Halál a piros tornacipőben 3/2

2., A halál

Másnap reggel korán ébredtem. A változás még mindig ott vibrált a levegőben. Suliba menet, eltöprengtem rajta, hogy vajon mi is történhet. Direkt sétáltam, hogy legyen időm gondolkodni. Két alternatíva között vívódtam. Az egyik, hogy megőrültem. Elképzelhető. Második lehetőség: minden úgy van, ahogy eredetileg gondoltam. Az idő visz valahova, egy, talán már nem is olyan távoli, helyre.

Ekkor már az iskola előtt voltam. Gyorsan átrendeztem az arckifejezésem, rendbe szedtem a hajam, és mosolyogva léptem be a termünkbe. Minden úgy volt, mint hétfőn. Csak „ő” és a padtársam volt bent.

- Sziasztok! – köszöntem, mint hétfőn.

- Jó reggelt! – köszönt „ő” is szórakozottan. Fel se figyelt a jöttömre, csak elmélyülten hallgatott zenét.

- Szió! - köszönt barátságosan a padtársam.

Az óra kezdetéig dumáltunk. Az idő, érzékelhetően türelmetlen volt. Őrült tempóra kapcsolva rohant egyik óráról a másikba. Homályosan emlékszem, hogy a második órában feleltettek, de én – mivel semmit se tanultam – kaptam egy egyest. De nem biztos. Aztán rémlik, hogy tesin egész órán futottunk. De nem érzem magam fáradtnak. Sőt! Nagyon is pörögtem. Igaz, hétfőtől kezdve nemigen futottam, mert „nem volt időm”.

De hol is vagyok most? Hát természetesen a tesiteremben, mivel odakint eleredt az eső. De ebben az a pláne, hogy nem emlékszem, hogy mikor és hogy kerültem ide. Egyszóval itt vagyok, kosarazok, és teljesen hülyének érzem magam.

Az idő csak telik, telik, és telik. De legalább tudnám, hogy mi történik velem!

Mikor megint rápillantottam az órámra, az már fél négyet mutatott.

- Szerintem menjünk haza! – javasoltam.

- Ja, tanulni is kéne! – mondta sajnálkozva „ő”.

- Oks, húzzunk haza! – mondta a barátnőm is.

Bementünk a lányöltözőbe. Gyorsan magunkra kapkodtuk a ruháinkat.

A barátnőm persze gyorsabb volt.

Még javában húzogattam a nadrágomat, ő már készen volt és kijelentette, hogy mindjárt jön. Én persze akkor még mit sem sejtettem...

Mikor kész voltam, kimentem az öltöző elé. Rájöttem, hogy a mobilomat bennhagytam. Ledobtam a táskámat a padra és bementem a tesiterembe.

De bár ne mentem volna!

A barátnőm és „ő” a terem közepén álltak, és csókolóztak.

Hirtelen kibillent a talaj a lábam alól.

Gyorsan felkaptam a telefonomat, majd a padról a táskámat és elrohantam.

Odakint esett az eső és ettől csak rosszabb volt a helyzet. Az esőtől még láttam volna valamicskét, ha nem sírtam volna. Nem, ez nem sírás volt. A könnyeim csak úgy ömlöttek. Buszozhattam volna, hiszen éppen akkor ért a megállóhoz, mikor én. De ügyet se vettem a járműre. Csak futottam és futottam. Már semmi sem érdekelt.

A tudatalattim olyan képeket lökött a felszínre, melyeket nem akartam látni. Ahogy ott álltak, ahogy ölelkeztek...

Inkább a futásra koncentráltam. Arra, hogy minél előbb hazaérjek.

Mert most csakis haza akartam menni. Csakis arra vágytam, hogy egy bögre kakaóval bebújhassak egy takaró alá és kisírjam magam.

De egyelőre csak azzal törődtem, hogy a gondolataim ne kalandozzanak el.

Jobb, bal, jobb, bal. Mondogattam magamban, nehogy elessek. Csak a lábaimra figyeltem.

Mivel az idő még mindig röpült, észre se vettem, hogy már az utolsó saroknál járok. Megkönnyebbülten fordultam be. De mielőtt átértem volna az út túloldalára hatalmas reccsenést hallottam. És utána jött a fájdalom.

De akármilyen furcsa is volt, nem törődtem a fájdalommal. Haza akartam jutni mindenáron.

Azonban egy csomó, változás történet. Először is légiesen könnyűnek éreztem magam. Na, nem mintha nem kéne cipelnem a legalább öt kilós táskámat, nem, én magamat éreztem könnyűnek. A fájdalom is, amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt.

És mindezek között a legfurcsább és egyben legrosszabb az volt, hogy nem emlékeztem, hogy miért futok. Csak azt tudtam, hogy minél hamarabb haza kell jutnom. Mintha amnéziában szenvednék. De természetesen tudtam, hogy ez nem így van. Valami más oka kell, hogy legyen.

Hál’ istennek már látom a kapunkat. Még pár ház.

Már nyúlok a zsebemhez, hogy kivegyem a kulcsomat, csak az volt a baj, hogy nem láttam a kezem...

Sőt, ami azt illeti a testemet se láttam. Végignéztem magamon. De csak a csupasz úttestet láttam ott, ahol nekem kellett volna lennem. Elég lehangoló...

De bármilyen furcsa, ebben a pillanatban nem érdekelt. Csak be akartam menni a szobámba, hogy felidézzem vad rohanásomnak – halálomnak – okát. Nagy nehezen átmásztam a kapun, mert időközben rájöttem, hogy nem tudok úgy áthatolni a tárgyakon, mint a filmbéli szellemek.

Mert, mi más lehettem volna? Semmi épkézláb, kósza gondolat sem jutott az eszembe. Sikeres kapumászásom után hátramentem a kertbe. Az eredeti terv az volt, hogy egyenesen a házba megyek, de sajna, nem tudtam áthatolni semmin.

A házunkat megkerülve hátramentem. Végignéztem az udvarunkon. Most teljesen máshogy láttam, mint halálom előtt. Gyönyörű volt. A millió fűszál még nedves volt az előbbi gyors zivatartól. Az esőcseppek gyémántként tündököltek. Egyenesen a kert közepébe sétáltam és ott le is ültem. Körbenéztem.

Hirtelen elárasztott a harmónia. Minden olyan békés volt.

Hátradőltem. Élveztem a Nap melegét, mely éppen két nagy viharfelhő között sütött ki.

Az esőfelhőket bámulva észhez tértem. Elgondolkodtam rajta, hogy miért is vagyok itt. Tudom, hogy futottam. És azt is, hogy merről érkeztem. De az oka sehogy se jutott az eszembe.

Végül úgy döntöttem, hogy visszatérek a halálom színhelyére. Akkor talán megtudok valamit. Könnyedén talpra szökkentem.

Mielőtt elhagytam volna a házat, még egyszer hátranéztem. Érdekes, a fű ott még mindig le van lapulva ahol az előbb kuporogtam.

De most már át is másztam a kapun. És akkor elkezdtem futni. Hihetetlenül gyors voltam. Villámsebesen haladtak el mellettem a házak.

És akkor az utca szájában megpillantottam a felfordulást. A kocsik össze- vissza álltak, egy nagy fekete kocsi nekirohant egy tölgynek és az orra teljesen összetört. Egy idegen állt az út közepén. Ő térített el mindenkit az útjából. Hirtelen nem értettem, hogy miért irányítgat. De aztán rájöttem. Egy lány feküdt a lábai mellett. Csupa seb volt, és piros tornacipőt viselt.

Erről azonnal megismertem. Én voltam az. Odarohantam hozzá és leguggoltam mellé. Az arca tiszta seb volt. A homloka beszakadt, és csak úgy ömlött belőle a sok vér. A teste minden egyes négyzetcentiméterét horzsolások, sebek borították.

Felfigyeltem valamire. A szemei sarkában még könnyek csillogtak.

És hirtelen, mint akit fejbe vágnak, eszembe jutott az ok. A halálom oka.

Mérhetetlen dühbe gurultam. Egy reménytelen szerelem miatt így eldobtam az életemet? Hát nem lett volna jobb élni? Inkább a halált választottam?

De várjunk csak! Ha már meghaltam, hogyhogy még itt vagyok? Létezik, hogy minden halott itt kódorog valahol? Vagy egyszerűen csak maradt egy befejezetlen ügyem?

Tehát arra az álláspontra jutottam, hogy nem haltam meg. Ki akartam tapintani az ütőerét –ütőeremet-. De kezem a testem helyett a hűvös betont tapintotta. Gyorsan visszahúztam a kezem. Épp most nyúltam át magamon. Elég visszataszító.

Hirtelen, mintegy jelzésre, az összes autó felhúzódott az útpadkára, hogy helyet adjanak a hangosan szirénázó mentőautónak. Amint megállt kivágódott az ajtaja és két orvos pattant ki. Mindkettő kezében orvosi táska volt. Gyorsan odatérdeltek a test mellé. (Valahogy nem tudom megszokni, hogy azonosítsam magamat az itt heverő testtel.)

Az egyik, az idősebb megtapintotta az ütőeremet, ahogyan én akartam az előbb. Némán számolt magában. Addig a másik elkezdte kifertőtleníteni a sebeimet.

Furcsa dolog következett. Éreztem magamon, nem a testemen, ahogy szép szabályosan tisztítja le az orvos a sebeimet. Enyhén csípett. Majd,

egy gézszalagot erősített a fejemhez. Úgy láttam még mindig csurdogál a vér.

- Úgy látom egy kicsit gyors a pulzusa. –jelentette ki.

- A fejét össze kell varrni. De a többi seb szerencsére tiszta. – Mondta. – Vajon csak elájult, vagy kómában van? – kérdezte fojtott hangon.

- Nagyon remélem, hogy az előbbi.

Amíg a testemet próbálták összenyalábolni és egy hordágyra tenni, addig befutott pár újságíró. Mielőtt a mentőkocsi sofőrjei hátrébb nem ráncigálták őket, szemérmetlenül elkezdték fotózni sebzett testemet.

Sikeresen odaszíjaztak a hordágyhoz, amit aztán a két sofőr könnyedén felkapott és a mentőautóba csúsztatott. Mielőtt még az ajtót becsukták volna, felugrottam és a testem mellé léptem. Az arca merő fájdalom volt és úgy láttam, hogy nem csak a sérülései miatt, hanem még az előzményektől. Gyorsan végigpörgettem az eseményeket, onnantól kezdve, hogy megvettem a tornacipőt. Tudtam, hogy mit keresek és meg is találtam. A fájdalmat. Azt kerestem. Mert nem emlékeztem, hogy milyen volt a halálom előtt.

Visszaemlékeztem a rohanásra, az esőre, arra, ahogy ott álltak a terem közepén. Beleborzongtam a gondolatra.

Inkább azzal törődtem, hogy, hogy a csudába kerülhetnék ki ebből a kalamajkából. Egyelőre ötletem sincs. Talán, ha belefeküdnék a testembe. Ez túl abszurd, de azért megpróbálom. Felmásztam az ágyra és bebújtam a testembe. De volt egy baj. Nem éreztem, hogy oda tartozom.

Ezen meglepődtem. Azt hittem, hogy amint megtalálom a testem akkor minden meg lesz oldva. Hát, nem ez történt.

A mentőautó hirtelen fékezett. Azt hittem, hogy piros a lámpa vagy valami hasonló, de nem, megérkeztünk a korház elé. Hirtelen kivágódott az ajtó és a sofőrök kiemelték a hordágyamat. Addigra én már kiugrottam magamból. Vagyis a testemből.

A két férfi felrohant velem az emeletre, mert a lift már foglalt volt. Az emeleti váróteremben egy ápolónő várakozott.

- Jézusom, mi történt? – kérdezte szörnyülködve.

- Autóbaleset. – válaszolta a magasabb férfi, aki a lábam felöl tartotta a hordágyat.

- Szólok egy orvosnak! – mondta és elviharzott.

Egy perc sem telt el, már jött is vissza az ápolónő, nyomában egy magas nővel.

Most néztem meg őket alaposabban. A nővér körülbelül 30-as éveiben járó, alacsony, szemüveges, rövid barna hajú nő volt. Szürkés szeme hol izgatottan, hol elborzadva csillogott. Valahányszor rám villant a tekintete,

elöntötte az együttérzés. Biztos neki is van egy körülbelül velem egyidős lánya.

A főorvos (gyanítom, hogy ő lehetett) viszont pont az ellentéte volt az ápolónőnek. Magas volt, szőke egyenes haját lófarokba kötötte, és mélyzöld szemei voltak. Amint belépett a váróterembe ahol ácsorogtunk, neki is végigvillant rajtam a szeme. Mintegy vízhangja a nővérnek, ő is elborzadt. Odaálltam mellé, hogy én is úgy lássam magam, mint ahogy ők engem.

Hát, nem mondhatom, hogy szép látvány fogadott. A két orvos, akik a mentőautóban láttak el, úgy látszik, nem végeztek jó munkát. A kötések teljesen átáztak, véresek voltak. Kedvenc rózsaszínű pólóm véresen tapadt a felsőtestemhez. Háromnegyedes nadrágom, néhol teljesen átszakadt, néhol átvérzett.

- Gyorsan, vigyék már a műtőbe! Még elvérzik itt nekem! – utasította az orvos a sofőröket. – Maga meg kérem, értesítse a szüleit.

- Rendben! Kérem a táskáját.

Csak most vettem észre, hogy az iskolatáskám ott lóg az alacsonyabb férfi vállán. Az ápolónő leakasztotta és elkezdett matatni benne.

Az nővér még javában kotorászott, de nem követett minket. Végig viharoztunk a hosszú folyosón, amiből egy tágas vasajtó nyílt, mely természetesen zárva volt. Az volt a műtő. A folyosón további székek sorakoztak, arra várva, hogy valaki rájuk üljön.

Az orvosnő egy gomb segítségével kinyitotta a műtőt. Megkérte, hogy vigyék be a testemet és fektessék az asztalra. Gyorsan megoldották ezt a problémát, és már ott sem voltak. Én csak lehuppantam az egyik székre és az ajtó bezárult.

Csak ültem ott, ültem és ültem. Bele se mertem gondolni, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy megérkeztünk.

Hirtelen, hatalmas csattanással, kinyílt az ajtó. Egy idősebb orvos sietett ki rajta. Kapva-kaptam a lehetőségen, bementem a nyitott ajtón a műtőbe. De mielőtt még sikoltozva kirohantam volna, a vas átjáró bezárult.

Pánikba estem.

Hisztériás rohamot kaptam.

El akartam tűnni innen.

Ugyanis az asztalon ott hevert a véres testem. Hasra volt fordítva, hogy miért, azt nem tudom. De hamar megkaptam a választ.

Az orvos, aki az előbb kimasírozott, egy másik fehér köpenyessel tért vissza.

- Mennyire súlyos? – kérdezte az újonnan érkező.

- Úgy látjuk, hogy megnyomódott a 9-es csigolya.

- Az baj. Mi történt?

- Autóbaleset. Nem figyelt oda, és kilépett egy autó elé.

A pulzusmérő vadul elkezedett sípolni, miközben az EKG-m szép lassan megközelítette az egyenes vonalat Az ajtó szerencsére újra kinyílt, másvalaki jött be miközben én elrohantam onnan. Egyszerűen nem bírtam tovább ott maradni. Nem érdekelt, hogy mi van a testemmel.

Elrohantam, anélkül, hogy tudnám hova akarok menni. De mielőtt a tudatos részem rájött volna, a tudatalattim pontosan arra a helyre vonzott ahova mennem kellett.

Az erdőbe. A rétemre. A tölgyfámhoz. A lábaim egyenesen oda vittek.

Elfogott a „deja vu” érzés. Ugyanis azon a sarkon röppentem át, ahol egy pár órája meghaltam.

Sietősen végigrohantam a házunk előtt, szellő se rebbent a jöttemtől.

A rétemre érve még egy, hatalmas, csalódás fogadott.

A hatalmas vihar óta nem jártam itt.

És nem is tudtam, hogy mi reccsent akkor és ott, akkorát.

A tölgyem. Az a hatalmas fa. Legalább ötven éves volt. Szomorú voltam. Mindig igénybe vettem az árnyékát, de soha nem viszonoztam semmivel. Nem szedtem össze a szemetet a törzse körül, soha meg nem locsoltam - mert eszembe se jutott.

A törzse tökéletesen ketté volt törve a felénél, egy kis természetes kuckót alkotva. Ide húzódtam be.

Itt töltöttem az éjszakát. És a következőt. És még jó sokat. Már nem számoltam a napokat. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Ha meghalok, akkor eltűnök, ha nem itt maradok.

De sajnos, a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Érdekelt, hogy mit mondanak rólam a barátaim. És egyáltalán, hogy kit érdeklek. Vajon megsirattak? Gondolnak még rám? Vagy csak felszínes, érdekbarátság volt a részükről?

3/2. Hát, ez is meg van. Még hátra van egy rész. A mindent eldöntő. A végleges.

csók, puszi: Agnyesz