Néma napsugarak
Már senkiben sem bízhatok. Ma beteljesült, amitől féltem, félek, félni fogok. A csalódás sokszor fáj, olyannyira, mintha tőrt forgatnának a szívedben, de ez rosszabb. Mert utána jön a düh. A mindent felemésztő, őrjöngő düh. Ez tépi lelkemet.
Eddig csak pár könnycseppet engedélyeztem magamnak, de most úgy, isten igazából rám tört a néma sírás. Rázkódtak a vállaim, és potyogtak a könnyeim. Nem akarom... nem akarom, hogy így fájjon mindez. Mikor még csak rettegtem tőle, hogy ez előfordulhat, akkor nem csaptam ekkora ügyet belőle. De megtörtént, és én most már semmit sem tehetek.
Cserben hagytak bennünket, engem.
Ez, csakis ez fáj. Akkor és ott hitetlenkedve álltam, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy mindez igaz. Mert olyan volt, mint egy rémálom. Állok, csak úgy süt rólam a csalódottság. Ő biztos látta rajtam, láthatta az arckifejezésem, de nem érdekelte. Elment. Ahogy a többiek is. Éreztem, hogy valami forró marja az arcomat. Könnyeztem, ott, mindenki előtt, gyorsan letöröltem.
Felnéztem az égre, egyenesen a nap szemébe. Égette szemeimet, nem is bírtam tovább pár másodpercnél, de azt legalább megtudhattam, hogy nem fog segíteni. Senkise fog segíteni. Mert ami megtörtént, az megtörtént. A múltat nem tudom kiradírozni a jelen füzetéből. Csak néztem, ahogy a gyenge, délutáni napsugarak rávilágítanak a patakra. Gyönyörű volt, szívszaggatóan gyönyörű. Türkiz hullámain meg-megcsillant a nap fénye, halk csordogálását mintha valahonnan messziről hallottam volna. Mintha már semminek sem volna jelentősége. Mert nincs is. Aminek volt, az tovaúszott, aminek lett volna, már szárnyra kélt.
Az őszi napsugarak nem tudtak teljesen átmelegíteni, vacogtam. De egy kis hangocska a fejemben azt súgta, nem a hidegtől reszketek. A kis patak fölé hajoltam, belenéztem. És ott megláttam a kisírt szemű tükörképemet. Borzasztó látvány volt. Arra gondoltam, aki ezt tette velem, és elfutott a düh. Rombolni, menekülni, sikoltani, semmit sem tenni. Ezek az érzések kavarogtak bennem. A törött szívem dörömbölt a bordáim falán, éreztem, már nem bírom tovább. Elterültem a füvön, hagytam, hogy beszéljenek, muzsikáljanak valamit a napsugarak. De csak hallgattak, némán. Körülnéztem a patakparton. Egyetlen álltatot sem láttam. Vajon hova tűntek?
Egyedül, egyedül voltam. Hogy képesek...? Miért...? Nem tudtam befejezni a kérdéseket, csak hagytam, hadd sodródjak az árral. Megérdemlem. Hisz feltétel nélkül megbíztam valamennyiükben. Soha, egy percig se... Tényleg. Soha nem gondoltam arra, hogy ez valaha is be fog következni. Ahhoz túlságosan naiv vagyok. Ha szeretek valakit, valakiket feltétel nélkül elfogadom őt. És most csalódtam. Nem ez az első alkalom, de ha rajtam múlik, az utolsó. Kitépem magam közülük, abból a megszokott közösségből, hogy véget vessek ennek a véget nem érő agóniának.
Már semmi sem lesz olyan, mint volt. Ezen túl szétszóródunk a szélrózsa minden iránya felé, eltaszítjuk magunkat a másiktól. Hogy mindez miért? Önzőség. Unalom. Szánalom. Káröröm. Immáron vége van annak, ami tavaly elkezdődött. Azt hittem, örökké fog tartani, azt hittem, nem fog ennyire fájni.
És a legviccesebb az egészben, hogy ez egyedül engem bánt. A többiek, élnek a kis világukban. Ők nem érzik, vagy még nem érzik ennek a súlyát. Az is lehet, hogy nem érdekli őket.
Mikor újra kinyitottam a szemem, már minden rózsaszínes, lilás árnyalatban játszott. Már alkonyodott. Ez azt jelenti, hogy valami véget ért. Talán egy új kezdet. De nem tudom máshogy elképzelni az életemet.
Lassan feltápászkodtam a földről, és egyetlen vad pillanatig arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a vízbe vetném magam. De gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Nem dobhatom el emiatt az egész életemet. De a gondolat mégis kecsegtető volt.
Kényszerítettem magam, hogy sarkon forduljak, hogy otthagyjak mindet. Éppen ideje, hogy visszatérjek a kegyetlen valóságba. Mert, minden, ami szép volt elmúlt, sötétség és bú maradt.
Elindultam a bíborvörös színnel mérgezett utcákon. A tarkómon éreztem a nap utolsó, erőltetett sugarait. Féltem. Féltem a jövőtől. Elképzelésem sem volt, hogy mit hoz a hajnali szellő. De nem volt kedvem megtudni. Futásnak eredtem, bár nem fogtam fel hova tartok, lábaim odavezettek. Csak egy hely van, ahova most menni akarok. Egyetlen egy.
Már ott álltam, ahol minden kezdődött. A hatalmas parkban, ahol minden kezdődött. Az emlékek csak úgy áradtak az agyamba. Két éve, mindig, tanítás után idejöttünk a barátaimmal, hogy elüssük egy kicsit az időt. Minden egyes délután maradtunk. Ezen a ponton mondták fel térdeim a szolgálatot. Összecsuklottam, könnyeim folytak, de tovább kínoztam magam.
Tavaly, szintén mindig maradtunk. Abban az évben nevettem a legtöbbet. Az volt a legjobb. Ahogy szünetekben egymáshoz ültünk, együtt nevettünk, mindent meg tudtunk beszélni egymással. Aztán a bulik. Hogy mennyire jól éreztük magunkat! Az valami fantasztikus volt. De sajnos a nyár túl hosszúnak bizonyult. Szétzilált minket, mindent tönkretett.
El innen! Messze erről a helyről! Már rohantam is, bár fogalmam sem volt, hogy hova. Talán csak céltalanul rohangászok itt, de lehet, hogy valahová el kellene jutnom. Hova? Hova mehetnék? Leverten elindultam hazafelé. Már semmi sem számított, ami történt megtörtént. Felejtenem kéne, noha tudom, úgyse fog menni. Hisz csak azok a dolgok ragadnak meg, melyeket ki akarunk taszítani a fejünkből.
De egyvalamit tudtam. Valami véget ért. Hogy mikor találom meg újra önmagamat, az egy másik kérdés.
Félek a holnaptól. Vajon mit hoz majd a hajnali szellő? Mit találok a szívemben, mikor megébredek? Mi lesz...holnap? El kell, döntsem, hogy mit akarok. Őket, vagy a magányt. Az agyam harsányan az előbbit kiáltotta, de valami megakadt bennem. Hát ezt akarom? Jó volt arra gondolni, hogy holnap odamegyek a többiekhez, és minden rendben lesz. Biztos? Ilyen könnyen helyreállhat a béke? Igen.
De én még mindig nem tudom, hogy mit akarok.
Bár, egyvalamivel tisztában voltam. Nem tudok kiszakadni közülük. Bármennyire is szeretném, bármennyire is akarom, nem fog menni. A magányt már megízleltem, és köszönöm szépen, nem kérek belőle. Mérlegelnem kell, és a kisebbik rosszat kell választanom. Ez az egyetlen esélyem.
És holnap, mikor ott állok majd előttük, csak a ma délutánra fogok gondolni. Amikor szükségünk, szükségem lett volna rájuk, mégis elmentek. A szándékukat nem értem, és nem is akarom tudni.
Már megtapasztaltam a jót, már részem volt abban a legendás, eget rengető boldogságban. Csakhogy annyira elvakult voltam, hogy akkor nem gondoltam arra, hogy mi lesz ha... Mert nem érdekelt. És most? Itt sétálok az út kellős közepén a sötétben, és mire számíthatok? Még több könnyre, még több megvetésre. Ezt az utat választottam.
Jéghideg, éjszakai szellő csapta meg az arcomat.
Ha elolvastad, akkor légyszíves kommenteld! :)
pusszancs: Agnyesz
2 megjegyzés:
Hát, tudod, az a legdurvább, hogy mivel nem árultad el, mi történt, a legrosszabbra gondolok. De ne is áruld el (ha tudod sem), mert így jó, hogy ilyen homályos, rejtélyes:)
...
Szoktál pályázatokon indulni? Nem blogos pályázatra gondolok, hanem szépirodalmi vagy valami komolyra. Szerintem érdemes lenne:)
Hát, egyszer indultam a Péceli pályázaton, de nem hívtak be, szóval semmi eredménye nem lett. Szoktam pályázatokat keresgélni a pafin (www.pafi.hu) és ha találok valami érdekeset, akkor kigondolok valami. :)
Megjegyzés küldése