Utállak Ausztrália! 1. fejezet

Halihóó!

Bár tegnap nem raktam fel az első fejezetet, íme itt van! Jó olvasást!!!

1. fejezet

A vihar előtt

Már messziről láttam, amint rám vár. Rendszerint mindig ő ért ide hamarabb, noha én jóval közelebb lakok. Bár, számomra ez nem okozott problémát abban, hogy elkéssek. Jó, tíz perces várakozás után szokott egy kicsit morcosabb lenni a kelleténél. Szerencsére ez nem mindig következik be, mert maximum öt perccel később érek oda.

Ma viszont pontosabb voltam. Csupán három perc, olyan rövid idő, hogy fel sem tűnik senkinek. Kivéve Szerénának. Ő a pontosság híve volt.

- Szia! – köszöntem jó hangosan egy kicsit távolabbról, mert jól láthatóan nem figyelt, hanem nagyon elmélyült a gondolataiban. Kissé kótyagosan felnézett, és ő is köszöntött.

- Hello! – de ekkor már odaértem, és meg is öleltem. Visszaölelt. A magas sarkúm ellenére jó tíz centivel magasabb volt nálam, és most kiengedte hosszú, egyenes szőke haját. Ragyogó zöld szemeivel szomorúan nézett ki.

Vele ellentétben én alacsony vagyok, és enyhén hullámos hosszú barna hajam van és égő fekete szemeim. A testfelépítésünk hasonló, bár én mindig is egy kicsit ducibb voltam nála. Ő bezzeg magas, sovány, szőke. Persze soha nem irigyeltem, de azért néha mégis.

Aztán, visszatalált az agyamba az előbbi gondolat. Szomorúan néz ki. Mintha bántották volna. Mérhetetlen sok fájdalom gyűlt a szemébe, mely még könnyek formájában sem tudott a felszínre törni. És a testtartása az határozottan nem tetszett. Előreejtette a vállait, és kissé begörbítette a hátát, és így alacsonyabbnak tűnt. A szomorúságot a ruhái is mutatták. Fekete pulcsi, sötétkék farmer, egy szürkés sál, és egy fekete kis csizma. Általában színesen öltözködik. A citromsárga vagy a rózsaszín nem hiányozatnak róla egyik nap sem. Azért reménykedtem, hogy a pólója színesebb lesz.

Felnéztem rá, és ő kérdések millióit olvashatta ki a szememből. De dacosan összeszorította a száját.

- Menjünk. – mondtam, tudván, nem most van a megfelelő pillanat arra, hogy elmondja, ami a szívét nyomja.

Igazából nem tudtam, hogy mikor van, vagy egyáltalán van-e alkalmas pillanat. Szerénát szinte már jobban ismerem, mint ő saját magát. Ha ilyen rettentő nagy a probléma, hogy nem kezdi el rögtön ecsetelni, akkor valószínűleg tényleg nagyon nagy a probléma. Nem egy kitörött cipősarok, vagy szerelmi bánat. Az ilyenekről mindig tudok, és mindig vígasztalok, ha gond van. De ugyan ez fordítva is igaz. Támaszkodhatunk egymásra, jóban, rosszban. És ez így is marad, igaz?

Belekaroltam Szerénába, és elindultunk az iskola felé. Már több mint három éve, szinte mindennap együtt megyünk. Találkozunk annál a buszmegállónál, ahol én szállok le, mert ugye neki van ideje odasétálni, ami nincs messze attól, ahol ő száll le. Egy hosszú, csendes mellékutca vezet egyenesen az iskolához, és mi ezt együtt szoktuk megtenni.

Egy csodálatos kis utca ez. Reggelente nagyon hangulatos, mert északi fekvésű, és a nap átvilágít a hatalmas tölgyeken, bükkökön, fenyőkön melyek az út fölé hajolnak. A betonút mellett végig kis virágágyások vannak, szebbnél szebb virágokkal. Persze, ilyenkor október környékén már alig-alig pompáznak, de a hangulat a lényeg. Az út elején, ahol el szoktunk indulni, kis fapadok sorakoznak, egyenlő távolságban mindkét buszmegállótól. Itt szoktunk ücsörögni, míg meg nem érkezik a buszunk. Vagy még annál is tovább.

És ezt már úgy megszoktam! Nem tudom, mi lenne velem, ha ez az egész egyszer csak abbamarad. Vajon kibírnám? Mert szerintem nem. Erős vagyok, eléggé, hogy elviseljek egy csomó fájdalmat, de ezt nem. Egyik könyvemben olvastam: „E nélkül nem lehet élni...” persze, ez erős túlzás, de van benne valami. Szeréna már az életem részévé vált, és ezen, ha akarna, sem tudna változtatni. Ma kifejezetten felhős volt az ég. Úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat az ég. Remélem, legalább szárazon eljutunk a suliig, mert nincs nálam esernyő. És úgy láttam, nála sincs.

Ami Szerénát illeti, bezárkózott magába. Se szó, se beszéd, csak némán meredt maga elé. Ilyen még nem történt. Egyikünk sem szokott annyira szomorú lenni, hogy néma csöndben tegyük meg az utat. De megértőnek kel lennem vele szemben. Elvégre a legjobb barátnőm, vagy mi.

De Szeréna csak hallgatott, és magában szomorkodott. Szerettem volna tudni, hogy mi zajlik ilyenkor a fejében. Kimondhatatlanul érdekelt, hogy mi történhetett, de nem mertem megkockáztatni a kérést, hátha azzal még jobban elszomorítom.

Az iskola már nincsen messze, de addig még sokat kell hallgatni. Kezd úgy tűnni, hogy az utca végtelen. A legvégén elérhetetlen messzeségben ott pompázott a kastély, mely arra vár, hogy a gyanútlan tanulók bemerészkedjenek nehéz vaskapuin.

Mire beértünk az iskolába az idegeim már cafatokban lógtak. Miért nem mondta el? Lett volna rá alkalma. Csakhogy, nem osztotta meg velem. A mi barátságunk a „mindig-mindent-elmondok-a-másiknak” alapon működött. Ez idáig töretlenül. Oké, hagynom kéne Szerénát, hogy akkor, és amikor szeretné, közölje velem. De egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ki bánthatta meg ennyire. Már hiányzott az a mindig pozitív, életvidám csajszi, akivel reggelente együtt szoktunk sétálni.

Tartottam a számat. Nem hagytam, hogy egyetlen kérdés is kicsusszanjon rajta. Az csak még nehezebbé tenné számára ezt az egészet. És én jó barátnő akarok lenni. Nem akarom, hogy elszomorítsam, még ennél is jobban. De úgy aggódók!

Csak megtaláljam, aki bántotta!

Igen, igen kicsit agresszív vagyok. Egyszerűen nem tűröm, hogy bántsák a barátaimat. Nem csak Szerénát, bárkit. A csapatunk, vagyis a baráti körünk nagy az iskolában, tehát sok barátom van. Rengeteg.

Végre, végre megérkeztünk az osztálytermünkbe. Elég sokan voltak bent, mi meg a helyünkre siettünk, valahol a középső padsor ablak felöli oldalára, ahol padtársak voltunk. Ledobtuk a cuccunkat, és csatlakoztunk a vidám társalgáshoz, amelyik éppen folyt.

- Sziasztok! – köszöntem hangosabban, mert mindenki ordibált.

- Szia Roxy! – köszönt Olívia, egy másik jó barátnőm. – A hétvégén moziba megyünk, jössz te is?

- Ki nem hagynám. – mondtam mosolyogva. Végre valami eltereli a figyelmemet.

- És mit nézünk meg? – kérdeztem bele a tömegbe, hátha valaki válaszra méltat.

- Van az, az új horror a mozikban, azt tervezzük. – mondta valaki, de már nem tudom, hogy ki.

Kisebb hangfoszlányok jutottak el hozzám. „Nézzük a horrort, akkor a lányok majd ijedősen hozzánk bújnak; Á ne már! Én félek a horroroktól!; Az szuper lesz!”

De végig csak azon rágódtam, hogy Szerénának mi lehet a baja. Nem is figyeltem a többiekre. Végül már valaki, gondolom Regina a könyökömet rángatta, hogy figyeljek már.

- Roxy! Roxána! Föld hívja Roxánát! – süvítette magas kellemetlen hangján a fülembe.

- Igen? – néztem végre fel.

- Roxy elaludt. - közölte Marci a tömeggel. – Vajon mit csináltál tegnap este? – poénján az itt lévő fiúk elnevették magukat, én meg bevörösödtem. Nem szeretem, ha engem cikiznek.

- Nem, ébren vagyok. Mi a helyzet?

- Levi éppen most kérdezte meg, hogy te jössz-e. – világosított fel Regina.

- Oh, ja persze, hogy megyek.

Félrenéztem. Azt láttam, hogy Szeréna éppen Zsolttal beszélget – a lehető legmesszebb tőlem. Ez szíven ütött. Lehet, hogy semmi köze sincs máshoz, egyszerűen csak megunt engem? Hozzáteszem egyik napról a másikra. Mert tegnap még tök vidáman váltunk el, ma meg, hát gyakorlatilag hozzám sem szólt.

Vajon mit tehettem? De itt meg is szakadt a gondolatmenetem, sőt az egész társalgás is, mert beviharzott a matektanár. Szerintem a többiek épp annyira lelkesedtek ezért a szép szerdai első óra matekért, mint én ahhoz, hogy Szerénával összevesszek.

Kénytelen, kellett leültem mellé a padba, de nem szólaltam meg. Ha mondani akar valamit, akkor mondjon. Per pillanat úgy néz ki, hogy semmit sem fog mondani. Nem szóltam hozzá, még csak rá sem néztem, elfordítottam a fejem, hogy a matekra figyeljek. Sajnos, a téma nem volt túl izgalmas ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet, ezért a gondolataim közé menekültem. Az aggodalmamat persze magam elől nem rejthettem el, de könnyebb volt azt hinni, hogy elege van belőlem, mint akármilyen komolyabb probléma.

Fél szememmel felé lestem. Töretlenül próbált koncentrálni a matekra, de folyton elkalandozott a gondolata, ezért mindig az ablakban kötött ki a pillantása. Valahogy magamat juttatta az eszembe. Gyakorlatilag ugyan azt csinálom, amit ő. Próbálok elmenekülni a valóság elől.

Nem éreztem az idő múlását, de az óra eltelt. Szép lassan kezdett beteríteni a pánik. Egy tízperces út Szerénával hazafelé. Édes istenem. Maga a pokol!

Van úgy, hogy ha jól érzed magad, az idő elröpül, de ha rosszul, akkor csigalassúsággal telik. Na, ez a feje tetejére állt, és eltelt a nap fele. Utoljára is kicsengettek, nekem meg pakolnom kellett volna. Ehelyett csak ültem a padban és erősen próbáltam nem gondolni semmire.

Finom lökést érzékeltem a bal vállamnál. Oda rántottam a fejemet. Szeréna nézett rám zöld szemeivel, bennük esedezés ült.

- Gyere, menjünk haza.

Nem szóltam, nem is néztem rá, de automatikusan elkezdtem pakolni a cuccaimat. Rémlik, hogy elköszöntem a többiektől, de nem biztos. Az agyam robotpilótára váltott és egyik percet a másik után hagyta hátra. Túldrámázom az egészet – futott át az agyamon. Lehet, hogy semmiség. Megint túlreagálom a dolgokat.

Amint kiléptünk az iskola kapuján, és kellő távolságba mentünk tőle, szembefordult velem és könyörögve nézett rám.

- Roxána! – mondta. – Figyelj, tudom, hogy nem voltam ma valami kedves...

Felhorkantam. Folytatta;

- De mindez azért van, mert, mert... Figyelj, még hadd ne mondjam el, még egy kicsit nem...

- Igazából fogalmam sincs, hogy mi történhetett...

- Soha ki nem találnád...

- De nem tudom, hogy miért rajtam vered le...

- Nem verem le rajtad, csak érintett vagy a témában.

Kérdőn néztem rá, azt várva, hogy folytatja, de amikor ez nem történt meg újból beszélni kezdtem.

- Szeréna. Belefáradtam abba, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Mert látom rajtad, hogy nincs. – közbe akart vágni, de megelőztem. – És azt is látom, hogy nem akarod elmondani. – miután befejeztem, összepréseltem a számat.

- Hidd el, el szeretném mondani, de az túlságosan fájna. Ígérem, hogy holnap feltétlenül elmondom. Bízz bennem.

Szomorúan lehajtottam a fejemet. Én bízok benne, de ő nem bennem. Vajon mi történhetett? Erre gondoltam, miközben – szintén némán – sétáltunk a buszmegállók felé. Most nem karoltam bele. Sőt, elég távol mentem tőle. Egyedül akartam maradni a gondolataimmal.

Úgy láttam, hogy neki viszont szüksége lett volna egy barátra. De én most nem mehettem oda.

Már gyűltek a felhők. Arra vártak, hogy még jobban tönkretegyék ezt a napot. Az elég nehéz lenne, de az eső képes erre.

Mikor odaértünk az elágazáshoz, nem álltam meg a kis padoknál, ha nem se szó se beszéd elmentem a buszmegállóba, és ott megálltam. Az eső még nem esett, és remélem, hogy nem is fog. Az túl...ironikus lenne.

Mielőtt felszálltam volna a buszra, vetettem még egy pillantást Szerre. Miközben a busz elhajtott előtte, láttam, hogy a szemeiben könny csillog.

Elöntött a bűntudat, amiért csak úgy itt hagytam. De elmondhatta volna, ami a szívét nyomja. Tudja, hogy én megértem. Mégsem mondta el. Annyira elkalandozott a figyelmem, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a buszról. Az utolsó pillanatban ugrottam le. Vissza kéne mennem.

Lassan cammogtam az úton, közben erősen küzdöttem a vággyal, hogy visszamenjek. Holnap úgyis elmondja, csak tudok addig várni. De valami azt súgta, hogy sokkal komolyabb az ügy, mint ahogy elképzelem. Talán jobb lenne, ha meg sem tudnám… De a kíváncsiság túlerős bennem, már gyakorlatilag érzem, hogy fúrja az oldalamat.

Mindegy, ki kell bírnom holnapig. Kell.

Este az ágyban álmatlanul forgolódtam. Mikor hajnalban végre sikerült elaludnom rémálmaim voltak. Egy nagy repülőgép felszáll a magasba, és én sírni kezdek. Könnyesen ébredtem fel. Még csak pirkadat volt. Nyögve visszahanyatlottam a párnára, noha tudtam, nem fogok aludni.

Remélem tetszett :$$$ Tényleg, komolyan kérlek benneteket, ne sajnáljatok tőlem egy pár sort :S

puszillak titeket: Agnyesz