ALG 8 + ALG Epilógus

Sziasztok!

Először is: BOCSI!

Sajnos az apartmanban, ahol megszálltunk, nem volt wifi :S így esélyem sem volt a netre. Amúgy a nyaralás fantasztikus volt, végig jó időnk volt és csomó gyönyörű helyet megnéztünk a családommal.

DE: nem ültem tétlenül, hanem befejeztem az Anty Love Girls-t! Szóval itt az ALG 8 és az ALG Epilógus. Jó olvasást!

8.

Mindenki azt a részt pucolta, amit ő kent ki. Na de Heather korházban van! Miután láttuk, hogy, hogy van Heather már senkinek sem volt kedve igazán bulizni. Reggel kilenc óra van, a bál nyolckor kezdődik. Ja, és mi négyen vagyunk. Heather részét is nekünk kell lepucolni, úgyhogy örülnék, ha tizenegyre végzünk majd.

Újból hálát adtam az égnek a lemosható festékért. Ezzel talán gyorsabb lesz. De valakivel még nem beszéltem. Méghozzá Amandával. Meg kell mondjam neki, hogy nem megyek a bálra.

A korház ajtajában elbúcsúztunk és szétszóródtunk. Én hazarohantam. Ma egész nap nem gondoltam a csuklóm metélésére. Igazából fogalmam sincs, hogy miért tettem. Persze akkor meg volt rá az okom. De így utólag visszatekintve eszeveszett nagy butaságnak tűnik. Azt persze nem fogadtam meg, hogy soha többé nem teszek ilyet. Mert hát… ki tudja? Az élet néha kegyetlen.

Otthon gyakorlatilag rávetettem magam egy bögre, forró csokira. Szükségem volt egy kevés boldogsághormonra. Ennyi erővel akár csokit is tömhetnék magamba. Nem is rossz ötlet… Úgy látszik, egy újabb függőség van kialakulóban.

Felmentem a szobámba, hogy egy kicsit agyonüssem az időt. A suliba természetesen semmi pénzért sem mennék vissza. Az hiányzik még! Az éles pillantások kereszttüze, a művünk estélyének emléke, a vágás a csuklómon. Ijesztően valóságos.

Iskola után áthívom Amandát. Még így is sok mindenről kell beszéljünk. Az a pár együtt töltött óra nem elég két és fél év eseményeire. Olyan kimondhatatlanul kíváncsi vagyok arra, hogy mi történt vele. Csakhogy addig még van öt óra. Mit csináljak? Üljek az ágyban és nézzek ki a fejemből? Addig amíg kitalálom, megnézem az üzeneteket.

Anyám kellemes hangja szólalt meg. Szia kicsim! Ma este végre hazajövök! Úgy nyolc fele számíts rám! Puszi, szeretlek, anya.

Hagyok neki egy üzenetet, hogy ma este „bálban” leszek. Minél kevesebbet tud, annál jobb.

Arra jutottam, hogy nosztalgiázok egy kicsit. Közben felnyaláboltam Éjfélt a földről tettem neki egy kis tejet, és vele a hónom alatt felmentem a szobámba. Az ágyammal szemben lévő nagy szekrény aljából elővettem két nagy kartondobozt. Leraktam őket az ágyamra és felnyitottam az élénk rózsaszínűt, amire nagy betűkkel rá volt írva, hogy AMANDA, és át volt húzva pirossal.

Egy csomó fényképalbum, bekeretezett képek, plüssállatok, emlékek voltak benne. Kivettem egy hatalmas plüsstigrist, amit tizenegyedik születésnapomra kaptam Amandától. Szorosan magamhoz öleltem és éreztem, hogy potyognak a könnyeim. Aztán előkerült egy kisebb doboz is. Elsőként egy mozijegyet szedtem ki belőle, aztán egy vidámparki belépőt. De beleakadt az ujjamba egy medál is. Egy olyan medál, ami már évek óta nem láttam. Egy fél szív volt, rajta egy Be és egy Fri volt. A másik fele Amandánál van, neki St és Ends van a medálra írva. Mikor egyszer közös nyaraláson voltunk Olaszországban, akkor vettük, mint barátságunk jelképe.

De volt ott egy kesztyű is, amivel egyszer, kiskorunkban, addig hülyéskedtünk, amíg szét nem szakadt. Olyan sokat nevettünk rajta! Aztán egy papírdarab. Eleinte nem jutott eszembe, hogy mi lehet az, de rájöttem. Elkapott a hányinger. Egy fogadalom volt rajta, amit a megismerkedésünk napján írtunk Amandával.

Esküszöm, hogy soha cserben nem hagyom a barátnőmet, (Lukréciát, Amandát) míg világ a világ.

Ennyi. És ez elég is volt. Mindketten megszegtük az esküt. Pedig én be szoktam tartani az ígéreteimet. Mit tettem? Tettünk? Ezt nem szabadott volna. Mondjuk, először ő szegte meg és meg csak utána… De ez nem mentség! Ezzel ne menthetem fel magam. Bűnös vagyok, épp úgy mint Amanda.

A papírdarabot a doboz legaljára száműztem. Aztán az albumokért nyúltam. Egyszer Amandával besorszámoztuk őket. Az első mappába kerültek a legelső képeink, mikor még kicsik voltunk. Ez nem volt annyira lényeges. Az utolsó kettő-három annál inkább. Ekkor kezdődtek a kisebb nagyobb civakodások. Persze az albumba csak azok a képek kerültek be, sőt csak olyan képek vannak, amikor jó hangulatban vagyunk. És soha nem is lesznek benne szomorú képek.

De az emlékek megmaradnak. Mert ugye az emberek változnak, de az emlékek nem. Én és Amanda gyökeresen megváltoztunk. Kívül-belül. Ez, ami két és fél éve történt, nem ismétlődhet meg. Az nem lehet.

Elegem lett a képek nézegetéséből. Mindent visszapakoltam a rózsaszín dobozba és besüllyesztettem a szekrény aljába. Visszafordultam az ágyam felé, de nem tudtam megtenni. A másik doboz citromsárga volt, és nagy fekte betűkkel a MARKUS név állt, szintén pirossal áthúzva.

Ezekre, az emlékekre még nem állok készen. Még nem telt el túl sok idő hozzá. Majd, pár év múlva, talán. De ma semmiképpen sem.

Gyakorlatilag visszahajítottam a dobozt és szépen betakargattam mindkettőt azzal a fekete pokróccal, mely eddig takarta őket. Így lesz jó. Újból az órámra pillantottam. Fél egy. Még mindig rengeteg időm van. Gondolkozva körülnéztem a szobámban. Aztán végigterültem pihe-puha ágyamon és nem gondoltam semmire. Csak arra figyeltem, hogy ellazítsam egyes testrészeimet, és mély álomba merüljek. És ez valahogy össze is jött.

Álmodtam és álmomban, az iskolában jártam. De ez nem a mi iskolánk volt. Csupa feketeség borította és néma csend volt. Én ott jártam a folyosón, de a lábam nem érintette a talajt. És ekkor rájöttem, hogy meghaltam.

Felsikoltottam, és kiugrottam az ágyamból. Csak álom volt, csak álom volt. Kiszaladtam a fürdőszobába és hideg vizet locsoltam az arcomba. Majd, mint egy kutya, megráztam magam. Az órámra pillantottam. Három óra ötven percet mutatott. Hú, de elaludtam! Visszamentem a szobámba és a telefonomért nyúltam, és közben próbáltam kiverni az álmot a fejemből. Tárcsáztam Amanda számát, aki a második csörgésre felvette.

- Halló? – szólt bele.

- Szia, itt Lukrécia! Átjönnél?

- Persze, én is terveztem ma, tíz perc!

Letette. A kezem még mindig remegett, és eléggé ideges voltam. Vajon, mikor lesz végre normális, felhőtlen az életem? Az egyetemen? De addig még kis híján egy év! Talán, talán, ha Heather meggyógyul, akkor végre lesz egy kicsi jó is. Na de addig? Folyton ilyen rémálmaim lesznek?

Szerencsére megszólalt a csengő és én már rohantam is ajtót nyitni Amandának.

- Szia! – köszöntem hálával, amiért idejött.

- Hello! – mondta és megölelt.

- Gyere be.

Rutinosan felment a szobámba és lehuppant az egyik fekete zsámolyra.

- Mi a helyzet?

- Beszélnünk kell. Először is a tanárok elmondták, hogy mi történt tegnap este?

- Nem, csak annyit, hogy Heather súlyosan megsérült. Amúgy mi történt?

- Hát ez az. A terv szinte tökéletes volt, de valakik, megpróbáltak betöri a suliba, míg mi ott voltunk. – itt szünetet tartottam, látva Amanda holtra vált arcát. – már négyen eljöttünk, és Heather volt az utolsó, ő zárta a kaput. És meglőtték.

- Atya… úr… isten. – csak ennyit bírt kinyögni.

- Az.

- És… hogy van?

- Tegnap benyugtatózták, ma pedig fájdalmai voltak.

- És ti? Kicsap titeket?

- Nem, de a bál estélyén, vagyis ma kell leszednünk a „dekorációt”. Szóval nem megyek. – mondtam sajnálkozva.

- De, a titkos imádód? Azzal mi van? – lehet, hogy paranoiás vagyok, de őt jobban zavarta, mint engem. És már megint „úgy” nézett.

- Mit tudsz róla? – kérdeztem egy enyhe éllel a hangomban.

- Semmit. – de pirult. Ez el szokta árulni. Csakhogy, most ez sem érdekelt.

A nap hátralevő részében a bálra készült, és én segítettem neki, mint a régi szép időkben. Persze, akkor ez kölcsönös volt, csakhogy én ma nem megyek. Amanda csak úgy ragyogott. Türkizkék ruhát viselt, bonyolult hajkoronájába ugyan ilyen színű csattoka tűztem.

Nekem is volt egy ruhám. Akkor szereztem be, mikor még úgy volt, hogy megyek. Fekete volt, természetesen, pánt nélküli, és égőpiros fűző volt az elején. A ruha lefelé bővült, és síkos volt, függőlegesen. Egyik csík égőpiros, másik fekete.

Miután Amanda fél nyolckor elment, ez a ruhát begyömöszöltem egy nagyobb táskába. Reménykedtem, hogy előbb végzek, minthogy a bál véget érjen. Kisminkeltem magam, és a hajamat szabadon hagytam. Indulás előtt felpróbáltam a ruhát. Gyönyörű voltam benne. Bárcsak felvehetném ma!

Aztán egy nagy sóhaj kíséretében kiléptem az ajtón. Nyolckor találkozok a lányokkal a suli előtt.

A lányok már ott voltak. Ők is mind táskát hoztak magukkal, és kicsit jobban ki voltak kenve, mint átlagosan. Tehát ők is reménykednek. A többi diáktársunk is szép lassan szállingózott be a tornaterembe. Én azonnal a melléképület felé vettem az irányt. Megbeszéltük, hogy aki végez a saját részével, az megy Heatheréhez, vagyis a lépcsőházba. Persze, mindközül az enyém a leghúzósabb. Két emelet, lépcső, és sok fal.

Elöntött a „deja vú” érzés. Pont, mint a betörés estélyén. Létezik, hogy tegnap lett volna? Elnevettem magam. Olyan, mintha már legalább két hete törtünk volna be! Aztán munkához láttam. Először az alsó emeleten mentem körbe, egyesével tépkedve le a falról a címert és a kollázsokat. Aztán elővettem egy kis szivacsot a táskámból, és bevizeztem. A festéket kell letöröljem vele. Gondosan nem néztem az órára, és próbáltam nem gondolni a „titkos hódolóm” arcára. Magam is elszomorodtam, tudván, hogy csalódást okozok neki.

Felfelé menet letöröltem a fekete csíkot a lépcső közepéről. Nem is kell említsem, hogy milyen borzasztóan lassan lehet csak levakarni a felszínről. Szerencsésen végeztem vele, és csak ekkor jött a felsőemelet.

És pontosan ugyan azt csináltam, mint lent. Már úgy untam! Véletlenül kitekintettem az ablakon. Sötétség volt odakint. Ma nem világított a hold, a telehold tegnap volt. Ma újhold van. Próbáltam nem megijedni.

Találtam még egy különbséget. Ma égtek a villanyok. Nem kell sötétségben munkálkodni. Ez egy kis nyugalommal, töltöttel.

Vajon mi lehet Heatherrel? Jobban van? Nagyon remélem, hogy igen. Egy kicsit visszamentem az időben, pontosan tegnapra. Az a félelem, amikor azt hitem, hogy Heather meg fog halni. Az borzasztó volt. Eddigi legrosszabb élményem.

Végeztem a felső szinttel. Óvatosan rápillantottam az órámra. Fél tíz. A bál éjfélig tart. Most pedig mennem kell a lépcsőházba.

Britanny már ott várt. Ő, úgy látom nagyon gyorsan elkészült. Szomorú volt.

- Britanny, mi a baj? – kérdeztem.

- Lukrécia, én, én hazudtam nektek. – elakadt a hangja.

- Elmondod?

- Már három hónapja, van… van egy barátom… Sajnálom…

- Brit, Brit semmi baj!

- De igen, és ma bálra mennék vele, megbeszéltük, én… én nem tudtam…

A spontanitás az élet lényege. És én most spontán voltam. Meg se gondolta, hogy mit mondok, már csúszott is k a számon.

- Akkor menj.

- Na de Lukrécia! Ezt nem tehetem veletek!

Már késő bármit is visszavonni.

- Menj. Érezd jól magad, és tudd, hogy nem haragszom. – szorosan megöleltem – Nekem nincs barátom, se szerelmem – a rózsás pasi, ugye nem tartozik ezek közé, ugye?

- Te olyan jó vagy hozzánk.

- Ugyan. De utána mindent elmesélsz, rendben?

- Oké! – Mondta és már repült is.

Legalább ő boldog. Sokáig nem voltam egyedül, mert közben megérkezett Lina és Selena. Közben beszélgettünk, még nevetni is próbáltunk.

Mikor végeztünk, újból az órámra pillantottam. Pontban tizenegy. Még van egy óra a bál végéig. Gyorsan futottunk a vécé felé és átöltöztük. Messze túlszárnyaltam a többieket, de abban a pillanatban nem gondoltam erre. Csak a bálra koncentráltam. És persze „rá”.

Csak, mikor odaértem a terembe, mely gyönyörűen fel volt díszítve, nem tudtam, hogy kit keressek. A plafonon rózsaszín szivecskés girlandok lógtak, a falakon szív alakú lufik lógtak.

Csak az ajtónak támaszkodtam, és kezdtem szép csöndben bepánikolni. Táncolhattam volna egyedül is, mint Selena és Lina, de egyszerűen nem volt kedvem. Mi lenne, ha szép lassan hazamennék?

Már fordultam volna az ajtó felé, mikor megérkezett valaki. Megállt előttem, és megköszörülte a torkát. Egy helyes fiút pillantottam meg. Rövid sötétbarna haja kicsit a szemébe lógott, és émelyítően fekete szemei voltak. Széles vállak, és jóval magasabb volt mit én.

Rájöttem, hogy szintén végzős, egy az enyémmel párhuzamos osztályba jár. A neve Joseph. Joseph… J…

Úristen! Ő lenne az?

- Már kezdtem azt hinni, hogy el sem jössz. – mondta. A hangja rendkívül megnyerő volt.

- Hát… Le kellett vakarni a festéket. J?

- Hát, igen. Azt hittem, hogy hamarabb rájössz.

- Ehm, nem, fogalmam sem volt róla…

- Sebaj. Jössz táncolni?

- Persze. – hogy mondhattam volna nemet erre?

Amikor elkezdtünk táncolni egy pörgős szám ment, de aztán egy lassú… Mindent összevéve nem bántam meg, hogy eljöttem erre a bálra. Joseph rendkívül udvarias, kedves, érzelgős, pont tökéletes nekem.

Aztán, mikor az óra elütötte a tizenkettőt, szép lassan kezdtek hazaszállingózni az emberek. De mi még ott voltunk. Beszélgettünk, tánc közben, megismertük egymást.

Az utolsók közt mentünk ki a suliból. Még ekkor sem váltunk el. Egész éjszaka egy padon ülve beszélgettünk. Így talált ránk a hajnal.

Kicsit meglepődtem ezen, így hát Joseph hazakísért engem. A többi, az iskola, anya, Amanda, az ALG már nem számított többé. Végre tejes, egész lettem, mert megtaláltam a másik felemet. Bár, eddig elleneztem, most határozottan kijelenthetem, hogy a szerelem jó!

Epilógus

/egy hónap múlva/

Az életem végre jó fordulatot vett. Visszatértem régi életemhez, de az ALG-t sem hagytam magam mögött. Most már egy, nagy csapatot alkotunk a régi barátnőimmel és az ALG-vel. A mindennapjaim most már egyhangúan, de boldogan telnek. Az ebédlőben összetoltuk az asztalokat, mind együtt vagyunk. Próbáljuk kiélvezni a gimnázium utolsó hónapjait.

Csak egyvalami nem hagyott nyugton. Tudtam, hogy Amanda milyen arcot vágott, mikor rákérdeztem Josephra. Így hát tőle kérdeztem meg. És csak ekkor tudtam meg a teljes igazságot. Még a betörés előtt Amanda készített egy tervet, hogy miként szerezzen vissza. Azt akarta, hogy szerelmes legyek. Így hát rávette Josephoz, hogy küldjön ilyen üzeneteket nekem, meg rózsákat, csakhogy az említett időközben tényleg szerelmes lett belém.

Eleinte egy kicsit dühöngtem emiatt, de rá kellet jöjjek, hogy csak így kaphattam vissza a boldogságomat.

Ami Josephet illeti, gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk. Minden délutánt együtt töltöttünk, hacsak nem éppen a közös „bandánkkal” lógtunk. Végre rátaláltam egy olyan közösségre, melyben én, én lehetek.

Markussal már beszélő viszonyban vagyok. Már nem haragszom rá, de eltelt két és fél év. Ő még mindig együtt van Amandával, de látom rajtuk, hogy boldogok, és ennek örülök. És arra is rájöttem, hogy most már készen állok az emlékek befogadására.

Az életem is teljesen megváltozott. Egyszerűen látni sem bírom a feketét, csupa, csupa színes dolog vesz körül. És a jövőm remélhetőleg biztosítva van. Találtam egy szuper orvosi egyetemet, amire nagyon készülök.

De egyvalamit megtanultam ez alatt a két és fél év alatt. Mindenféleképpen kell hibázni. Nem szabad töretlenül végigmenni az életen, mert akkor lemaradunk egy csomó jobb megoldásról.

És a boldogság végre visszatért az életembe.

Vége

Köszönöm nektek, hogy végig komiztatok és itt álltatok mellettem!

Pusszancs: Agnyesz