Piros lámpa

Hy all!

Bocsi, hogy mostanában nem frisselek, de egyszerűen nincs kedvem írni:S Ezt a novellát régebben írtam Diana pályázatára. Eredményt sajnos nem értem el, de kíváncsi vagyok a ti véleményetekre.
Jó olvasást!

Piros lámpa

A mögöttem lévő kocsis, már vagy tizedszerre dudált, türelmetlenül. Most már bennem is kezdett felmenni a pumpa, egyre idegesebben vártam, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson. Türelmetlenségemben ujjaimmal doboltam a műszerfalon. A zenét jó hangosra felhúztam, hogy elterelje a figyelmemet egy igen fontos tényről: már megint el fogok késni a munkából.

Végre egy kis változatosság. Az unalom lassan szétrepesztette a fejemet. Mindennap bemenni az irodába, lehetőleg reggel nyolckor, ott maradni délután négyig, persze még túlórázni. Na, ha ezzel végeztem, mehetek haza, ahol összekuporodhatok a hatalmas kanapémon és olvashatok, esetleg tévézhetek. Hogy az unalom, és az egyedüllét meg ne öljön, főzhetek, vagy moshatok.

Ugyan az a forgatókönyv. Minden áldott nap. Mintha be lennék zárva egy napba, és nem tudnék kitörni belőle. Persze ez mese, ez meg a való világ. Itt nincsenek szőke hercegek fehér lovon, nem jönnek megtörni a gonosz varázst.

Csakugyan, mintha valaki átkot szórt volna rám. Zombi módjára éltem ebben a csodálatos világban. Annyi felfedezni való van itt! És én ebben a városban élek, mióta az eszemet tudom.

A napi rutin ismétlődik. Felkeltem, munkába mentem, melyet nem is szeretek, hazamentem, unatkoztam, lefeküdtem. És minden kezdődött elölről. Még belegondolni is rossz, hogy holnap ugyan ez vár rám.

Bárcsak lenne valami változatosság! Bárcsak lenne, ami miatt érdemes lenne élni. Mert, nekem őszintén szólva elment tőle a kedvem. Egy kis parányi változatosság, piciny különbség a napok között tényleg jól jönne.

Ahogy így elkalandoztak a gondolataim, rádöbbentem, hogy a lámpa még mindig pirosan világított. Elromlott volna? Ránéztem a műszerfalamon lévő órára. Egy perc sem telt el azóta, hogy utoljára megnéztem. Ennyire ideges lennék? Gyanúsan rápillantottam a karórámra. A másodperc mutatója kivételesen lassan cammogott. Elhúztam a számat.

Tudtam, hogy máris elkéstem, a főnököm őrjöngeni fog, de mit tehet? Ha kirúg, azzal nekem tesz jót. Talán ez lesz a megoldás. Ki kell rúgassam magam. Vagy az egyszerűség kedvéért felmondanom.

De persze a terv már megfogalmazódott a fejemben, mielőtt erre az elhatározásra jutottam volna. Próbáltam elfojtani. Csakhogy ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak. Csakis ez kell legyen. Vajon mióta próbálom elfojtani? Mióta él bennem a tudat? Miért pont most döbbenek rá? Valami megváltozott bennem.

Ez a pár perc, amíg a piros lámpánál álldogáltam, rádöbbentett, hogy ez így nem jó. Változtatnom kell az életmódomon, amilyen gyorsan csak lehet. A végén azt veszem majd észre, hogy egyedül öregszem meg, egyedül halok meg. Senki nem lesz velem, senki, de senki, csak a magány.

De ha a szívemet követem, nem a józan gondolkodást, akkor tudom, hogy mi a megoldás. Bár, ez a tudat most itt él bennem, semmin sem változtat. Most nem mehetek el. Nem mehet világkörüli túrára, nem mehetek máshova.

Miért nem? Kérdezte egy hangocska a fejemben. Igaz is! Miért kéne hagynom, hogy felemésszen a magány?

Csak el kéne mennem. Jó messzire innen. Akkor minden megoldódna.

Ugye?

Vagy csak elkövetném életem legnagyobb baklövését. Mit oldanék meg vele? Elmegyek, csakhogy egy hónap múlva csalódottan visszakullogjak. Talán az, az egy hónap lesz életem legjobb hónapja. A legvadabb, és a legváltozatosabb. Akár Amerikába is kimehetnék, a kaland kedvéért.

És itt egy újabb probléma. Egyedül kéne menjek. Nincs, aki velem tartson. Ez a gondolat nagyjából leszegte minden lelkesedésemet, a hirtelen helyváltoztatás ügyéről. De az ötlet, hogy szabad lehetek, hogy kiszakíthatom magam ebből a tompa ürességből, és mégsem tenném meg, elviselhetetlen lenne.

Mennem kell.

Szinte hihetetlennek hangzik, de ezt két perc alatt döntöttem el. A lámpára sandítottam. Piros volt, majd sárgára változott, végül élénkzöld színt vett fel. Indítanom kéne, de a lábfejem a féken tétovázik, még mindig.

Indítanom kéne. De a motor tovább járt, üresen. Mögöttem hangos dudálások sora hangzott fel. Ezt kifejezetten idegesítőnek találtam.

Az autósok, akiket én tartóztattam túráztatni kezdték járművüket. Végre kapcsoltam. Kezdtek eszembe jutni a vezetés szabályai. Mikor ezzel megvoltam, fogtam a kormányt és nagyot tekertem rajta. Íves fordulattal a másik sávra kanyarodtam, a biztonságosabb útra, mely hazavitt.

Lassan vezettem, mert még mindig nem voltam biztos a dolgomban. Helyesen tettem? Jól döntöttem?

Ezekre a kérdésekre csak egyféleképpen kaphatok válaszokat. Ha életemben egyszer merek. Mernem kell.

Taszítást éreztem. El innen! A lábam akaratlanul is egyre erősebben nyomódott a gázpedálnak. Egyre gyorsabban hasítottam a levegőt. Egyetlen egy kis halk szócska viharzott a fejemben: Igen! A döntésem végre meghozatott és most már semmi sem állhat az utamba! Esztelenül száguldoztam a zsúfolt utcákon. Boldog voltam. Teljes.

Ám, egy lámpa pirosra váltott, épp az orrom előtt. Senki sem volt előttem, én meg teljes gőzzel száguldottam.

Nem állhatok meg, ezt tudtam.

Ész nélkül mentem át a kereszteződésen.

Láttam a fényt, hallottam a reccsenést.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű, reggeli álldogálás egy lámpánál, egy piros lámpánál, megváltoztathatja az egész életemet. Rájöttem, hogy esztelen butaságot követtem el ezzel. De mégis, ha még egyszer megtehetném, ugyan így cselekednék. Ha arra gondolok, hogy csak szabad akarok lenni, és rájövök, hogy örökre testem börtönében maradok.

Változást akartam, hát most megkaptam. Örökre.

Éreztem, ahogy az élet lassan elpárolog belőlem...

Remélem tetszett! Sok komit kérek szépen!

csók, puszi: Agnyesz