Utállak Ausztrália! 2. fejezet

Halii!

Itt az UA (Utállak Ausztrália) következő része!

Jó olvasást! :)

2. fejezet

A kegyetlen igazság

Másnap reggel sokkal korábban ébredtem, minthogy az ébresztőórám megszólalt volna. Pár percig csak feküdtem az ágyamban, és fogalmam sem volt, hogy hogy kezdjem el a napot.

A világoszöld szobámba hajnali fény ömlött be, gyönyörű volt. Bár ez a nap is ilyen szép lehetne! De tudtam, hogy ez lehetetlen. Ha elmondja Szeréna, ha nem. Ha ma nem mondja el, akkor nem bízik bennem. De ha elmondja, akkor nem tudom, hogy mi lesz. A világ persze nem dől össze. Vagy de.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és lementem a földszintre, hogy reggelizzek. Most túl korán volt ahhoz, hogy bárki is ébren legyen. Egy fél óra múlva ébred a család. Ennyi időm van arra, hogy elkészüljek, és sétáljak egyet, mielőtt találkoznák Szerénával. Bárcsak kapnék egy esőnapot. Ma még nem akarok szembenézni vele, mert mi van, ha túlzottan is fáj?

Gyorsan belapátoltam a gabonapelyhemet, és visszavánszorogtam a szobámba, hogy felöltözzek. Nem is figyeltem magamra, csak azt vettem észre, hogy kész vagyok. Fogat mostam, megfésülködtem, és kiléptem az ajtón.

Szembe csapott az októberi hideg. Hogy lehűlt az idő! Tehát a tegnapi szél rossz időt hozott. Nem volt kedvem a továbbiakban az iróniára gondolni, mert az csak még inkább megnehezítette a dolgomat. A buszmegállóval ellentétes irányba fordultam. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Talán a dombhoz kéne mennem? Nem, még nem. Inkább visszamegyek oda, ahol találkozni szoktunk Szerénával.

Nagyon lassan odasétáltam. Közben az idő röpült, de ez egyszer én értem hamarabb oda. Lerogytam a padra, és magam elé meredtem. Nem tudom, hogy hogy történt, de elaludtam. Semmit sem álmodtam, úgy tűnt, mintha órák teltek volna el. Majd egy finom ölelés ébresztett.

Kinyitottam a szemem, és egy szőke fejet pillantottam meg. Szeréna.

- Köszönöm, hogy megvártál. – mondta.

- Szívesen. – csak ennyit feleltem. Még egy csomó időnk van ahhoz, hogy beérjünk a suliba, tehát rengeteg időnk van.

- Előre szólok, nem lesz… kellemes, amit most fogok mondani. Roxána! A szüleim Ausztráliába akarnak költözni! – mire befejezte, már sírt.

Meg sem szólaltam. Félszegen ültem a padon, és az agyam egyszerűen nem volt hajlandó befogadni ezt az információt. Egyszerűen megtagadta.

Eltelt így egy perc…

Aztán még egy…

Micsoda?

Hogy Ausztráliába?

Szeréna?

Miért?

És egyre ez visszhangzott a fejemben. Miért? Miért? Miért? Képtelen voltam elfogadni, nem bírtam rágondolni. Elrepült így pár perc, nap, év. És csak azt vettem észre, hogy Szeréna ráz, ráz, ráz.

Micsoda?

Leblokáltam. Nincs arra szó, amit akkor éreztem. Talán a fájdalom, félelem, düh, szomorúság, gyengeség, veszteség keveréke lehetett.

Ránéztem. Nem tudott a szemembe nézni. Leszegte a fejét és úgy ült. Nem ült… Sírt, rázkódtak vállai. Tehát igaz… Ez nem csak vicc. Tényleg komoly.

- Tessék...?

- Igaz.

- Miért?

- Nem tudom.

- Miért?

- Nem tudom! – felcsattant a végére, és láttam rajta, hogy ő sem tudja, miért.

Ekkor olyat tettem, amit tudom, hogy nem szabadott volna. Felpattantam, magam után húztam a csuklóját, és elkezdtem rohanni, magam után rángatva Szerénát. A domb. Csakis oda mehetünk. Nincs más választásunk. Hisz annyi időt töltöttünk ott! Úgy láttam, Szeréna rájött, hogy hova is vonszolom tulajdonképpen, ezért mellém állt, bár én még mindig nem engedtem el a csuklóját. Együtt szaladtunk végig a kihalt utcán, ahol még senki sem ébredt fel. Bár én se tettem volna ma!

Igazából belül próbáltam higgadt maradni – persze nem sok sikerrel. Próbáltam, én tényleg próbáltam feldolgozni, ezt a traumát, de még semmi sem biztos... még semmi sem biztos... ugye?

Mert a szülei, a szülei, akiket olyan nagyon jól ismerek, szeretnek itt élni. Legalábbis eddig úgy tudtam. Sajnos, túl jól ismerem őket. És tudom, ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, akkor se kép, se hang, amíg a tervük nem sikerül. És ezért érzem azt, hogy komolyan gondolják. Véresen komolyan.

Kifulladva értünk a dombhoz, és nekem alig volt erőm feltápászkodni rá, bár nem volt valami magas. Végül is sikerült. Erőtlenül dobtam le magam a fagyott földre. Szeréna is mellém ült, és a vállamra borult. El se hiszem...

- Szeréna.

- Igen?

- Ez most...nem...komoly, ugye? – kérdeztem reménytelenül, sírástól csukladozó hangon.

- Bár azt mondhatnám. – Végre fogta magát, és a szemembe nézett. Zöld szemeiben a könnyek kristálycseppeknek hatottak, a végtelen szomorúság mögött. Utáltam így látni. Hosszú, hosszú pillanatokig néztünk egymás szemébe. Nem volt mit mondani. Nem lehetett megtörni ezt az agóniát.

Végül el kellett indulnunk az iskolába, bár ehhez semmi kedvem sem volt. Inkább ott maradtam volna a dombon Szerénával, mintsem, hogy egy napig úgy tegyek, mintha minden rendben lenne.

És most először nem tudtam eldönteni, hogy min gondolkozhat a barátnőm. Többnyire tisztában voltam az érzéseivel, de most nem. Csak arra tudtam gondolni, hogy elmegy. És ez a tudat a gyomromig lehatolt.

Lebénított. Mit tegyek? Mit mondjak neki? Mit kéne, mondjon nekem? Fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy az életem nagy valószínűséggel hamarosan porba hullik.

Eleinte észre se vettem, hogy ömlenek a könnyeim. A sminkem nagy valószínűséggel elmaszatolódott, de nem érdekelt. Mit tegyek, hogy megszűnjön ez az érzés? Két lehetőség van: az első, hogy megszakítok minden kapcsolatot Szerénával, hogy ne fájjon majd annyira az indulás napja. Ezt a gondolatot azonnal elhessegettem magamtól. Hülyeség. És akkor ott a második verzió: Kihasználjuk a még meglévő időnket, és rengeteget leszünk együtt a következő pár... Úristen. Mikor indulnak? Hónap? Nap? Év? Ezt, ezt feltétlen meg kell kérdezzem tőle. Szóval ki kell használjuk a lehetőségeinket. Muszáj.

De meg kell kérdezzem magamtól. Gondoltam-e valaha arra, hogy milyen lesz, ha ez egyszer véget ér? Nem, soha, még csak meg sem fordult a fejemben. Soha, soha de soha nem gondoltam erre. Nem is volt rá indokom. Mert, eddig a napig, minden stimmelt az életemben. Minden. Volt egy legjobb barátnőm, aki mintha a testvérem lenne, voltak haverjaim, akikkel mindig lehetett hülyülni, a jegyeim viszonylag jók... És nem akarok belegondolni, hogy mit hoz a holnap.

És így telt el a nap. Kétségek közt. És félelemmel telve. Nem akartam megkérdezni, hogy mikor indulnak, ő se hozta fel többé a témát. Majd megtudom, ha eljön az ideje. Mondjuk holnap. És utána ott van a hétvége. Amikor is lesz időm gondolkozni. Mérlegelni, hogy melyik lehetőség éri meg jobban nekem.

A nap ragyogóan sütött, miközben sétáltunk hazafelé. beszélgettünk mindenről, az iskoláról, a barátainkról, a tanulásról, csak éppen arról nem, amiről kellett volna. És ez így volt rendjén. Mikor megérkeztünk a buszmegállóba, hirtelen nem tudtam, hogy most mit kellene, csináljak. Hagyjak mindent ahogy van, és tegyek úgy, mintha mi sem történne? Mert szerintem ez így nem fair. Csakhogy nem vagyok rákészülve még egy rossz hírre. Az aztán tényleg nem menne.

Egy dolgot viszont tudtam. Haza akarok menni, ahol kisírhatom magam. Sírni akarok. Leírni mindent egy üres lapra, sikítani, bármit. Bármit, ami eltereli a fájdalmamat.

- Roxána! – szólt, mikor már éppen indultam volna.

- Tessék? – kérdeztem kelletlenül. És szerintem ezt ő is kihallotta a hangomból.

- Nem is... nem is akarod tudni... – itt nagy levegőt vett – hogy mikor?

- Szeréna... én nem... nem tudom...

- Pedig tudnod kéne.

- Rendben. – próbáltam – sikertelenül – palástolni a hangomban rejlő fájdalmat.

- A téli szünetben, el, el akarnak menni oda, körbenézni, házat keresni... és, aztán nyáron.

Összeszorult a torkom. Olyan, olyan korán? Bár még október van, ez az idő csak úgy el fog röppenni. Mennyi elpazarolt idő. Milyen kár...

- Mióta tudod? – kérdeztem szenvtelenül.

- Július körül kezdtek el gondolkozni rajta, de most komolyabban gondolják. Sokkal komolyabban.

Igen, sajnos tudom mit jelent az, ha valamit komolyan gondolnak.

De ez nem történhet meg. Az nem lehet! Nem vehetik el tőlem a legjobb barátnőmet!

- És, meg sem próbálod akadályozni?

- Próbáltam! Hidd el! De nem hallgatnak rám! Azóta…

- Ssss, ne sírj! Tudom, hogy mi volt akkor, nem kell újból elmondanod. Ssss.

Szeréna sírásban tört ki. Mint mindig, ha erre gondolt. Ami két éve történt, megtörtént. És mint tudjuk, a véletlenek mindig ellenünk játszanak. Ez történt velük is. De most a jelenben élek, nem szabad, hogy visszagondoljak a múltra. És nem hagyhatom, hogy Szeréna is ezt tegye. Azóta vigyázok rá, azóta próbálom megóvni az emlék kísértésétől.

- Ne gondolj vissza. Megtörtént, és már nem tudunk változtatni rajta. – ezt suttogtam a fülébe.

Látszólag nem hitte el. Megöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

- Én nem akarok elmenni.. – hüppögte.

- Tudom, sss. – próbáltam megnyugtatni, de ez elég nehezen ment, mivel, hogy nekem is síni támadt kedvem. Olyan nehéz az élet.

Odavezettem a padra, és leültettem. Ő a vállamon sírt még mindig, bár már némán, én erősnek akartam tűnni előtte. Igaz, hogy a reggel eléggé elengedtem magam, de nem lehet csak úgy elviselni egy ilyen hírt. Megdöbbentett, bár a lényem egy része még mindig nem akarta elhinni. Hihetetlen, hogy a dolgok egy napról a másikra meg tudnak változni. Csak úgy.

Miután a barátnőm már nem sírt annyira, feltámogattam, és odatessékeltem a buszához. Haza kell mennie. Otthon le kell ülnie, és ki kell sírnia magát. Jó alaposan.

És, ami azt illeti, nekem is. Miután a busz eltűnt a sarkon, visszasétáltam az én buszmegállómba. Szerencsére nem kellett sokat várni, hamarosan fel is tűnt a nagy kék tömegközlekedési jármű. Felszálltam, és reménykedtem, hogy gyorsan hazaröpít.

A buszon még próbáltam tartani magam, nem kiborulni, és hál’ Istennek ez sikerült is. Remélem, az emberek nem néztek hülyének.

Majd felhangzott, a csörrenés, amely azt jelezte, hogy egy percen belül csukódnak az ajtók. egy sarkon, és az utca végében van a házunk. Amint megláttam, elmosolyodtam. Csak a mi házunk előtt lehet még októberben is élő virág. Anyukám imád a kertben dolgozni, szinte minden szabad percét a veteményesben tölti.

De ma egyedül lehetek itthon. Szerencsére.

Benyitottam a halványsárga előszobába, ami egybe volt nyitva a nappalival, és az étkezővel, meg a konyhával. Szeretem a háznak ezt a részét. Olyan nagy és tágas! Csodás.

Majd felcaplattam az emeletre ahol található a két hálószoba, meg egy fürdőszoba. A lépcső tetején balra fordultam, és megérkeztem a szobámba. Gyakorlatilag fejest ugrottam a vetetlen ágyamba, és próbáltam nem emlékezni… nem emlékezni… nem emlékezni.

Őszintén? Nem ment. Bár nagyon akartam sírni, a könnycsatornáim elapadtak, és nem ment. Nem tudtam sírni. Ehelyett csak rosszul éreztem magam, és egyre-egyre nőtt a gyomromban az üresség. Iszonyúan fájt, alig kaptam levegőt tőle.

Így aludtam el.

Hát, kezd egyre drámaibbá válni a helyzet. :$

A következő fejezetben: Roxána döntése.

remélem tetszett, dobjatok egy-két komit! :)

xoxo: Agnyesz