Végzetes találkozás 2/2

Hát hello!

És íme a második rész! :) Hát, egy ici-picit rövidebb lett mint az első, de őszintén élveztem az írását! Tényleg! Remélem ti is annyira fogjátok élvezni majd, mint én. :P Jó olvasást!!!

2. rész: Viszontlátás

Valószínűleg elkábulhattam, vagy elalhattam a hosszú út során, mert amikor felébredtem, már a mennyben voltam. Vagy ez az alapvető védekezési mechanizmus. Fogalmam sincs. De amikor felébredtem, egy fehér szobában találtam magam, egy ágyon, mellettem az angyalokkal, akik felhoztak. Valaki fehér ruhába öltöztetett, mint amit az ott szokott viselet.

- Hol vagyok? – elkerülhetetlen kérdés.

- A mennyben. De szerintem erre már magadtól is rájöttél. – válaszolta a nő.

- Igen... És most, végleg meghaltam?

- Valamilyen formában igen. És most végeztetett be, ami már tíz évvel korábban meg kellett volna, történjen. Szóval meghaltál abban a balesetben. Megtalálták a testedet is.

- Szóval, az utóbbi tíz életévem... eltűnt? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Igen. – hangzott az egyszerű, s kegyetlen válasz.

- Oh. – csak ennyit bírtam kinyögni. – És most miért vagyok itt?

- A Vezetők döntenek rólad. Hogy mi legyen veled, mivel te egy rendkívüli eset vagy. – kacsintott rám a férfi.

- És az meddig tart?

- Hát, fogalmunk sincs.

- Meséljetek nekem! Kérlek!

- Hm, miről szeretnél hallani?

- Hát... Danielről... – lesütöttem a szemem.

- Hm. – a másik férfi vette át a szót. – Mint már említettük, Daniel volt az Őröd. Azóta, mióta megszülettél. Ő vigyázott rád innen fentről, ő óvott a Földön, ha arra volt szükség. Aztán jött az az éjszaka. A mai napig nem hajlandó elmondani, hogy mi történt vele, hogy miért nem vigyázott rád. De amikor megérkeztél ide, akkor olyan elszántan próbált megóvni téged, mint még soha. Így hát visszahajított a Földre.

- Miért?

- Csalódott magában. – cseppet sem elégített ki ez a válasz, de témát váltottam.

- És mi van most vele?

- Itt ül, ezen a helyen láncra verve. Megszegte egy fontos szabályunkat. Mert nem élhet olyan ember a földön, aki járt már a túlvilágon. Ez a törvény.

- Láthatom?

- Nem valószínű.

- Kérem! Kétszer meghaltam, az utóbb tíz évem csupa menekülésből állt. Ennyi azért jár nekem! – csattantam fel.

- De hát hagyott téged meghalni, miért akarod látni? Nem vagy dühös rá? – kérdezte a nő őszintén meglepetten.

- Nem. Igen. Nem tudom!

- Hát, végül is igaza van. – mondta az egyik férfi. – Ennyi jár neki.

Elégedetten sóhajtottam fel. Végre, tíz év elteltével, láthatom. A szívem már ezerrel dübörgött a mellkasomban, érte sajgott. Látnom kell. A semmiben vezettek át, legalábbis én így érzékeltem. Az agyam kattogott, újra és újra felelevenítette az egyetlen emlékemet róla. Azok az égszínkék szemek. Az a mézbarna haj. Túl lassúnak találtam a vezetőimet. Legszívesebben szárnyaltam volna, csak hozzá.

Végül meg érkeztünk. Egy tömör fal állt előttünk, rajta egy vasajtó. Az angyalok bólintottak, én pedig majdnem feltéptem az ajtót.

- Majd ha döntöttek a Vezetők, érted jövünk. – de már nem figyeltem rájuk. Hagytam, hogy az ajtó becsapódjon mögöttem, nem érdekelt.

Mert megláttam őt.

Ott ült, a helység egyetlen ablaka előtt, vagyis már felugrott, mikor meglátott.

- Valery? – hangja, mint a cseppentett méz, pillantása égszínkék. Azonnal odaszaladtam, hozzá, ő pedig a karjaiba zárt.

Tíz évet vártam erre az ölelésre.

- Daniel. – suttogtam. Egyre csak a nevét suttogtam.

Ekkor felmondta a térde a szolgálatot, összecsuklott, és engem is magával húzott. A mellére vont, és egyre csak ölelt, simogatta a fejem búbját, puszilt.

- Daniel. Mi történt?

- Meg kell, meg kell bocsátanod az önzőségem. – úgy beszélt hozzám, mintha már ismernénk egymást, és tudtam, csakugyan így van.

Válaszra vártam, nem akartam megtörni a csöndjét.

- Azt akartam, hogy itt élj velem. Hogy te is angyal légy. De miután megtörtént, meghaltál, rájöttem, hogy lehetetlent kértem. Ezért hajítottalak vissza, ezért voltam képtelen elviselni azt, hogy te már nem vagy többé. – arcát a kezeibe temette, némán, könnytelenül sírt.

- És ez nem lehetséges valamilyen módon? – kérdeztem reménykedve.

- De, ha az őrködés mellett döntesz. De téged biztosan tovább fognak küldeni. És akkor sem lehetnénk együtt, mert mindketten a védencünkkel kéne legyünk.

- Nem lehetsz újra az őröm? Én nem dönthetek?

- A halál után mindenkinek van döntése, hogy őr legyen, vagy inkább menjen tovább. Miután meghalt az első védenced, lehetőséget kapsz, hogy tovább menj. És minden védenc halála után a döntés a tied.

- Te miért nem mentél tovább?

- Mert senkim sincs, aki várna. E helyett itt ülhetek az örökkévalóság hátralévő részéig. Mert megszegtem a törvényt. De nem hagyhattam, hogy meghalj, méghozzá miattam!

Semmit se válaszoltam, helyette újból hozzá bújtam. És ott is maradtam a karjaiban.

Valami fontosra rádöbbentem. Szerelmes voltam belé. Hogy mióta, nem tudom. Megbocsájtottam neki. És én már tudtam, hogy mit akarok. Tudom, biztosan tudom, hogy van választási lehetőségem. És én élni akartam, vele. Azt akartam, hogy megint az Őröm legyen. Meg kell, engedjék. Muszáj.

De ha nem, akkor mi lesz? Itt maradok Őrnek? Én is beleszeretek a védencembe? Nekem csak Daniel kell. Valahogy rá kell bírjam a Vezetőket – bár fogalmam sincs, hogy kik lehetnek azok, és mekkora hatalmuk van. Van egy olyan elképzelésem, hogy jóval erősebbek a Hatalmasoknál... Féltem megismerni őket.

Ott, Daniel karjaiban nehéz volt elhinni, hogy valami még rosszabb fog történni velem.

Egész nap nem szóltak. És mi sem beszélhettünk. Miről kellett volna? Hisz tudtunk mindent. Ha itt kellett volna maradjak vele az életem végéig, hát megtettem volna. Néha elaludtam, néha ő, de képtelenek voltunk akár tíz percet is elvesztegetni az együtt töltött időnkből.

Aztán kiáltás; Valery!

És tudtam, vége van. Felálltam, Daniel is, és akkor megcsókolt. Puhán, finoman, búcsúzóul. Könnyekkel a szememben léptem ki a vasajtón, mely csak Danielt korlátozta. A három angyal ott állt, rám várva, s én kötelességtudóan követtem őket.

Egy fehér terembe vezettek, melyben kényelmesnek látszó fotelok voltak félkörben elhelyezkedve. Velük szemben ült a három Vezető. Azt hiszem.

- Valery! Kérlek, foglalj helyet. – szólt a legidősebb a három vezető közül. Leültem.

- Sokat gondolkoztunk rajtad és a te eseteden. Mégsem tudunk dűlőre jutni. Segíts nekünk! Mit szeretnél?

- Élni. – és tudtam, csakugyan így van.

- De hát mát meghaltál.

- De nem az emberek hibájából, hanem az angyalokéból. Még élhetnék. És élni akarok. De az Őrömet sem hagyhatják a végtelenségig itt raboskodni.

- Te még csak nem is haragszol rá. – nem kérdés volt, de a hangjában őszinte döbbenet függött.

- Nem.

- Lépj közelebb, gyermekem. – szólt a bal oldali vezető. Közelebb mentem.

És akkor belém nézett. Éreztem, ahogy olvas bennem. Érezte a Daniel iránti szerelmemet. Látta az életem utóbbi tíz évét. Látott és érzett mindent. Ekkor megszólalt a legidősebb Vezető:

- Egy valamiben igaza van Valerynek.

A bal oldali Vezető visszatalált a jelenbe, és utasított, hogy hagyjam el a szobát. Aztán...

Túl gyorsan vezetek. Ráadásul ittam, de haza kell jussak. Ott a sorompó, de éppen fehéren villog, úgyhogy mehetek. Innentől még egy hosszú útszakasz, míg hazaérek. De valami nincs rendben. A hatodik érzékeim sikoltoznak, hogy álljak meg, és folytassam holnap a vezetést, mert nagy gond van. De fittyet hányva rájuk, tovább mentem. Már éppen ráhajtottam volna a sínekre, mikor egy ember tűnt fel előttem. Nem is ember volt... A hátán szárnyak voltak.

Túl sokat ittam volna? Csak nem egy angyalt látok, aki a nevemet ordítozza?

De az archoz egy név kezd előbukkanni a fejemben, csak tudnám, mi az...

Az angyal feltépte az ajtót, kirántott és szorosan megölelt. Te jó ég! Daniel!

- Daniel! Mi? Ez most?

- Nyugodj meg, Valery. A Vezetők elsősorban az emberek akaratát tartják szem előtt. Így hát, te nagyon akartál élni, és velem, tehát most élsz, és én vagyok az Őröd.

- És neked itt szabad lenned?

- Amennyiben vigyázok rád. Én mindig itt leszek neked.

- Mindig?

- Mindig. – mondta, és megcsókolt.

bb: Agnyesz