A halál küszöbén

A halál küszöbén

Teljesen egyedül voltam otthon. A szüleim ma sokáig dolgoznak, így enyém lesz az egész este! Már meg is van a tervem, hogy mit fogok csinálni.

Először is megtanulom a törit. Nem túl ideális program, de istenem! Holnap írunk TZ-t belőle! Aztán, ha ezzel végeztem, vagy olvasok, vagy megnézek egy jó kis filmet. Mindegy, így is, úgy is jól elleszek.

Eredetileg terveztem, hogy áthívom valamelyik barátnőmet, de pont ma nem ért rá senki. Ezt nem bántam nagyon, mert szeretem a magányt.

De még csak törizek. Jajj, anyám! Hol érdekel az engem?

Tehát a gondolataim igen gyorsan elkalandoztak.

Az utóbbi egy hónapban rengeteg bejelentett betörés volt a kerületünkben. Legutóbb közvetlenül a hátsó szomszédot rabolták ki.

Neszezést hallottam az udvarról. Vajon csak egy macska lenne? Nem. Annál nehézkesebbek voltak a léptek. Hét óra körül lehetett. A szüleim még nem lehettek. Ahhoz túl korán van még. De akkor ki lehet?

Fogalmam sem volt. Gyorsan kikapcsoltam a zenét, le a lámpát, és az ablakhoz siettem. Szemeimet behunyva füleltem. Két hangot hallottam egyszerre.

Az egyik léptek zaja volt. Igaz, csendesen, de azért hallhatóan.

A másik fojtott suttogás volt. Tehát emberek beszélgetnek kint, az ablakom alatt. Óvatosan résnyire húztam szét a függönyömet. Már túl sötét volt odakint ahhoz, hogy lássak. De ők megláthatnak engem.

Már rájöttem, hogy mit akarnak itt. Betörők.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő.

Rémülten kezdtem kapkodni a levegőt. Ne, csak most ne ájuljak el!

Nyugi, nyugi! Anyám.

Jó. Akkor elbújni! De hova? A szobám nincs eldugott helyen, viszont csak egy kijárata van. Tehát itt nem maradhatok. De máshova nem mehetek! Gondolkodjunk tisztán. Nem fog menni. Nem baj.

Tehát. Itt maradok, és bebújok az asztalom mögé. Legalább az előszobából nem vesznek azonnal észre. De ha bejönnek, akkor azonnal meglátnak.

Úristen! Már hallom, ahogy feszegetik a zárat!

Gyorsan tárcsáztam a kerületi rendőrség számát, és elhadartam nevem, lakcímem, és ismertettem a helyzetemet.

Sikerült kinyitniuk a külső ajtót. A szívem a torkomban dobogott.

Bevetődtem az asztalom mögé.

És kinyitották az ajtót. Annyi eszem legalább lehetett volna, hogy bekapcsoljam a riasztót. De most már késő. Csak reménykedni tudtam, hogy komolyan vették a hívásomat. Mert ha nem, akkor annyi, kaput.

Most lépnek be az ajtón. Remélem, hogy nincsen fegyverük.

Halkan beszéltek. Suttogtak. Stratégiát készítettek arról, hogy hol lehetnek a legértékesebb dolgok a házban. Először is a nappaliba mentek, az itt van egy köpésnyire a szobámtól!

Hirtelen egy terv villant be. Most már, tudom, hogy mit kell tennem. Ha bemennek a nappali mögött lévő konyhába, kirohanok.

A házunk elég zsúfoltan van berendezve, nem biztos, hogy azonnal meglátnak.

Csak találgatni tudtam, hogy merre járhatnak. Talán, már el is hagyták a nappalit.

Most! Gondoltam, és az izmaim maguktól futáshoz lendültek. Elég gyorsan tudok futni, talán gyorsabban, mint a betörők, de egy golyónál biztos, hogy nem.

Felpattantam, és futásnak eredtem. Épp a nappalit szeltem át, mikor hatalmas fájdalmat éreztem a bal csípőmnél. Rettenetes volt. A dörrenést nem hallottam, de a fájdalmat éreztem. Nagyon is.

A talaj kibillent a lábam alól. Éreztem, hogy nem tudok tovább futni.

Összecsuklottam, és szétterültem a padlón.

Borzalmasan fájt. Már csak azt vártam, hogy vége legyen. Hogy meghaljak.

Hihetetlen volt, de láttam már a fényt. És csak oda vágytam. Oda akartam eljutni.

Aztán, már nem láttam, vagy hallottam semmit sem. Elvesztem a fény tengerében.

*

Mikor kinyitottam a szemem, egy nagyon világos, és nagyon fehér helyen találtam magam. A hely gyönyörű volt, csak nem tudtam, hogy hol lehetek. Amúgy, ez volt az egyetlen gondja.

Megkönnyebbülést is éreztem. Fantasztikus volt itt lenni. Könnyű voltam, akár egy hópihe. És egy gyönyörű, fehér ruhába öltöztetett valaki.

Egy furcsa dolog volt itt. Egyedül voltam. Középen, egy ágyon.

Senki nem volt velem.

Ez a magány, már kezdett nyomasztani. Régen szerettem egyedül lenni. De nem úgy, hogy nem tudom, hogy mi történik velem. Most, már kezdtem a szökésen gondolkozni.

Hogy szabadulhatnék el innen? Körbejártam a szobát. Semmi, ami kivezetne innen. Gyakorlatilag be voltam falazva. Nem tudtam, hogy miért van világosság. Mintha a falak magukból sugározták volna a fényt.

Jobb dolgom nem lévén, visszaültem az ágyra. Itt nem volt semmi, amivel elfoglalhatnám magam, ezért visszagondoltam az életemre. Arra, hogy mit csinálnék máshogy.

Hát, elég sok mindent máshogy tettem volna. Például pénteken nem vesztem volna össze a legjobb barátnőmmel. Két hete ugyan ez volt. Pont egy pénteki napon. Igaz, kibékültünk, de ennek nyoma maradt. Olyan nyoma, amin ha akarnék, se tudnék már változtatni. Már túl késő van hozzá. Többé nem fogom látni őt. És ez a gondolat elszomorított. Nagyon fog hiányozni nekem! És már soha többé nem mondhatom neki, hogy mennyire fontos nekem. Ez a legrosszabb az egészben.

Aztán ott vannak a szüleim. Alapjáraton is hisztis vagyok, de néha aztán teljesen ki tudom borítani őket.

Meg az is, hogy még nem voltam szerelmes. Vagyis úgy nem, hogy viszonozva. És most már biztos, hogy nem lesz később gyerekem!

Orvos se lehetek már. Pedig az volt az én nagy vágyam.

Éppen egy kellemes dolgon nosztalgiáztam, mikor változásra eszméltem fel. Hűvös lett. Épp idejében nyitottam ki a szemem, hogy lássam, valaki csatlakozik hozzám.

Ez a valaki gyönyörű nő volt. Hibátlan arc, csodálatos hosszú fekete hullámos haj, és még sorolhatnám. És ő is hosszú, fehér ruhát viselt.

Mellém ült, az ágyra. Csengő hangon szólalt meg.

- Kedvesem, ideje indulnod.

- Hova mehetnék? Már meghaltam?

- Hamarosan.

- Tudod, hogy mi történik most?

- Igen. Megmutassam?

- Persze!

Kivezetett a teremből. Most láttam, hogy volt egy alig látható ajtó. A következő teremben már volt pár kanapé. Mindegyik egy nagy, fehér fal felé nézett. A falon éppen én voltam. Ahogy műtöttek az orvosok. Borzalmas volt. Megkövülten álltam ott.

- Ülj le nyugodtan. – intett az egyik fekete bőrkanapé felé.

Leültem. A szemem a falra szegeződött. Nem tudtam mit mondani. Talán nem is volt mondandóm. Csak figyeltem, ahogy próbálják megmenteni halálra ítélt testemet az orvosok. A különös idegen mellém ült.

- Mi lesz most? – kérdeztem elhaló hangon.

- Átlépsz a fénybe. Gyönyörű hely! Szeretni fogod.

- De én szeretnék még itt maradni. Olyan jó volt nekem ott lent!

- Elhiszem, kicsim, elhiszem.

Elgondolkodtam. Vajon, napi hányszor hallgathatja végig emberek rimánkodását?

- És ha nem haltam még meg?

- De hamarosan az következik.

Végleg lemondtam az életemről. Örökre elveszítettem azt, ami a legfontosabb volt számomra. Az élet. Oly törékeny, akár az emberi szív. Könnyen össze lehet törni mindkettőt. És nekem már sosem lesz szívem többé.

Magamba zárkóztam. Elfordultam az angyaltól, vagy, nem is tudom, hogy ki ő, a falra szegeztem pillantásom. Figyeltem, ahogy küszködtek a sebészek, hogy összerakjanak egy ép testté. Szomorú látvány volt. Vajon, már tudják, hogy minden hiába?

- Angyal vagy? – kérdeztem hosszas hallgatás után.

- Igen.

- Kérhetek valamit?

- Mit szeretnél?

- Láthatom még egyszer, utoljára a barátaimat, családomat? – kérdeztem könnyes szemmel.

- Megnézem, hogy mit tehetek. – Mondta meghatott arccal.

Felállt, és kiment a szobából. Csak most figyeltem fel, egy igen lényeges dologra, amire korábban nem figyeltem. Szárnyai voltak. Hát, ezt valahogy sikerült nem sikerült észrevennem.

Méghozzá gyönyörű szárnyak voltak!

Nem gyönyörködhettem tovább bennük, mert már fordult is vissza.

Intett, hogy kövessem.

Gyorsan felpattantam, és utána mentem. Egy újabb terembe vezetett. Természetesen ez is fehér volt. Ugyan úgy volt berendezve, mint az előző. Csak a falon a barátaimat láthattam, vérző testem helyett.

Hát, nagyon fel voltak dúlva. Ketten még sírtak is. Oda akartam menni hozzájuk, velük akartam lenni! És ez az, ami már soha többé nem fog megtörténni.

De most változott a kép. A szüleimet mutatta. Anyám zokogott, még apámon is látszott, hogy legszívesebben elsírná magát. Hosszú ideig a barátaimat, szüleimet néztük. Felálltam.

- Megnézem, hogy mi van a testemmel. – mondtam.

- Rendben, menj csak.

Visszatérve a másik szobába, oda ültem le, ahol előzőleg foglaltam helyet. A műszereket figyeltem az orvosok helyett. Figyeltem a pulzus-mérő ketyerét. Egyszer az egekben volt, aztán majdnem kisimult.

De a végére egyre inkább kezdett hasonlítani egy egyenes vonalra.

Hirtelen három dolog változott egyszerre.

A pulzusmérőm, visszaállt a normális kerékvágásba.

Az angyal még a gondolatnál is gyorsabban mellettem termett, és ijedt arcot vágott.

És éreztem, hogy kezdek elhalványulni.

Végig abban a tudatban voltam, hogy meghaltam, és megyek a fénybe. El akartam köszönni az angyaltól, de nem találtam a számat.

*

A szememet nem nyitottam még ki. Ahhoz túl erős volt a fény. Még így is, csukott szemhéjakkal is éreztem.

Egyelőre, csak hallgattam a beszédfoszlányokat, melyek eljutottak hozzám.

De alig értettem.

Végül úgy döntöttem, hogy kinyitom a szemem, hogy tudjam, hol vagyok. A fény szinte elvakított. Halványan érzékeltem, hogy pár ember fölém hajol. Fullasztóan közel tolták az arcukat.

Már láttam. Nem a fényben voltam. Nem haltam meg!

Akár tetszett, akár nem, lécccccci írj komit!

u.i.: én így képzelem az angyalt:

2. u.i.: Elrejtettem egy üzenetet valakinek. Remélem, tudja, hogy róla van szó!

xoxo: Agnyesz