Így alakult...

Halihó!

Most egy kis magyarázatot szeretnék írni nektek:

Először is: Bocsi! Egyszerűen ez van és kész. Az ihletem egy picit megcsappant. Nem, természetesen itt leszek a későbbiekben, lógok még a nyakatokon a depi-érzelmes novelláimmal, csakhogy most nem megy. Tombol a nyár, rengeteg szabadidőm van, persze, de ihletem az nincsen.

Nehogy azt higgyétek, hogy itt hagylak benneteket! Erről szó sincs.
Csak mint egy kis "kényszerpihenő".

Ha megjön az ihletem újra fogok jelentkezni. Az ALG-t néha napján frissítem, ha úgy tartja kedvem. Egyenlőre itt leszek, figyelemmel követem a blog érdekeltségét, és válaszolok a kérdésekre.

Örülök a komiknak, és persze, hogy rendszeresen jönnek! Ez hatalmas előrelépés, és nagyon köszönöm nektek!

Hát akkor:

csók, puszi: Agnyesz

ALG 6.

Figyeljetek. Tudom, hogy kívülről úgy nézhetek ki, mint egy sötét életű lányka, aki ráadásul depressziós is. Egy barátnőm szerint egy fekete-fekete lyuk teletöltve érzelmekkel. Amúgy, a valóságban sem vagyok valami pozitív, de ennyire negatív sem. Mondhatni, "normális" vagy inkább átlagos vagyok. Igaz, hogy az érzelmeim néha túlcsordulnak rajtam, de ennyire még sosem voltam boldogtalan, mint a novelláimban, vagy inkább ebben az ALG részben. Hozzáteszem, a megírás előtt láttam a 13 című filmet, mely nagyon is befolyásolt. Szóval nyugalom! Nem egy depis, pszichopatával van dolgotok!

6.

Késő délután, olyan hat fele elküldtem, mondván, hogy hamarosan jönnek a lányok. Addigra már elmondtam neki, hogy mi a tervem az ALG-vel az akciónk után. És azt is, hogy holnaptól visszatérek. Csak az a baj, hogy nem megy majd olyan könnyen. Elmondani a lányoknak, hogy bocsi, ez van pápá.

És utána egy darabig még utálni fogom magam miattuk. De talán nem muszáj otthagynom őket. Talán elég, ha azt mondom, többé már nem leszek szerelemellenes, de attól még tartom velük a kapcsolatot. Ez az! Ez a jó megoldás!

Ettől az ötlettől felhevülten fogadtam barátnőimet.

Eleinte úgy néztek rám, mintha szentségtörést követtem volna el, de aztán felváltotta bennük ezt az érzést az izgalom.

Ahogy bennem is.

Lassan közeledett a mutató a 12-eshez. A szívem gyakorlatilag a torkomban dobogott. Addigra már mind átöltöztünk feketébe, de talpig, hajunkat összekötöttük, a hátizsákokat előkészítettük, a festékszórókat megtöltöttük.

12 előtt 10 perccel futásnak eredtem. Gyorsan odaértem a sulihoz. Senki sem volt bent, korom sötét volt az egész épület. Átmásztam a kapun, és a kulccsal kinyitottam a suli ajtaját. A kulcsot a zárban hagytam, megbeszéltük, hogy Heather, az utolsó fogja bezárni, és visszahozni a kulcsot.

Fekete tornacipőmmel végigfutottam az üres folyosókon, és átslisszoltam a melléképületbe.

Tökéletesen koromsötét volt.

Pár percre meg kellett, hogy álljak, mert a szívem úgy vert, hogy azt hittem, hogy menten kiszakad. Nekidőltem egy hűvös szekrénynek, és kinéztem az ablakon. Eddig sötét volt, de most a felhőket elfújta a szél.

Ragyogott a telehold.

Nem gyönyörködhettem sokat benne, mert már szinte hallottam, ahogy kattog a mutató. Sietnem kell. Gyorsan előkotortam a festékszórót, közben tompa puffanást hallottam. Tehát még egy ember megérkezett.

Először is a festékszóróval megyek körbe. Utána címer, majd kollázs. Végül pedig futás!

Remegett a kezem, ezért a szekrényeken a felvitt festék görbe lett.

Még jó, hogy lemosható festéket választottam.

Végeztem az alsó szinttel. Felfelé menet a lépcső közepére is húztam csíkot. A felső emelet szerencsére kisebb, ezért azzal hamarabb készen lettem. A táskámat, lent hagytam, hogy ne kelljen cipekedni, ezért le akartam futni. Csakhogy nem jött össze. Ugyanis a festék nem száradt még meg, és gyönyörűen legurultam a húsz lépcsőfokot.

Hatalmas puffanással földet értem és ott is maradtam. Két pillanatig feküdtem ott fülelve, és biztos voltam benne, hogy mindenki megállt egy pillanatra.

Gyorsan odafutottam a melléképület ajtajához, és kisuttogtam:

- Semmi baj, csak én voltam!

Utána visszafordultam, és már szinte hallottam, hogy a többiek nyugodtabban fújják ki a levegőt. Tehát a címer.

Gyorsan kikaptam, a táskámból, és elkezdtem felragasztgatni.

Sikeresen felragasztottam mindet, fent is, lent is. Kollázs. Abból csak kevés volt, egy párat le, egy párat fel.

Fél órával korábban készültem el. Leroskadtam az egyik padra. Csak feküdtem, és figyeltem a mutató kattogását. Lassan cammogott. Még csak fél három!

Vajon, kinek a terme ez? Megnéztem az ajtóra ragasztott táblát. 8/b. Hát, remélem, nem festékeztem össze a padjukat. Kis fiatalok. Még van négy évük. Mázlisták! Bár nekem is lenne. De nincs.

Azért is lesz jó, hogy most kilépek az ALG-ből, mert tanulnom kellene az érettségire. Az angol úgy megy, mintha az anyanyelvem lenne, abból már tavaly leraktam az előrehozottat.

Egy gonddal kevesebb. Csak azt nem tudom, hogy mi legyek. Milyen egyetemre menjek. Az egyetlen, ami szóba jöhet, az az orvos. Csak az a baj, hogy rühellem a kémiát. De ezen lehet változtatni.

Ám két év alatt a jegyeim leromlottak, de az csak azért van, mert a dolgozatoknál nem figyeltem. Amúgy olyan agyam van, hogy mindent első hallásra megjegyzek. Ez néha nagyon szuper.

Másik foglalkozásra nem is gondoltam.

Hupsz! Már 10 perc múlva indulnom kell!

Gyorsan összekaptam magam, és kiosontam a melléképület ajtajába. Úgy döntöttem, hogy szép lassan elindulok a kijárat felé. Választhatok. Linával Selenával vagy Britannyval futok össze.

Selenát választottam. Jó lesz, még egyszer utoljára kettesben szót váltani vele. Mert ugye kilépek a csapatból. Ő volt az első, a vég után. Ő volt a napsugár a sötétségben. Vele kell, most lennem.

Végigsiettem az első, kacskaringós folyosón. Meg is találtam a legvégében. Még javában ragasztgatott, mikor észrevett.

Elég félelmetes látvány lehettem. Amint ott jövök a holdfényes ablakok mentén, csupa feketében, hófehér bőrrel, akár démonnak is elmennék messziről.

Úgy láttam, ez neki is feltűnt.

Mikor odaértem hozzá, suttogva szólítottam meg.

- Szia! Na, hogy haladsz? Félsz? – tettem hozzá a végén ezt a ravasz kis kérdést.

- Oh, szuperül! Két perc és befejezem. Na ná, hogy félek, csak igyekszem nem kimutatni. Gondolom te is. – Kacsintott a végén.

Gyorsan elhaladtam mellette. Ránéztem az órámra. Szuper, pont jókor értem ide.

Mielőtt kiléptem volna az épületből, szétnéztem. Egy lélek sem járt errefelé. Kisurrantam a kapun, átugrottam a kerítésen, és rohantam haza a nekem kijelölt útvonalon.

Lesz nyolc percem, hogy átgondoljam, mint és hogyan fogom elmondani a lányoknak. Csak az a baj, hogy holnap még suli, és nem akarom, hogy mosott rongynak tűnjünk.

De most, ma kell, elmondjam a többieknek döntésem. Mert holnap délután bál lesz.

Átfutottam a sötét utcákon, kanyargóztam össze-vissza, de végül is hazaértem. Gyorsan kaput nyitottam, és kicsit kinyitva hagytam. Gyorsan berohantam a konyhába, és készítettem öt forró kakaót. Közben megjöttek szép sorban.

Csak egy baj volt. Négyen voltunk. Pedig tíz perc múlva hajnali négy. Fél négy után hét perccel kellett volna Heathernek, az utolsónak ideérnie. De nem volt sehol. Megbeszéltük, hogy Lina és Britanny utána megy, és megnézi, mi tarthat ilyen sokáig. Öt perces csúszással indulnak, és a saját útvonalukon. Addig Selenával itt maradunk, szolgálatra készen.

Különben is, beszélgetni akartam vele, de most az aggodalomtól nem lehet. Ültünk ketten a fotelban, szürcsölgettük a kakaót, míg végül Sel törte meg a csendet.

- Igaz?

- Mi?

- Hogy holnaptól felbomlik az Anty Love Girls?

- Sajnálom. Én kiszállok. De nektek ettől még nem kell. Ti maradhattok ugyan így. Nem kell felbontani.

- De te vagy ennek az egésznek a lelke. Te találtad ki ezt is...

- Igen, és most Heather eltűnt miattam!

- Erről nem te tehetsz.

- Ha nem jut eszembe ez a felelőtlen hülyeség, most mindenki nyugodtan alhatna az ágyában! – rivalltam rá.

Túl keményen mondtam. Hatalmasat csattant éles hangom. Ez túl erős volt így. Nem Selena tehet róla. Nem rá kel haragudjak, hanem magamra. Én vagyok a felelőtlen.

Sel nem szólt vissza semmit, csak bántottan lehajtotta a fejét, és ez rosszabb volt, mintha visszaordított volna.

- Sajnálom. – kezdtem. – De tényleg. Nem te vagy a hibás.

- De nem is te.

- Hanem?

- Mi együtt. Lehet, hogy a te ötleted volt, de mi meg belementünk.

Most rajtam volt a hallgatás sora. Ültem, és próbáltam gondolkozni, de a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben.

Legalább tíz perc telt el a lányok távozása óta.

Tizenöt perc.

Húsz perc.

Na jó, ez egy átlagembernek is sok, nekem viszont igen alacsony a tűrő határom.

- Mi tarthat ilyen sokáig? – kérdeztem már vagy hetedjére, újabb fél óra elteltével.

Telefonálni nem mertünk, nehogy észrevegyék őket. De döntöttem.

- Én itt nem maradok. – mondtam.

- Hát hová mész?

- Megkeresem a lányokat. – közöltem fagyosan.

- Veled megyek. – válaszolt Selena.

Gyorsan felöltöztünk, és útnak eredtünk. A fagyos februári szél csípte a szememet. Azt hittem, hogy mindenre felkészültem. Azt hittem, hogy nem fog meglepni az elém táruló látvány. Tévedtem.

Egy mentőautó állt az iskola előtt, és éppen befutott két rendőrautó is. Lina és Britanny ott álltak a mentőautó mellett. Elkezdtem remegni. A kis rángás a gerincoszlopom tövétől indult, egyenesen le a kézfejemig. Gyorsan összeszedtem magam, és átrohantam az utcán. Sel utánam.

Lina figyelt fel rám. Azonnal odafordult, és a karajaimba vetette magát. Sírt. Próbáltam kiszedni belőle hogy mi történt, de beszélni sem tudott. A kicsit higgadtabb Brit mesélte el a történteket.

Nem csak nekünk támadt kedvünk betörni az épületbe. Betörők. Éppen, mikor Heather végzett a munkájával, akkor jöttek. A lány látta az arcukat, akár fel is dobhatta volna őket, csakhogy megijedtek a betörők és meglőtték a barátnőnket. Egyelőre nem tudják, az orvosok, hogy mennyire súlyosak a sérülések, de folyamatosan folyik Heather vére. Az orvosok akár el is késhettek volna.

Szerencsére Lina és Britanny éppen időben ért oda, így gyorsan hívták a mentőket. Ám Heather állapota annyira lekötötte őket, hogy nekünk nem volt idejük szólni.

Szinte csak most jutott el a tudatomig a dolog. Ha a mentők későn érkeznek Heather meghal! Hogy lehettem ennyire könnyelmű és hülye? Miért nem gondoltam az e féle következményekre?

Már tudtam, hogy Selenának nincs igaza. Egyes-egyedül én vagyok a hibás. Ők nem tehetnek róla, csak jöttek utánam a bajba.

Mit tettem?

Ha Heathernek miattam valami baja lesz, azt sosem bocsátom meg magamnak. Ha a sorsa rosszra fordul, az örökre az én lelkemen fog száradni.

Nem maradt több időm az önmarcangolásra, mert a mentőautó időközben indulni készült. Befutott Heather mamája, akit az orvosok már riadóztattak.

A többieknek meg megmondtam, hogy most mindenki menjen szépen haza. Szerencsére megértették. Kicsit hagyjanak magamra.

Egyedül indultam haza a poros, sötét úton. A kezem libabőrös volt, tarkómon a haj felállt. Pedig nem volt hideg, és áram sem volt belém vezetve. Egyszerűen éreztem, hogy undorodom magamtól. Szinte utálok ebben a testben lézengeni.

Kell találjak valami megoldást, egy időre. Igen rövid időre, legalább ma estére, hogy ne gyötörjön ennyire a bűntudat, mert a végén még az lesz, hogy kiugrom az ablakon, esetleg világgá szaladok.

Túl könnyű lenne. – villant át az agyamon. Nem az a fajta vagyok, aki csak úgy elmenekül a kihívások elől. Ez márpedig komoly kihívás. Legyűrni a bennem tátongó undort.

De a megoldás ott vibrált a szemem előtt. Bármilyen egyszerű, csak most ugrott be.

Lassan vánszorogtam be a házba. Próbáltam húzni az időt, de annak nem lenne semmi értelme.

Szenvednem kell.

El kell űznöm magamból ezt az undort. És szerencsére meg is van az eszközöm erre. Pontosan a fönti fürdőszobában, a kisszekrényben. Ott lapul egy kosárkában.

Csak annyi a dolgom, hogy odamenjek, és megtegyem. Felvánszorogtam a lépcsőn, és kivettem a kosárkából a hegyes végű ollót. Fekete, hosszú ujjú pólómat felgyűrtem. Miért nem jutott előbb eszembe ez a megoldás? Hisz ez olyan egyszerű. És... könnyelmű. Pont, mint az előbbi tettem. De nekem is szenvednem kell.

Belevágtam az ollót a csuklómba, és éreztem, amint valami meleg végig szivárog a kézfejemen. A vérem az. Így, hogy fájdalmat éreztem, olyat, mint Heather, könnyebb volt.

Az ollót szépen lemostam, és visszaraktam a helyére. A szoba forgott körülöttem, és még egy kicsit kába voltam. Csuklómat szorosan körbetekertem egy gézszalaggal, és úgy ahogy voltam, ruhástul lefeküdtem az ágyba. Legnagyobb meglepetésemre és szerencsémre sikerült azonnal elaludnom.

És a rémálomnak még nincs vége...

Remélem, a kis előszavam hatásos volt, és most nem gondoltok rosszat rólam. Egyszerűen ilyen a felfogásom, én így gondolkozom. És ha netán ezzel inkább untattalak volna titeket, akkor bocs! :$

pusszi: Agnyesz

Sose fuss se pasi se busz után, úgyis jön a következő

A következő novella egy idézetről jutott az eszembe. Talán kicsit rövid, meg gyors lett. De vidám! :D

„Sose fuss se pasi se busz után, úgyis jön a következő”

Az eső szerencsére már csak szemerkélt. Két perccel ezelőtt rettenetesen szakadt, nagyon eláztam tőle. A lábam csurom vizes, a hajamból csavarni lehetne.

Pont mikor felszállok a buszra, na, akkor elállt. Ezt tekinthettem volna előjelnek is, hogy valami jó fog történni, de nem tekintettem annak. Egyszerűen csak pechnek. Mert én ilyen peches jött-ment vagyok. Többnyire rossz dolgok történnek velem. Mint ahogy ma is.

Végre rászántam magam életem eddigi legnehezebb kihívására. Hogy szerelmet vallok, annak a fiúnak, aki tetszik. Körül-belül fél évig gondolkodtam rajta, hogy megmerjem-e vagy sem. Hát most megmertem, megállítottam a folyosón, és elmondtam neki. Csak egy kicsit volt udvariatlan. „Sajnálom, most jelenleg van barátnőm, de lehetünk barátok...” És így tovább. Ezek azok a fiús mondatok, melyekkel a nemkívánatos imádókat szokták lerázni.

Eléggé fájt. Fáj, még most is.

Csakhogy, mit tehetek? Ez volt a sors fintora. Meg kell szoknom elfogadni a dolgokat. Ami az illeti, már elég jó vagyok a rossz dolgok fölött való átsiklásban. Persze nem tekintem „megnemtörténtnek”, de azért próbálkozom.

Majd jön a következő. Mint a kedvenc mondásomban: „Sohase fuss se pasi s busz után, úgyis jön a következő.” Ugye jön? Kell jönnie, eddig is jött. A busz persze itt van. Ez lehet jó dolog, vagy egyszerű véletlen. Elment a pasi, jön a busz. Ez már csak így van, így is lesz.

Nagy bánatomra a magány érzése azért ott fojtogatott, még ha titkon is, de azért jelen volt. Annyira jó lenne ma a haverokkal lógni, de „hál’ istennek” ma senki sem ér rá. Tehát biztos, hogy ma nagyon peches napom van. És a napnak még nincs vége.

Valaki finoman megköszörülte a torkát fölöttem. A buszban az ablak felöli széken ültem, a mellettem lévő szék üres volt.

Ránéztem az illetőre, és egy helyes arcú nálam, egy-két évvel idősebbnek látszó fiút láttam meg. Kedvesen rám mosolygott, és nekem reflexből beterítette a képemet egy óriási vigyor.

- Leülhetek? – kérdezte. A hangja is roppant megnyerő volt.

A hangom egy pillanatra elakadt, de aztán feleltem neki.

- Persze.

Halkan leült, táskáját a földre dobta. Még mindig őt lestem, mikor újból megszólalt.

- Bocsáss, meg nem zaklatni akarlak, de olyan szomorúnak tűnsz.

- Ehm, igen, ma nem történ túl sok jó dolog. – válaszoltam egy kicsit megkésve.

- Valaki megbántott?

- Nevezhetjük akár annak is. – érdekes. Úgy néz ki, hogy érdeklem ezt a fiút.

- Kifejtenéd bővebben? – a szája széle felfelé görbült, ráadásul a szeme is mosolygott.

Viszont a lehető legbutábbat cselekedtem, szokásomhoz híven. Hallgattam egy pár pillanatot. Alig ismerem ezt a srácot, és máris oda vagyok érte. De sajnos nem sikerült elfeledtetnie velem, hogy miért is vagyok olyan szomorú. Éppen elfordultam volna, de a szája legörbült. És ez olyan rossz látvány volt!

- Hát, tudod – kezdtem bele mondókámba, ő viszont újra mosolygott, úgyhogy folytattam – Kicsit érzelgős... – némán várt. – Na jó. Régóta tetszett egy fiú, és ezt me el is mondtam neki, de ő visszautasított. – direkt használtam múlt időt.

- Micsoda egy bolond. – mondta, bár a végén már belevörösödött.

Erre nem feleltem semmit. Kedves meg minden, de nem ismerem, a nevét sem tudom, ráadásul mindjárt hazaérek. De még szeretném megismerni.

- Amúgy, veled mi a helyzet? Még sose láttalak errefelé.

- Nemrég költöztünk ide. Úgy egy hete.

És akkor eljött a kínos hallgatás része. Ültem, és nem tudtam mit mondani. Az agyam rettentő gyorsan járt, hallani véltem a rugók és a csavarok kattogását. Megint rápillantottam. Engem nézett, égszínkék szemével. De nem ő volt. Akár lehetne is.

Legnagyobb elkeseredésemre már közeledtünk a megállóhoz, ahol le kell szállnom.

- Figyelj, itt le kéne szállnom. – mondtam, és a hangomból kicsendülő fájdalom már tapintható volt.

- Jelzek neked. – Felpattant, és megnyomta a gombot. Éppen felálltam és kiléptem a székek közül, mikor kanyarodott egy nagyot a busz, és én megtántorodtam egyenesen a karjaiba.

Elvörösödtem és rápillantottam.

- Szeretnél látni még? – kérdezte.

- Szeretnélek. – és ez olyan volt, mintha csak ketten lettünk volna. Senki más, csak mi.

Gyorsan előkotort egy papírlapot a táskájából és ráfirkantotta a telefonszámát.

- Majd hívj! Kérlek. – tette hozzá.

- Rendben.

Még egyszer, utoljára mélyen a szemébe néztem. Elvettem a cédulát, a kezembe fogtam és a szívemhez szorítottam.

Aztán leszálltam a buszról. Addig néztem utána, míg el nem tűnt. A szívem nagyot dobbant, mert rájöttem, hogy eljött ő is, mint a busz.

Ennyi a novella maga. Elvégre, itt a nyár... A buszon ültem mikor eszembe jutott. Nem meglepő, mi? De TÉNYLEG szeretném, ha írnátok komit. Az olyan jól esne!

csók, puszi: Agnyesz

Élni a reményért

Khm, ez a történet nem feltétlen gyenge idegzetűeknek való... Szóval, ha úgy érzed, hogy nem bírnál ki egy igazán szomorú, kegyetlen sztorit, inkább, hagyd a fenébe... Én szóltam.

Élni a reményért

Kis zápornak indult. Egy nyári zivatarnak. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kis vihar jelenti majd a halálomat.

Az esőcseppek egyre sokasodtak, mindaddig, míg nem láttam tőle semmit. Futottam, hogy előbb hazaérjek. Futottam, hogy ne fagyjak meg.

Az eső szakadt. Reméltem, hogy egyszer vége lesz ennek a rémálomnak. De vége lesz-e valaha? Ha vége lesz-e egyáltalán. Az eget most sötét viharfelhők borították, és időnként egy-egy villám rajzolódott ki a sötétben, melyeket hatalmas mennydörgés követett. Ezek sokkoltak. Valahányszor meghallottam egy ilyet, ugrottam pár métert, és még gyorsabban futottam tovább.

Mindig, mikor villámlott az ég, egy pillanatra világos lett. Egyetlen egy pillanatra. Rémisztő volt, valahogy kísérteties. És ez még nagyobb iramra diktálta már amúgy is fáradt testemet. A lábaimat már alig tudtam vonszolni, éreztem, menten összeroskadok.

De még messze vagyok. Nagyon messze. Nem biztos, hogy épségben hazaérek. Semmi sem biztos. Attól tartok nem lesz elég erőm, hogy hazajussak, hogy életben maradjak. Már éreztem minden porcikámban, hogy meg fogok halni. Azért csak futottam tovább. Kitartó kell, hogy legyek, ez az egyetlen esélyem.

Nem hittem volna, hogy léteznek ekkora viharok. Hogy az eső tud így esni.

Az érzés lassan kezdett a hatalmába keríteni. Nincs remény. Én ezt tudtam. Tudtam, mégis küzdöttem. Reménykedtem, pedig nem lett volna szabad. Élni akartam, létezni ezen a világon. Nincs annál jobb dolog. Levegőt venni, futni, úszni, szerelmesnek lenni.

Már nagyon sötét volt és... hideg. Futottam, tiszta erőmből futottam, de nem láttam a vihar végét. Nem láttam semmilyen derengést sem a láthatáron. Csak én voltam a kietlen pusztán. Átszelve rohantam biztos menedéket keresve. De a puszta nagy volt, én pedig gyönge. Nem beszélve arról, hogy bármelyik pillanatban belém csaphat egy villám.

Egy pillanatra fény, számoltam magamban. 1, 2. Már dörgött is az ég. Tehát benne vagyok, még jócskán. A mennydörgés pontosan a fejem felöl, szól, semmi esélyem.

Már csak magamban bízhatok. Mindenki más cserbenhagyott. Egyedül voltam a réten. Állat, ember nem mutatkozott. Elbújtak, másra nem gondolva. Itt hagytak engem, egyedül.

Ki gondolna rám? Kinek jutna eszébe egy lány, egy lány kinek élete haszontalan. Kinek lététől nem lesz jobb a világ.

Mert senkit nem érdekeltem. Léteztem egyedül, magányosan. Már csak a biztonságot nyújtó házban bízhattam. Abban, hogy a kulccsal bemegyek, és ledőlök csuromvizesen az ágyra.

A kulcs. A zsebemben kéne, legyen, de nem volt merszem megnézni, hogy csakugyan ott van-e. Mert ha nincs akkor nincs értelme semminek, de semminek. Akkor csak a semmi lenne. Akkor nem lenne értelme a futásomnak, a reményemnek.

Ha azt a kulcsot elhagytam, ha elhajítottam, akkor meghalnék éjszaka. Akkor megfagynék. Már most úgy fáztam, mint még soha. Már most úgy féltem, mint még soha. És talán már nem is lesz ennél rosszabb. Ez lesz mindörökre életem legborzasztóbb élménye, annyira, hogy belehalok.

Örökre... Ez a mágikus szó hajtott egyre előrébb és előrébb. Élhetnék. Életben maradhatnék. Ha elég gyors vagyok.

És... Ha megvan a kulcs. Teljes szívemből reméltem, hogy itt lapul a zsebemben. De nem nézem meg. Nem akarok a semmiért futni. A reményért kell, éljek. Ez ad elég erőt.

Azt hittem, hogy meghaltam. Azt hittem, itt a vég. Tévedtem, szerencsére. Egy villám csapódott a földbe, három méterre tőlem. Az ütközés erejétől nekiütődtem a földnek, és ott is maradtam. Futnom kéne.

Remény...

Elrúgtam magam a földtől, és újult erővel rohantam. Kegyetlenül sötét volt. Szememet becsukva rohantam tovább. Nem mertem kinyitni. Mert mi van ha...?

Erre gondolnom sem szabad. Haza kell érjek. Haza. Csakis oda vágyódtam. A létezés tombolt bennem, semmit sem tehettem ellene.

Kinyitottam a szemem. Hatalmas villám szelte át az eget, láttam a mező végét. Láttam a kis patakocskát, mely csöndesen csordogált a viharban. Azon kell átugorjak, és visszatérhetek a civilizációba. Az utcákra, házak közé. Megközelítettem a patakot, semmit sem láttam, de ugortam. Átértem a túlpartra.

Istenem, hát mégis megmenekülhetek? Van remény? Létezett-e?

Néma kísértetként rohantam át a házak között. Egy utca. Hamarosan odaérek. Szinte sírtam. Sírtam. Az esőcseppek nem ilyen forrók. Zokogtam, hogy mégis van kiút, ebből a sötétségből.

De a házak sötétek voltak. Elmehetett az áram.

Zokogva fordultam be az utcánkba. A kapun átugrottam, és rohantam fel a lépcsőn. Belenyúltam a zsebembe. Zokogtam, de közben nevettem.

Mert a kulcs nem volt a zsebemben. Leroskadtam a padlóra, és nevetve zokogtam, és hagytam, hogy az éjszaka eljöjjön értem, és örökre magával vigyen.

Igazából egy vicces történet kapcsolódik ehhez, Igen, egy vicces! Nemrég, mikor mentem haza rettenetesen esett az eső. Annyira, hogy körül belül fél perc alatt rongyá áztam, amíg szaladtam ajtót nyitni. Sötét volt, és nem találtam a kulcslyukat, és elkezdtem nevetni magamon. A kutyám aztán befurakodott a lábaim közt, ő is be akart jutni. Szerencsére nem így végződött a történetem, sikeresen ajtót nyitottam, de ez az élmény fura gondolatokat ébresztett bennem...

Puszi: Agnyesz

Összesküvés!

Szijasztok!

Új blog nyílt, Tytával és Wedóval. Egy Robert Pattinson féle ficről lenne szó. Jómagam, és ez a két csodálatos író szerkesztjük, frissítjük vezetjük ezt a blogot. Nézzetek be, megéri!

www.verbelivampire.blogspot.com

Puszika: Agnyesz