ALG 3.

3.

Hát, tegnap alig aludtam valamicskét. Gyakorlatilag a zombi szinten voltam reggel. Fogmosás és reggelizés nélkül akartam elindulni. Szerencsére a konyha és a mosdó a kijárat mellett van, így hamar észrevettem hiányosságaimat.

Úgy döntöttem, hogy végül is, semmit sem fogok mondania lányoknak. Ennek oka egyszerű. Mi van akkor, ha kitiltanak a szerelemellenesek csapatából? Mert, én ugyan nem, de lehet, hogy ők meg majd azt fogják hinni, hogy szerelmes lettem. Ami elég gáz lenne rám nézve, mivel én „alapítottam” a clubbot.

Jaj, istenkém. El fogok késni! Már így is egy fél órával tovább aludtam a szokásosnál. És még mindig nem vagyok kész. Mármint idegileg igenis kész vagyok. Vajon, fog-e jelentkezni még „titkos hódolóm”?

Talán mindenki jobban jár, ha most visszafekszem.

Aztán úgy döntöttem, hogy inkább mégsem. Semmit sem fogok megtudni erről a J.-ről, ha ma nem megyek be.

Tehát, most éppen az iskola felé rohanok. Lehetséges, hogy még beérek az első órára, ami történetesen matek. Amanda mellett. Ez aztán tényleg nem segít sokat, a már így is épp eléggé elrontott napomhoz.

Mikor beértem az osztályterembe (még csengetés előtt), különös dolgot pillantottam meg. Egy gyönyörű rózsaszál pihent a padomon. Biztos Amandától csúszott át. Nála ez mindennapos volt.

Nagy lendülettel átpöcköltem az asztal túloldalára, miközben leültem.

- Hé, ezt meg miért csináltad? – kérdezte felháborodva.

- Gondolom, ami a tiéd, az a tiéd. – feleltem maró gúnnyal a hangomban.

- Ez neked van. – mondta, miközben megnézte a címkéjét, amit addig észre sem vettem. – Nézd. – mondta, s azzal az orrom elé dugta a papírlapot.

Lukréciának. Ez volt egyedül a papírlapra írva.

- Akkor bocs. – mondtam. De éreztem, hogy az arcom lángol.

Ugyan, ki küldene nekem ilyet? Tettem fel magamban már másodjára a kérdést.

A rózsát szépen a táskámba állítottam, nem akartam meggyűrni, ezért kilógott a vége.

Jaj, csak a lányok ne vegyék észre! – Rimánkodtam magamban.

Óra után, persze azonnal az volt az első kérdésük: Hát ez meg honnan van?

- A padomon találtam óra előtt. – mondtam.

- Kitől van? – kérdezte Heather.

- Hát ez az! Fogalmam sincs!

- De ki küldene neked ilyet? – kérdezte Selena.

- Nem tudom. – ismételgettem.

Addigra már a padunknál jártunk. Az sms-ekről még mindig nem állt szándékomban beszélni.

Kitárulkozni nem nehéz, de visszazárkózni annál nehezebb. Egyszerű kínszenvedés. Amikor nem tudom magamban tartani a titkaimat. De ma sikerült. Nem mondtam el semmit. Csak a kérdésekre válaszolgattam. Nem mondtam, nem is kezdeményeztem semmit.

Hát, igen. Ilyen az, amikor magamba zárkózom.

Az ilyen nem sokszor történik meg velem, de néha minden ok nélkül magába kerít a depresszió. Mondjuk, ma volt oka.

Szerencsére a barátnőim tudják, hogy ilyenkor nem szabad piszkálni engem. Még a végén valami olyasmit mondok, amit később még megbánok.

A suli végén nem hívtam át barátnőimet.

Egyedül akartam lenni.

De bár áthívtam volna őket!

Ugyanis a kapuba érve megpillantottam egy újabb szál rózsát a postaládából állva.

Bosszúsan kitéptem, és nem sokon múlt, hogy a földre ne dobjam, és átmasírozzak rajta.

De nem tettem. Arra gondoltam, hogy valaki pénzt adott ki ezért.

Tehát a földbetiprás helyett, a másikkal együtt bevittem, és egy szép üvegvázába állítottam. Az utóbbi rózsán már nem virított egy cetli sem a nevemmel, de gondolom, így már egyértelműbb. A másikról még nem szedtem le a nevemet jelző kis papír fecnit. Gondosan megjegyeztem az írást. Vajon, kinek a kézírása lehet?

Nem volt ismerős.

Felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépet.

Először is lerejtettem telefonszámomat, majd megnéztem az e-mailjaimat. Hátha küldött valamit ez a titkos hódoló. Igazából reménykedtem benne.

A következő gondolatom még engem is megijesztett.

Arra gondoltam, hogy már rettenetesen régen nem voltam szerelemes.

És hogy már hiányzik ez az érzés.

Gyorsan ki kellene verni a fejemből ezt!

És az ALG? Azzal mi lenne? Csak úgy otthagynám a barátnőimet?

Az biztos nem menne.

És ez a szerelemhiány olyan erővel tört rám, hogy az már lassan a hatalmába kerített.

Észbe kaptam. Gyorsan megnéztem a telefonomban, hogy ki küldhette az üzenetet. És a pokolba is, le volt rejtve a száma! Hát így aztán sosem fogom megtudni, hogy ki volt az!

Most nem gondolok semmire. Nem gondolok semmire.

Bekapcsoltam a zenét, jó hangosra felhúztam, és csak feküdtem az ágyamban.

És akkor két évet visszacsöppentem a múltba.

Ilyen nincs! Ilyen egyszerűen nincs! – mondogattam magamon kívül.

Apám bejött megnézni, hogy mi van velem, miért sírok. Én meg csak kikergettem. Egyszerűen nem akartam vele beszélni. Senkivel sem akartam. Egyedül akartam lenni.

- Menj ki innen! – kiáltottam rá.

- Rendben. – mondta szomorúan.

Csak feküdtem az ágyon, egy párnába fúrtam az arcomat, és igyekeztem nem gondolni semmire. Felhúztam jó hangosra a zenét, hogy ne tudjak gondolkozni. De az elmúlt egy óra emlékei szép lassan bekúsztak gondolataim közé.

Hogy tehette ezt velem Amanda? És Markus?

Mit vétettem ellenük?

Semmit. Ez volt az egyetlen jó válasz.

Sírtam, és csak sírtam egész éjszaka.

Másnap kialvatlanság miatt nem mentem iskolába. Az egész napot ágyban töltöttem.

De ez most nem ismétlődhet meg! Az nem lehet! Nem zárkózhatok megint magamba!

Lassan felültem. Először lehalkítottam, majd pedig teljesen kikapcsoltam a magnómat.

Most nem veszíthetem el azt, amit fél év alatt megkaptam.

Annyiban maradtam magammal, hogy ma nem, de holnap áthívom barátnőimet.

Ma még kínzom egy kicsit magam.

Muszáj, egyszerűen muszáj egyedül lennem egy kicsit.

Mert ha nem, akkor megbolondulok.

Tehát a nap további részét egyedül töltöttem, és kerültem az olyan dolgokat, amiket két és fél éve csináltam. Például nem sírtam, és nem is hallgattam maxon a zenét. Helyette megnéztem egy (nem szerelmes) filmet, megcsináltam a kedvenc sütimet (és meg is ettem).

Mikor anyám hazajött, kivételes dolog történt. Megkérdezte, hogy elmegyünk-e együtt vásárolni.

Kapva-kaptam az ötleten, és elhúztunk a közelben lévő egyik legnagyobb bevásárlóközpontba. Jó volt kicsit elszakadni a megszokott, unalmas hétköznapokból.

Miután megvettem második fekete pólómat, anyám igen kellemetlen kérdésekkel kezdett bombázni.

- Miért csak fekete cuccokat veszel?

- Ha nem vetted volna eddig észre, lassan két és fél éve csak és kizárólag fekete cuccokban járok. – mondtam merő gúnnyal a hangomban.

- Micsoda?

- Igen. Csak és kizárólag fekete.

- De miért?

- Lázadok.

- Mi ellen?

- Hát a szerelem ellen. Hát mi más miatt járnék feketében?

- Ő, nem tudom...

- Hát akkor meg?

Nem szólt semmit sem.

Ugyan, mit mondhatott volna?

Lassan nagykorú leszek.

A nap hátralevő része gyorsan eltelt. Anyával kettesben megnéztünk még egy filmet este, majd lefeküdtem.

Különös, kétértelmű álmom volt az éjjel.

A címerünk ott lebegett az iskola tetején zászló formájában. Az összkép valahogy sötét volt. Valami beárnyékolta. A következő résznél a szél elfújta a zászlót, és kiderült az ég.

Érdekes volt. Elég sok képletes dolog volt benne.

Pedig én nem szoktam képletes dolgokat álmodni.

Felkeltem, fogat mostam, reggeliztem, felöltöztem, mindent egy szokásos rutin szerint csináltam. Éppen kiléptem volna az esőbe, de maghallottam, hogy csöng az otthoni telefon. Heather volt az.

- Szia. – köszönt

- Hello! Mi hír van ilyen korán?

- Két dolog. Az egyik, hogy ma ugye már, nem lesz, ilyen.. Hát..

- Igen, igen, értem. És nem, nyugi!

- Rendben, akkor a második dolog. Az a helyzet, hogy átgondoltam, ezt a kulcsellopást, és sajnálom, de nem vállalom. Nem megy!

- Jó, megértem. Akkor én maradtam. Majd összehozok valamit! – mondtam jókedvvel csöpögő hangon.

- Akkor, szia!

- Szia.

Igazából nagyon dühös voltam rá. Hogy ez pont most jutott az eszébe! Tehát nekem kell ellopnom a kulcsot, amivel betörhetek éjszaka a suliba, hogy tönkretegyek egy nemzeti ünnepet. Úgy nagyjából ennyi.

Pufogva mentem a suliba.

Nagyon morcos lehettem, mert a lányok megkérdezték, hogy mi bajom van.

Én meg erre nem mondtam semmit.

Elméletileg ma kell elcsórnom a kulcsot. De kérdéses, hogy menni fog-e. Mert szerintem nem.

Ha sehogy sem tudnám ellopni, akkor ott van a jó kislányos szöveg, hogy elnézést, x és y tanár úr/tanárnő elkérte a kulcsot, valamiért. De az könnyen visszavezethető.

Jobb ötlet kell.

Például. Nem, ez nem jó.

Wá, ebbe bele fogok őrülni!

Fogalmam, sincs, hogy mit kéne, csináljak!

Mármint tudom, hogy el kell lopnom egy kulcsot, de hogyan?

Körül-belül egész délelőtt ezen rágódtam.

Úgy döntöttem, hogy délután bent maradok.

Minden délután nyitva van a tesiterem, hogy nyugodtan lehessen sportolni. Ezer éve nem maradtam bent! Olyan rég jöttem ide önszántamból! De hát ennek is el kellett, hogy jöjjön az ideje. És most rohangászhatok két órát egy nyavalyás kulcs miatt.

Hát, két óra igen hosszú idő. De most elrepült. Kötelet másztam, szekrényt ugrottam, gerendáztam, és hopp, el is telt az a 120 perc.

Igazából csak azért maradtam ma, mert ilyenkor már alig van valaki a suliban. Minél kevesebb tanú, annál jobb.

Lassan öltöztem vissza. Azt akartam, hogy még az a maradék ember is hazamenjen. Igaz, hogy jó pár tanár még itt sertepertélt, de ha gyors leszek, talán nem vesznek majd észre.

Ugyanis megvan a tervem.

Eszembe jutott, hogy régen (két és fél éve), a tesitanár megbízott engem és Amandát, hogy hordjuk ki a tesi tanáriban lévő medicinlabdákat. El is kezdtük kihordani.

- Te, ember, mennyi van még? – kérdezte Amanda.

- Fogalmam... sincs. – nyöszörögtem. Hulla fáradt voltam.

- Üljünk már le egy kicsit, én már nem bírom magam.

- Okés.

Leültünk a tanári székbe, ketten. Sajgott a kezünk, vállunk. És még mindig rengeteg labda volt!

- Figyelj, én megnézem a fiókot. Hátha itt van a kabala karkötőm, amit elhagytam múlt héten. – mondta a barátnőm.

- Jó, csináld, nekem mindjárt végem.

- Hát, ez nem az a fiók. – mondta, miután kihúzta az elsőt.

De abban a fiókban voltak a pótkulcsok. Abban, amit először megnézett. És én tudtam, hogy mit keresek! Csak ne legyen ott a tesitanár!

Ebben csak reménykedhettem. Ha ott van, várhatok még egy napot. Nekem viszont ma kel megszereznem a kulcsot.

Így hát lazán besétáltam a tanáriba. És istenkém, nem volt ott senki! Ekkora szerencsém is csak nekem lehet!

Gyorsan kinyitottam a fiókot, mely szerencsére nem volt zárva, és kiszedtem a főajtó kulcsát. A kapukulcs nem kellett, mert a kerítésen csak át tudunk ugrálni!

Léptek közeledését hallottam.

Bebújtam az asztal alá, jobb búvóhely nem lévén.

Csak a tanár volt az. Biztos ellenőrizni jött. Tovább is ment, hál’ istennek.

Kivágódtam az asztal alól, és ahogy a lábam bírta, elrohantam a tett színhelyéről.

Ahogy kiértem a hosszú folyosóról, normális tempóra váltottam, és hazasétáltam.

A lelkiismeret furdalás természetesen nem maradt el. Nagyon rosszul éreztem magam. Bárcsak Heather ne lett volna olyan félénk!

Itt a 3. rész is! Komolyan, írjatok már komikat! Pozitív, negatív, nekem jöhet! ;)

(Elnézést kérek az esetleges hibákért, nem volt időm átnézni :/)

csók, puszi: Agnyesz