Szervusztok! :)

Sziasztok!!

Huhh, volt kimaradás, nem is kevés, de az utóbbi időben, mondhatni nem az írás volt a legfontosabb az életemben.. De ettől független van három novella, melyeket a következő három napban fogok megosztani veletek. Nem kapcsolódnak össze, közük sincs egymáshoz, és bár eddig úgy gondoltam, hogy nem teszem közzé őket, most mégis megmutatom.

Hát akkor íme az első, jó olvasást:

Csak ő

Vadul pörögtem, fejem felett az ágak csak úgy csavarogtak. A gondolataim mintha kirázódtak volna a fejemből. Szédültem, de nem érdekelt. Rosszul voltam, de nem érdekelt. Kicsit olyan érzés volt, mintha repülnék. Az ágak közt utat törnék magamnak. Persze ez csak illúzió. Az ágra kötött hintaszék nem mozdul sehova. Vagyis de. Mozog körbe-körbe. Csak nem éppen abba az irányba, mint ahová képzeltem.

Nem tudtam megállni. A körülöttem lévő emberek elmosódtak, beleolvadtak a környezetükbe, csak egyvalaki vált ki a tömegből. Csak ő...

Élénk színű pólója utat mutatott a valóságba. Hogy nem szállok, nem repülök sehova. Amint elsuhant mellettem, mintha kicsit visszahúzott volna a földre. Egy kicsit megnyugtatott volna. Ez erőt adott, hogy leálljak. De még nem, még egy kicsit nem. Élvezem a szabadságot, a szelet, a naplementét. A suhogó faleveleket a fejem fölött, és a tudatlanságot. Hogy nem tudom, mi történik körülöttem. Nem halottam a fán kívül mást, nem láttam rajta kívül mást.

Ez így volt jó. Elég messze állt tőlem ahhoz, hogy csak a sziluettjét vegyem ki. De határozottan ott volt. Éreztem.

Éreztem a jelenlétét, az illatát, őt magát. Mert most senki más nem számított, senki más nem érdekelt. Csak ő...

A régi érzések csak úgy tomboltak bennem, felszínre akartak törni. Nem akartam szabad utat adni nekik. Attól minden sokkal, de sokkal nehezebb lenne. Az egész életem megváltozna tőle. A terveim, a jövőm. Nem tehetem. Az kell maradjak aki vagyok, aki most vagyok. Nem lehetek a régi. Ami volt elmúlt.

De mindez hiányzik, a szerelem, a lángolás, a bánat. Mert a múlt fájt. Mert akkor nem kellettem neki. És most? Most vajon mi változott? Fogalmam sincs. Talán bennem változott meg valami. Én magam. A lényem. Akkor tudtam, hogy mit akarok. Most viszont...?

Akkor őt akartam. Csak őt. De ennek már több éve. Azóta megváltoztam. És most úgy érzem, megint őt akarom. Érzelmek hullámai öntöttek el. Kétely, félelem, szerelem, megbántás, csalódottság, keserűség. Mert az emberek változnak, az emlékek nem.

De féltem. Mert a múlt ismétli önmagát. Ha én ugyan úgy érzek, mint akkor, akkor mi a garancia arra, hogy ő nem? Egy időkerékbe tévedtem, mely halad ugyan, de ugyan olyan marad. Minden a régi bőgés szerint. Megint én vagyok a bánatos. Megint én leszek az, aki veszít. Ezt így, pörgés közben nem is volt olyan nehéz elfogadni. Mert semmi sem volt olyan, mint mikor én, én vagyok.

A fénypontok lelassultak, a faágak már nem pörögtek olyan vadul. És akkor rájöttem, hogy mindez álom csupán, és én hamarosan kitörök belőle. Mert amit most gondoltam, az lehetetlen, igaz?

A hullámok, melyek eddig csak gyűltek, most összecsaptak fölöttem, és lerántottak a mélybe.

Nem hallottam semmit sem. És csak őt láttam. Csak ő volt. Csak ő... Tényleg nem láttam semmit sem rajta kívül. Csak azt, hogy odajön hozzám, és én a kezemet nyújtom, és ő megfogja. Nem más, ő. Kihúzott a kábulatból és a kételyek közül. Tudtam, hogy amiket gondoltam, azt nem lett volna szabad. Egy korszak lezárult, már régen. Annak már vége, igaz? És mi van akkor, ha a talaj kibillen a lábam alól? Ha az általam ismert világ fenekestül felfordul? Mert minden megszűnt körülöttem, amíg a kezemet fogta. Majd, mikor elengedte a kezemet, visszacsöppentem a valóságba.

Szédelegve álltam ott, és nem tudtam, hogy mit akarok. Mi volt ez? Ezek a gondolatok... Nem lesz ez így jó. Ha régen nem jött össze, akkor most miért? Nem kell több fájdalom. Abból már eleget kaptam. Kérdőn néztem rá, de ő nem figyelt rám. Hát persze. Pont, mint évekkel ezelőtt. Nem vagyok fontos számára. Mert mi egyszerűen csak barátok vagyunk, se több se kevesebb.

És ennek így is kell maradnia. De ezt akarom én? Biztos vagyok magamban? Mert én már semmit sem tudok biztosan.

A szívem háborog. Ez valami olyasmi, amit nem tudok ép ésszel felfogni. Csak hónapokkal később. Mikor rájövök, hogy végig ő volt ő. Hiába hazudtam magamnak annyi éven keresztül, hiába hitetgettem magam az ellenkezőjével, legbelül tudtam, hogy végig őt szerettem.

Csak érteném, csak felfognám, hogy miért? Miért jó az nekem, ha kínzom magam? Mit tegyek, hogy megszűnjön ez az érzés? Határozottan nem jó, és semmi jó sem sülhet ki belőle. Soha. Rettenetesen fáj itt belül, de el kell fogadnom. Döntöttem. Ki kell, tépjem őt a szívemből. És ha ehhez az kell, hogy soha többé nem találkozunk, meg teszem. De itt most nem csak ő van. A barátaim, azok, akiket szeretek, nem tudom itt hagyni őket.

El kell viseljem a fájdalmat, mert tudom, hogy elég erős vagyok hozzá. A múltban is az voltam, de akkor ez a fájdalom rosszabb volt, erősebb. Én mégis kibírtam, érte. És ha kell, akkor most is meg fogom tenni.

Könny gördül arcomon, nem egy, sok száz és ezer. Annyit sírtam miatta! Az a pár év kikapcsolódás volt ebből a gyötrelemből, de most visszatért. Ülök a szabad ég alatt, és választ keresek a kérdéseimre. De semmit sem tudok, semmit sem érzek a keserű szerelem mellett.

Csak ő...

Nem mondom, hogy hosszú lett, de elég személyes jellegű novella. Remélem tetszett, és szeretném, ha megosztanátok velem a véleményeteket, legyen az negatív vagy pozitív! :)

csók, puszi: Agnyesz