Sose fuss se pasi se busz után, úgyis jön a következő

A következő novella egy idézetről jutott az eszembe. Talán kicsit rövid, meg gyors lett. De vidám! :D

„Sose fuss se pasi se busz után, úgyis jön a következő”

Az eső szerencsére már csak szemerkélt. Két perccel ezelőtt rettenetesen szakadt, nagyon eláztam tőle. A lábam csurom vizes, a hajamból csavarni lehetne.

Pont mikor felszállok a buszra, na, akkor elállt. Ezt tekinthettem volna előjelnek is, hogy valami jó fog történni, de nem tekintettem annak. Egyszerűen csak pechnek. Mert én ilyen peches jött-ment vagyok. Többnyire rossz dolgok történnek velem. Mint ahogy ma is.

Végre rászántam magam életem eddigi legnehezebb kihívására. Hogy szerelmet vallok, annak a fiúnak, aki tetszik. Körül-belül fél évig gondolkodtam rajta, hogy megmerjem-e vagy sem. Hát most megmertem, megállítottam a folyosón, és elmondtam neki. Csak egy kicsit volt udvariatlan. „Sajnálom, most jelenleg van barátnőm, de lehetünk barátok...” És így tovább. Ezek azok a fiús mondatok, melyekkel a nemkívánatos imádókat szokták lerázni.

Eléggé fájt. Fáj, még most is.

Csakhogy, mit tehetek? Ez volt a sors fintora. Meg kell szoknom elfogadni a dolgokat. Ami az illeti, már elég jó vagyok a rossz dolgok fölött való átsiklásban. Persze nem tekintem „megnemtörténtnek”, de azért próbálkozom.

Majd jön a következő. Mint a kedvenc mondásomban: „Sohase fuss se pasi s busz után, úgyis jön a következő.” Ugye jön? Kell jönnie, eddig is jött. A busz persze itt van. Ez lehet jó dolog, vagy egyszerű véletlen. Elment a pasi, jön a busz. Ez már csak így van, így is lesz.

Nagy bánatomra a magány érzése azért ott fojtogatott, még ha titkon is, de azért jelen volt. Annyira jó lenne ma a haverokkal lógni, de „hál’ istennek” ma senki sem ér rá. Tehát biztos, hogy ma nagyon peches napom van. És a napnak még nincs vége.

Valaki finoman megköszörülte a torkát fölöttem. A buszban az ablak felöli széken ültem, a mellettem lévő szék üres volt.

Ránéztem az illetőre, és egy helyes arcú nálam, egy-két évvel idősebbnek látszó fiút láttam meg. Kedvesen rám mosolygott, és nekem reflexből beterítette a képemet egy óriási vigyor.

- Leülhetek? – kérdezte. A hangja is roppant megnyerő volt.

A hangom egy pillanatra elakadt, de aztán feleltem neki.

- Persze.

Halkan leült, táskáját a földre dobta. Még mindig őt lestem, mikor újból megszólalt.

- Bocsáss, meg nem zaklatni akarlak, de olyan szomorúnak tűnsz.

- Ehm, igen, ma nem történ túl sok jó dolog. – válaszoltam egy kicsit megkésve.

- Valaki megbántott?

- Nevezhetjük akár annak is. – érdekes. Úgy néz ki, hogy érdeklem ezt a fiút.

- Kifejtenéd bővebben? – a szája széle felfelé görbült, ráadásul a szeme is mosolygott.

Viszont a lehető legbutábbat cselekedtem, szokásomhoz híven. Hallgattam egy pár pillanatot. Alig ismerem ezt a srácot, és máris oda vagyok érte. De sajnos nem sikerült elfeledtetnie velem, hogy miért is vagyok olyan szomorú. Éppen elfordultam volna, de a szája legörbült. És ez olyan rossz látvány volt!

- Hát, tudod – kezdtem bele mondókámba, ő viszont újra mosolygott, úgyhogy folytattam – Kicsit érzelgős... – némán várt. – Na jó. Régóta tetszett egy fiú, és ezt me el is mondtam neki, de ő visszautasított. – direkt használtam múlt időt.

- Micsoda egy bolond. – mondta, bár a végén már belevörösödött.

Erre nem feleltem semmit. Kedves meg minden, de nem ismerem, a nevét sem tudom, ráadásul mindjárt hazaérek. De még szeretném megismerni.

- Amúgy, veled mi a helyzet? Még sose láttalak errefelé.

- Nemrég költöztünk ide. Úgy egy hete.

És akkor eljött a kínos hallgatás része. Ültem, és nem tudtam mit mondani. Az agyam rettentő gyorsan járt, hallani véltem a rugók és a csavarok kattogását. Megint rápillantottam. Engem nézett, égszínkék szemével. De nem ő volt. Akár lehetne is.

Legnagyobb elkeseredésemre már közeledtünk a megállóhoz, ahol le kell szállnom.

- Figyelj, itt le kéne szállnom. – mondtam, és a hangomból kicsendülő fájdalom már tapintható volt.

- Jelzek neked. – Felpattant, és megnyomta a gombot. Éppen felálltam és kiléptem a székek közül, mikor kanyarodott egy nagyot a busz, és én megtántorodtam egyenesen a karjaiba.

Elvörösödtem és rápillantottam.

- Szeretnél látni még? – kérdezte.

- Szeretnélek. – és ez olyan volt, mintha csak ketten lettünk volna. Senki más, csak mi.

Gyorsan előkotort egy papírlapot a táskájából és ráfirkantotta a telefonszámát.

- Majd hívj! Kérlek. – tette hozzá.

- Rendben.

Még egyszer, utoljára mélyen a szemébe néztem. Elvettem a cédulát, a kezembe fogtam és a szívemhez szorítottam.

Aztán leszálltam a buszról. Addig néztem utána, míg el nem tűnt. A szívem nagyot dobbant, mert rájöttem, hogy eljött ő is, mint a busz.

Ennyi a novella maga. Elvégre, itt a nyár... A buszon ültem mikor eszembe jutott. Nem meglepő, mi? De TÉNYLEG szeretném, ha írnátok komit. Az olyan jól esne!

csók, puszi: Agnyesz