút mellett végig kis virágágyások vannak, szebbnél szebb virágokkal. Persze, ilyenkor október környékén már alig-alig pompáznak, de a hangulat a lényeg. Az út elején, ahol el szoktunk indulni, kis fapadok sorakoznak, egyenlő távolságban mindkét buszmegállótól. Itt szoktunk ücsörögni, míg meg nem érkezik a buszunk. Vagy még annál is tovább.

És ezt már úgy megszoktam! Nem tudom, mi lenne velem, ha ez az egész egyszer csak abbamarad. Vajon kibírnám? Mert szerintem nem. Erős vagyok, eléggé, hogy elviseljek egy csomó fájdalmat, de ezt nem. Egyik könyvemben olvastam: „E nélkül nem lehet élni...” persze, ez erős túlzás, de van benne valami. Szeréna már az életem részévé vált, és ezen, ha akarna, sem tudna változtatni. Ma kifejezetten felhős volt az ég. Úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat az ég. Remélem, legalább szárazon eljutunk a suliig, mert nincs nálam esernyő. És úgy láttam, nála sincs.

Ami Szerénát illeti, bezárkózott magába. Se szó, se beszéd, csak némán meredt maga elé. Ilyen még nem történt. Egyikünk sem szokott annyira szomorú lenni, hogy néma csöndben tegyük meg az utat. De megértőnek kel lennem vele szemben. Elvégre a legjobb barátnőm, vagy mi.

De Szeréna csak hallgatott, és magában szomorkodott. Szerettem volna tudni, hogy mi zajlik ilyenkor a fejében. Kimondhatatlanul érdekelt, hogy mi történhetett, de nem mertem megkockáztatni a kérést, hátha azzal még jobban elszomorítom.

Az iskola már nincsen messze, de addig még sokat kell hallgatni. Kezd úgy tűnni, hogy az utca végtelen. A legvégén elérhetetlen messzeségben ott pompázott a kastély, mely arra vár, hogy a gyanútlan tanulók bemerészkedjenek nehéz vaskapuin.

Mire beértünk az iskolába az idegeim már cafatokban lógtak. Miért nem mondta el? Lett volna rá alkalma. Csakhogy, nem osztotta meg velem. A mi barátságunk a „mindig-mindent-elmondok-a-másiknak” alapon működött. Ez idáig töretlenül. Oké, hagynom kéne Szerénát, hogy akkor, és amikor szeretné, közölje velem. De egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ki bánthatta meg ennyire. Már hiányzott az a mindig pozitív, életvidám csajszi, akivel reggelente együtt szoktunk sétálni.

Tartottam a számat. Nem hagytam, hogy egyetlen kérdés is kicsusszanjon rajta. Az csak még nehezebbé tenné számára ezt az egészet. És én jó barátnő akarok lenni. Nem akarom, hogy elszomorítsam, még ennél is jobban. De úgy aggódók!

Csak megtaláljam, aki bántotta!

Igen, igen kicsit agresszív vagyok. Egyszerűen nem tűröm, hogy bántsák a barátaimat. Nem csak Szerénát, bárkit. A csapatunk, vagyis a baráti körünk nagy az iskolában, tehát sok barátom van. Rengeteg.

Végre, végre megérkeztünk az osztálytermünkbe. Elég sokan voltak bent, mi meg a helyünkre siettünk, valahol a középső padsor ablak felöli oldalára, ahol padtársak voltunk. Ledobtuk a cuccunkat, és csatlakoztunk a vidám társalgáshoz, amelyik éppen folyt.

- Sziasztok! – köszöntem hangosabban, mert mindenki ordibált.

- Szia Roxy! – köszönt Olívia, egy másik jó barátnőm. – A hétvégén moziba megyünk, jössz te is?

- Ki nem hagynám. – mondtam mosolyogva. Végre valami eltereli a figyelmemet.

- És mit nézünk meg? – kérdeztem bele a tömegbe, hátha valaki válaszra méltat.

- Van az, az új horror a mozikban, azt tervezzük. – mondta valaki, de már nem tudom, hogy ki.

Kisebb hangfoszlányok jutottak el hozzám. „Nézzük a horrort, akkor a lányok majd ijedősen hozzánk bújnak; Á ne már! Én félek a horroroktól!; Az szuper lesz!”

De végig csak azon rágódtam, hogy Szerénának mi lehet a baja. Nem is figyeltem a többiekre. Végül már valaki, gondolom Regina a könyökömet rángatta, hogy figyeljek már.

- Roxy! Roxána! Föld hívja Roxánát! – süvítette magas kellemetlen hangján a fülembe.

- Igen? – néztem végre fel.

- Roxy elaludt. - közölte Marci a tömeggel. – Vajon mit csináltál tegnap este? – poénján az itt lévő fiúk elnevették magukat, én meg bevörösödtem. Nem szeretem, ha engem cikiznek.

- Nem, ébren vagyok. Mi a helyzet?

- Levi éppen most kérdezte meg, hogy te jössz-e. – világosított fel Regina.

- Oh, ja persze, hogy megyek.

Félrenéztem. Azt láttam, hogy Szeréna éppen Zsolttal beszélget – a lehető legmesszebb tőlem. Ez szíven ütött. Lehet, hogy semmi köze sincs máshoz, egyszerűen csak megunt engem? Hozzáteszem egyik napról a másikra. Mert tegnap még tök vidáman váltunk el, ma meg, hát gyakorlatilag hozzám sem szólt.

Vajon mit tehettem? De itt meg is szakadt a gondolatmenetem, sőt az egész társalgás is, mert beviharzott a matektanár. Szerintem a többiek épp annyira lelkesedtek ezért a szép szerdai első óra matekért, mint én ahhoz, hogy Szerénával összevesszek.

Kénytelen, kellett leültem mellé a padba, de nem szólaltam meg. Ha mondani akar valamit, akkor mondjon. Per pillanat úgy néz ki, hogy semmit sem fog mondani. Nem szóltam hozzá, még csak rá sem néztem, elfordítottam a fejem, hogy a matekra figyeljek. Sajnos, a téma nem volt túl izgalmas ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet, ezért a gondolataim közé menekültem. Az aggodalmamat persze magam elől nem rejthettem el, de könnyebb volt azt hinni, hogy elege van belőlem, mint akármilyen komolyabb probléma.

Fél szememmel felé lestem. Töretlenül próbált koncentrálni a matekra, de folyton elkalandozott a gondolata, ezért mindig az ablakban kötött ki a pillantása. Valahogy magamat juttatta az eszembe. Gyakorlatilag ugyan azt csinálom, amit ő. Próbálok elmenekülni a valóság elől.

Nem éreztem az idő múlását, de az óra eltelt. Szép lassan kezdett beteríteni a pánik. Egy tízperces út Szerénával hazafelé. Édes istenem. Maga a pokol!

Van úgy, hogy ha jól érzed magad, az idő elröpül, de ha rosszul, akkor csigalassúsággal telik. Na, ez a feje tetejére állt, és eltelt a nap fele. Utoljára is kicsengettek, nekem meg pakolnom kellett volna. Ehelyett csak ültem a padban és erősen próbáltam nem gondolni semmire.

Finom lökést érzékeltem a bal vállamnál. Oda rántottam a fejemet. Szeréna nézett rám zöld szemeivel, bennük esedezés ült.

- Gyere, menjünk haza.

Nem szóltam, nem is néztem rá, de automatikusan elkezdtem pakolni a cuccaimat. Rémlik, hogy elköszöntem a többiektől, de nem biztos. Az agyam robotpilótára váltott és egyik percet a másik után hagyta hátra. Túldrámázom az egészet – futott át az agyamon. Lehet, hogy semmiség. Megint túlreagálom a dolgokat.

Amint kiléptünk az iskola kapuján, és kellő távolságba mentünk tőle, szembefordult velem és könyörögve nézett rám.

- Roxána! – mondta. – Figyelj, tudom, hogy nem voltam ma valami kedves...

Felhorkantam. Folytatta;

- De mindez azért van, mert, mert... Figyelj, még hadd ne mondjam el, még egy kicsit nem...

- Igazából fogalmam sincs, hogy mi történhetett...

- Soha ki nem találnád...

- De nem tudom, hogy miért rajtam vered le...

- Nem verem le rajtad, csak érintett vagy a témában.

Kérdőn néztem rá, azt várva, hogy folytatja, de amikor ez nem történt meg újból beszélni kezdtem.

- Szeréna. Belefáradtam abba, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Mert látom rajtad, hogy nincs. – közbe akart vágni, de megelőztem. – És azt is látom, hogy nem akarod elmondani. – miután befejeztem, összepréseltem a számat.

- Hidd el, el szeretném mondani, de az túlságosan fájna. Ígérem, hogy holnap feltétlenül elmondom. Bízz bennem.

Szomorúan lehajtottam a fejemet. Én bízok benne, de ő nem bennem. Vajon mi történhetett? Erre gondoltam, miközben – szintén némán – sétáltunk a buszmegállók felé. Most nem karoltam bele. Sőt, elég távol mentem tőle. Egyedül akartam maradni a gondolataimmal.

Úgy láttam, hogy neki viszont szüksége lett volna egy barátra. De én most nem mehettem oda.

Már gyűltek a felhők. Arra vártak, hogy még jobban tönkretegyék ezt a napot. Az elég nehéz lenne, de az eső képes erre.

Mikor odaértünk az elágazáshoz, nem álltam meg a kis padoknál, ha nem se szó se beszéd elmentem a buszmegállóba, és ott megálltam. Az eső még nem esett, és remélem, hogy nem is fog. Az túl...ironikus lenne.

Mielőtt felszálltam volna a buszra, vetettem még egy pillantást Szerre. Miközben a busz elhajtott előtte, láttam, hogy a szemeiben könny csillog.

Elöntött a bűntudat, amiért csak úgy itt hagytam. De elmondhatta volna, ami a szívét nyomja. Tudja, hogy én megértem. Mégsem mondta el. Annyira elkalandozott a figyelmem, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a buszról. Az utolsó pillanatban ugrottam le. Vissza kéne mennem.

Lassan cammogtam az úton, közben erősen küzdöttem a vággyal, hogy visszamenjek. Holnap úgyis elmondja, csak tudok addig várni. De valami azt súgta, hogy sokkal komolyabb az ügy, mint ahogy elképzelem. Talán jobb lenne, ha meg sem tudnám… De a kíváncsiság túlerős bennem, már gyakorlatilag érzem, hogy fúrja az oldalamat.

Mindegy, ki kell bírnom holnapig. Kell.

Este az ágyban álmatlanul forgolódtam. Mikor hajnalban végre sikerült elaludnom rémálmaim voltak. Egy nagy repülőgép felszáll a magasba, és én sírni kezdek. Könnyesen ébredtem fel. Még csak pirkadat volt. Nyögve visszahanyatlottam a párnára, noha tudtam, nem fogok aludni.

Remélem tetszett :$$$ Tényleg, komolyan kérlek benneteket, ne sajnáljatok tőlem egy pár sort :S

puszillak titeket: Agnyesz

Utállak Ausztrália! prológus

Szijasztok! :$

Hát, mint az látható, a blog új külsőt kapott, bár szerintem ez csak ideiglenes marad, amíg nem találok egy jobbat.

Töröltem az Utállak Ausztrália! blogját, így az is ide kerül majd. A terjedelméről annyit, hogy valószínűleg az is olyan hosszú lesz, mint az ALG.

Még valami! Az Izgalmas telehold prológusát át szeretném írni, és több hangsúlyt fektetni rá, mert az valószínűleg nagyobb terjedelmű lesz.

Huhh, hát egyelőre ennyit. Szeretnék visszajelzéseket is kapni ám a blogról! Van 17 rendszeres olvasóm, csak kitelik 3-4 komment. :S

Utállak Ausztrália!

Prológus

A tegnap emléke még mindig ott kísértett előttem. Hogy mennyire jó volt. Hogy milyen jó, ha az ember támaszkodhat valakire, ha valaki szereti. És én támaszkodhatok valakire. Valaki mindig velem van. Még a tudatalattimban is. És ez így jó.

De bármilyen jó is valami, egyszer úgyis elmúlik. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan.

Azt mondják, az idő gyógyítja a sebeket. Én ebben nem hiszek. Még most is fáj, ha visszagondolok rá. Még most is sokáig ücsörgök a dombon, visszaemlékezve rá. A hasadás a szívemben nem akar enyhülni, noha már lassan egy éve történt.

Aznap valami megváltozott bennem. Aznap lezárult egy korszak. Egy korszak, mely életem legjobb éveit tartalmazza.

S mikor mindennek vége lett, bennem is véget ért valami. Ma már nem ugyan az vagyok, mint aki voltam. Más vagyok, hogy mennyire, arra gondolni sem akarok.

Próbálok felejteni. Próbálok, de nem megy. Hányszor megfogadtam, hogy nem megyek vissza a dombra, hányszor? Hányszor hallom a közelgő buszt, hányszor kapom oda a fejem?

Mikor lesz ennek vége? Ha vége lesz-e valaha. Ha ilyen sötét marad a lelkem, ha örökös árnyék takarja ki előlem a napot, hogy fogok így élni?

Ha itt hagy engem az, akit legjobban szeretek?

Bár ne így történt volna. Bár több időt tölthettünk volna együtt. Olyan hirtelen jött. Olyan hirtelen változott meg az életem. Életünk.

Valószínűleg még ma este felpakolom az első fejezetet. Tudom, ez a kezdés alig-alig árul el valamit, de az első fejezet kifejezőbb lesz! Remélem :)

csók, puszi: Agnyesz