Kedves olvasóim!
Alig kapok komikat. Ez egy kicsit lelassítja a következő rész készülését.
Nem tetszenek az írásaim? Nyugodtan írd, meg nekem azzal csak segítesz.
De ha netán tetszenek, arra feltétlenül kíváncsi vagyok!
Kezd fogyni az önbizalmam, na nem mintha eddig olyan sok lett volna. Hamarosan még annak a maradéknak is lőttek :(.
Lécci, lécci lécci komikat!
puszi: *szomorú* Agnyesz
2010. február 28., vasárnap
ALG 3.
3.
Hát, tegnap alig aludtam valamicskét. Gyakorlatilag a zombi szinten voltam reggel. Fogmosás és reggelizés nélkül akartam elindulni. Szerencsére a konyha és a mosdó a kijárat mellett van, így hamar észrevettem hiányosságaimat.
Úgy döntöttem, hogy végül is, semmit sem fogok mondania lányoknak. Ennek oka egyszerű. Mi van akkor, ha kitiltanak a szerelemellenesek csapatából? Mert, én ugyan nem, de lehet, hogy ők meg majd azt fogják hinni, hogy szerelmes lettem. Ami elég gáz lenne rám nézve, mivel én „alapítottam” a clubbot.
Jaj, istenkém. El fogok késni! Már így is egy fél órával tovább aludtam a szokásosnál. És még mindig nem vagyok kész. Mármint idegileg igenis kész vagyok. Vajon, fog-e jelentkezni még „titkos hódolóm”?
Talán mindenki jobban jár, ha most visszafekszem.
Aztán úgy döntöttem, hogy inkább mégsem. Semmit sem fogok megtudni erről a J.-ről, ha ma nem megyek be.
Tehát, most éppen az iskola felé rohanok. Lehetséges, hogy még beérek az első órára, ami történetesen matek. Amanda mellett. Ez aztán tényleg nem segít sokat, a már így is épp eléggé elrontott napomhoz.
Mikor beértem az osztályterembe (még csengetés előtt), különös dolgot pillantottam meg. Egy gyönyörű rózsaszál pihent a padomon. Biztos Amandától csúszott át. Nála ez mindennapos volt.
Nagy lendülettel átpöcköltem az asztal túloldalára, miközben leültem.
- Hé, ezt meg miért csináltad? – kérdezte felháborodva.
- Gondolom, ami a tiéd, az a tiéd. – feleltem maró gúnnyal a hangomban.
- Ez neked van. – mondta, miközben megnézte a címkéjét, amit addig észre sem vettem. – Nézd. – mondta, s azzal az orrom elé dugta a papírlapot.
Lukréciának. Ez volt egyedül a papírlapra írva.
- Akkor bocs. – mondtam. De éreztem, hogy az arcom lángol.
Ugyan, ki küldene nekem ilyet? Tettem fel magamban már másodjára a kérdést.
A rózsát szépen a táskámba állítottam, nem akartam meggyűrni, ezért kilógott a vége.
Jaj, csak a lányok ne vegyék észre! – Rimánkodtam magamban.
Óra után, persze azonnal az volt az első kérdésük: Hát ez meg honnan van?
- A padomon találtam óra előtt. – mondtam.
- Kitől van? – kérdezte Heather.
- Hát ez az! Fogalmam sincs!
- De ki küldene neked ilyet? – kérdezte Selena.
- Nem tudom. – ismételgettem.
Addigra már a padunknál jártunk. Az sms-ekről még mindig nem állt szándékomban beszélni.
Kitárulkozni nem nehéz, de visszazárkózni annál nehezebb. Egyszerű kínszenvedés. Amikor nem tudom magamban tartani a titkaimat. De ma sikerült. Nem mondtam el semmit. Csak a kérdésekre válaszolgattam. Nem mondtam, nem is kezdeményeztem semmit.
Hát, igen. Ilyen az, amikor magamba zárkózom.
Az ilyen nem sokszor történik meg velem, de néha minden ok nélkül magába kerít a depresszió. Mondjuk, ma volt oka.
Szerencsére a barátnőim tudják, hogy ilyenkor nem szabad piszkálni engem. Még a végén valami olyasmit mondok, amit később még megbánok.
A suli végén nem hívtam át barátnőimet.
Egyedül akartam lenni.
De bár áthívtam volna őket!
Ugyanis a kapuba érve megpillantottam egy újabb szál rózsát a postaládából állva.
Bosszúsan kitéptem, és nem sokon múlt, hogy a földre ne dobjam, és átmasírozzak rajta.
De nem tettem. Arra gondoltam, hogy valaki pénzt adott ki ezért.
Tehát a földbetiprás helyett, a másikkal együtt bevittem, és egy szép üvegvázába állítottam. Az utóbbi rózsán már nem virított egy cetli sem a nevemmel, de gondolom, így már egyértelműbb. A másikról még nem szedtem le a nevemet jelző kis papír fecnit. Gondosan megjegyeztem az írást. Vajon, kinek a kézírása lehet?
Nem volt ismerős.
Felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépet.
Először is lerejtettem telefonszámomat, majd megnéztem az e-mailjaimat. Hátha küldött valamit ez a titkos hódoló. Igazából reménykedtem benne.
A következő gondolatom még engem is megijesztett.
Arra gondoltam, hogy már rettenetesen régen nem voltam szerelemes.
És hogy már hiányzik ez az érzés.
Gyorsan ki kellene verni a fejemből ezt!
És az ALG? Azzal mi lenne? Csak úgy otthagynám a barátnőimet?
Az biztos nem menne.
És ez a szerelemhiány olyan erővel tört rám, hogy az már lassan a hatalmába kerített.
Észbe kaptam. Gyorsan megnéztem a telefonomban, hogy ki küldhette az üzenetet. És a pokolba is, le volt rejtve a száma! Hát így aztán sosem fogom megtudni, hogy ki volt az!
Most nem gondolok semmire. Nem gondolok semmire.
Bekapcsoltam a zenét, jó hangosra felhúztam, és csak feküdtem az ágyamban.
És akkor két évet visszacsöppentem a múltba.
Ilyen nincs! Ilyen egyszerűen nincs! – mondogattam magamon kívül.
Apám bejött megnézni, hogy mi van velem, miért sírok. Én meg csak kikergettem. Egyszerűen nem akartam vele beszélni. Senkivel sem akartam. Egyedül akartam lenni.
- Menj ki innen! – kiáltottam rá.
- Rendben. – mondta szomorúan.
Csak feküdtem az ágyon, egy párnába fúrtam az arcomat, és igyekeztem nem gondolni semmire. Felhúztam jó hangosra a zenét, hogy ne tudjak gondolkozni. De az elmúlt egy óra emlékei szép lassan bekúsztak gondolataim közé.
Hogy tehette ezt velem Amanda? És Markus?
Mit vétettem ellenük?
Semmit. Ez volt az egyetlen jó válasz.
Sírtam, és csak sírtam egész éjszaka.
Másnap kialvatlanság miatt nem mentem iskolába. Az egész napot ágyban töltöttem.
De ez most nem ismétlődhet meg! Az nem lehet! Nem zárkózhatok megint magamba!
Lassan felültem. Először lehalkítottam, majd pedig teljesen kikapcsoltam a magnómat.
Most nem veszíthetem el azt, amit fél év alatt megkaptam.
Annyiban maradtam magammal, hogy ma nem, de holnap áthívom barátnőimet.
Ma még kínzom egy kicsit magam.
Muszáj, egyszerűen muszáj egyedül lennem egy kicsit.
Mert ha nem, akkor megbolondulok.
Tehát a nap további részét egyedül töltöttem, és kerültem az olyan dolgokat, amiket két és fél éve csináltam. Például nem sírtam, és nem is hallgattam maxon a zenét. Helyette megnéztem egy (nem szerelmes) filmet, megcsináltam a kedvenc sütimet (és meg is ettem).
Mikor anyám hazajött, kivételes dolog történt. Megkérdezte, hogy elmegyünk-e együtt vásárolni.
Kapva-kaptam az ötleten, és elhúztunk a közelben lévő egyik legnagyobb bevásárlóközpontba. Jó volt kicsit elszakadni a megszokott, unalmas hétköznapokból.
Miután megvettem második fekete pólómat, anyám igen kellemetlen kérdésekkel kezdett bombázni.
- Miért csak fekete cuccokat veszel?
- Ha nem vetted volna eddig észre, lassan két és fél éve csak és kizárólag fekete cuccokban járok. – mondtam merő gúnnyal a hangomban.
- Micsoda?
- Igen. Csak és kizárólag fekete.
- De miért?
- Lázadok.
- Mi ellen?
- Hát a szerelem ellen. Hát mi más miatt járnék feketében?
- Ő, nem tudom...
- Hát akkor meg?
Nem szólt semmit sem.
Ugyan, mit mondhatott volna?
Lassan nagykorú leszek.
A nap hátralevő része gyorsan eltelt. Anyával kettesben megnéztünk még egy filmet este, majd lefeküdtem.
Különös, kétértelmű álmom volt az éjjel.
A címerünk ott lebegett az iskola tetején zászló formájában. Az összkép valahogy sötét volt. Valami beárnyékolta. A következő résznél a szél elfújta a zászlót, és kiderült az ég.
Érdekes volt. Elég sok képletes dolog volt benne.
Pedig én nem szoktam képletes dolgokat álmodni.
Felkeltem, fogat mostam, reggeliztem, felöltöztem, mindent egy szokásos rutin szerint csináltam. Éppen kiléptem volna az esőbe, de maghallottam, hogy csöng az otthoni telefon. Heather volt az.
- Szia. – köszönt
- Hello! Mi hír van ilyen korán?
- Két dolog. Az egyik, hogy ma ugye már, nem lesz, ilyen.. Hát..
- Igen, igen, értem. És nem, nyugi!
- Rendben, akkor a második dolog. Az a helyzet, hogy átgondoltam, ezt a kulcsellopást, és sajnálom, de nem vállalom. Nem megy!
- Jó, megértem. Akkor én maradtam. Majd összehozok valamit! – mondtam jókedvvel csöpögő hangon.
- Akkor, szia!
- Szia.
Igazából nagyon dühös voltam rá. Hogy ez pont most jutott az eszébe! Tehát nekem kell ellopnom a kulcsot, amivel betörhetek éjszaka a suliba, hogy tönkretegyek egy nemzeti ünnepet. Úgy nagyjából ennyi.
Pufogva mentem a suliba.
Nagyon morcos lehettem, mert a lányok megkérdezték, hogy mi bajom van.
Én meg erre nem mondtam semmit.
Elméletileg ma kell elcsórnom a kulcsot. De kérdéses, hogy menni fog-e. Mert szerintem nem.
Ha sehogy sem tudnám ellopni, akkor ott van a jó kislányos szöveg, hogy elnézést, x és y tanár úr/tanárnő elkérte a kulcsot, valamiért. De az könnyen visszavezethető.
Jobb ötlet kell.
Például. Nem, ez nem jó.
Wá, ebbe bele fogok őrülni!
Fogalmam, sincs, hogy mit kéne, csináljak!
Mármint tudom, hogy el kell lopnom egy kulcsot, de hogyan?
Körül-belül egész délelőtt ezen rágódtam.
Úgy döntöttem, hogy délután bent maradok.
Minden délután nyitva van a tesiterem, hogy nyugodtan lehessen sportolni. Ezer éve nem maradtam bent! Olyan rég jöttem ide önszántamból! De hát ennek is el kellett, hogy jöjjön az ideje. És most rohangászhatok két órát egy nyavalyás kulcs miatt.
Hát, két óra igen hosszú idő. De most elrepült. Kötelet másztam, szekrényt ugrottam, gerendáztam, és hopp, el is telt az a 120 perc.
Igazából csak azért maradtam ma, mert ilyenkor már alig van valaki a suliban. Minél kevesebb tanú, annál jobb.
Lassan öltöztem vissza. Azt akartam, hogy még az a maradék ember is hazamenjen. Igaz, hogy jó pár tanár még itt sertepertélt, de ha gyors leszek, talán nem vesznek majd észre.
Ugyanis megvan a tervem.
Eszembe jutott, hogy régen (két és fél éve), a tesitanár megbízott engem és Amandát, hogy hordjuk ki a tesi tanáriban lévő medicinlabdákat. El is kezdtük kihordani.
- Te, ember, mennyi van még? – kérdezte Amanda.
- Fogalmam... sincs. – nyöszörögtem. Hulla fáradt voltam.
- Üljünk már le egy kicsit, én már nem bírom magam.
- Okés.
Leültünk a tanári székbe, ketten. Sajgott a kezünk, vállunk. És még mindig rengeteg labda volt!
- Figyelj, én megnézem a fiókot. Hátha itt van a kabala karkötőm, amit elhagytam múlt héten. – mondta a barátnőm.
- Jó, csináld, nekem mindjárt végem.
- Hát, ez nem az a fiók. – mondta, miután kihúzta az elsőt.
De abban a fiókban voltak a pótkulcsok. Abban, amit először megnézett. És én tudtam, hogy mit keresek! Csak ne legyen ott a tesitanár!
Ebben csak reménykedhettem. Ha ott van, várhatok még egy napot. Nekem viszont ma kel megszereznem a kulcsot.
Így hát lazán besétáltam a tanáriba. És istenkém, nem volt ott senki! Ekkora szerencsém is csak nekem lehet!
Gyorsan kinyitottam a fiókot, mely szerencsére nem volt zárva, és kiszedtem a főajtó kulcsát. A kapukulcs nem kellett, mert a kerítésen csak át tudunk ugrálni!
Léptek közeledését hallottam.
Bebújtam az asztal alá, jobb búvóhely nem lévén.
Csak a tanár volt az. Biztos ellenőrizni jött. Tovább is ment, hál’ istennek.
Kivágódtam az asztal alól, és ahogy a lábam bírta, elrohantam a tett színhelyéről.
Ahogy kiértem a hosszú folyosóról, normális tempóra váltottam, és hazasétáltam.
A lelkiismeret furdalás természetesen nem maradt el. Nagyon rosszul éreztem magam. Bárcsak Heather ne lett volna olyan félénk!
Itt a 3. rész is! Komolyan, írjatok már komikat! Pozitív, negatív, nekem jöhet! ;)
(Elnézést kérek az esetleges hibákért, nem volt időm átnézni :/)
csók, puszi: Agnyesz
2010. február 18., csütörtök
ALG 2.
2
/Amanda, fél évvel később/
Jaj, mit tettem. Ennyire nem kellett volna, hogy elfajuljon a helyzet. Ami két és fél éve történt, annak nem kellett volna ilyen nagy hatást keltenie.
Lukrécia eddig egyedül volt, de most társakat toboroz magának.
Eddig egyedül ült az ebédlői asztalnál, most meg már öt feketébe öltözött lány ül ott.
Lukrécia, Selena, Lina, Britanny, Heather.
Szép lassan szövetkeztek, és megalapították az Anty Love Girls-t. Azóta a jelképük a fekete alapon piros szív fehér körben áthúzva. Ha valami nemzeti ünnep van, vagy akármi, ilyen a pólót vesznek fel, mint valami egyenruhát.
Amúgy, ezeknek a lányoknak mind volt valami csalódásuk, mielőtt elkezdtek az ALG-hez tartozni. Szerelmi csalódás, baráti veszekedés, miegymás.
Heatharnek volt a legdurvább. Őt nyilvánosan megalázták az osztálytársai. Talán értem, hogy miért fordult magába. Akárcsak Lukrécia.
Lina és Britanny egyedi eset volt. Ők csak tartozni akartak valahova. Ők voltak a kirekesztettek. De most, úgy látom, hogy jól érzik magukat.
Kész őrület!
Egészen elklikkesedett az iskola!
Vagyunk mi, a normálisak.
Vannak a sportbunkók.
És akkor az öt különc lány.
Még egy fél év, és kész, vége. Mindenki megy a dolgára. De fél év az hosszú idő. Elképzelni sem lehet, hogy mennyire. Addig sok minden megváltozhat. És teszek is róla, hogy úgy legyen, ahogy én akarom.
/Lukrécia/
- Lányok, tudjátok, hogy mi jutott az eszembe? – kérdeztem sorstársaimat egyik ebédszünetben.
- Na, mesélj! – nógatott Lina.
- Hivatalosan is közzé kéne tenni az ALG-t. Úgy értem, hogy ne csak itt „különcködjünk”, hanem tegyünk is valamit annak érdekében, hogy tudják, a szerelem rossz.
- Hogy érted ezt? – kotyogott közbe Selena.
- Igen, arra én is kíváncsi vagyok. – mondta Heather.
- Hát, nemsokára itt van Valentin-nap. Ugye nem hagyjuk tétlenül, hogy a többiek ünnepeljenek? Tavaly elpuskáztuk ezt a lehetőséget, de idén nem fogjuk. Ez más, mint a többi. Britannyval ez az utolsó évünk.
- Úgy van! Valamivel fel kéne dobni ezt az évet! Két hét múlva Valentin-nap. – mondta Britanny.
- Addig még van időnk. – helyeselt Selena.
Becsengettek. Gyorsan rohannunk kellett az órákra.
- Ma megbeszélés nálam! – jelentettem ki.
- Rendben. – kiáltott vissza Lina.
A következő órám Britannyval közös volt.
Padtársak voltunk. Egész órán tervezgettünk. Majd kinyomtatjuk egy pár százszor a címerünket, mindenhova kiragasztjuk, elcsenjük a szerelmes levelek dobozát, miegymás.
A fejemben csak úgy pörögtek a gondolatok. És majd feketére festjük az ajtókat, áthúzott szívekkel ragasztgatjuk tele a folyosót.
A tervezgetéssel elment az óra.
Igazából nem is figyeltem semmire.
Mióta vannak új barátaim, azóta a jegyeim gyökeresen leromlottak. Addig teljesen jó jegyeim voltak, most meg... Hát, arról inkább nem beszélnék.
Mivel az órát átábrándoztam, észre se vettem, hogy kicsengettek.
Csak mikor Britanny elkezdte lökdösni a könyökömet.
- Hahó! Ébresztő! Kicsengettek!
- O, tényleg? Bocs, nem figyeltem.
- Akkor, rögtön megyünk hozzád?
- Persze!
- De Heathernek még lesz egy órája.
- Ő majd később jön.
- Okés.
Hát, ezt letudtuk. Kimentünk a folyosóra összeszedni barátnőinket. Nem volt nehéz, azt nem mondhatom. Ugyanis csak mi viseltünk fekete cuccokat. A többiek körében különösen gáz volt úgy öltözni, mint mi.
Egyszer szinte hatan lettünk. Ugyanis az egyik csajt kicsúfolták a fekete pólója miatt. Azóta senki sem mer akár csak sötét cuccban jönni. Nem vicc! Nemhogy feketében, sötétkékben sem. Ami már durva.
- Helósztok! – köszönt mögöttem Lina. Tényleg nem nehéz összeszedni minket. – Végre megvagytok!
- Akkor, hogy legyen a mai nap?
- Átjöttök, Heather meg majd utánunk jön. Okés?
- Rendben. Összeszedem Selenát. A suli előtt találkozunk! – mondta, és már futott is.
- Hát, ez gyors volt. – fordultam Brit-hez.
- Az.
Gyorsan a suli előtti padhoz manővereztünk. Az volt a mi területünk. Még körülbelül 4 percet vártunk, és máris felbukkantak a lányok.
A többiek is el voltak kalandozva, gondolom, nekik is a Valentin-napi csínyünkön jár az eszük.
Mikor megérkeztünk a házunkhoz, a lányok már mentek is fel a lépcsőn.
Na, most a szobámat teljesen átalakítottam. Helyet kapott benne még két puff, és egy nagy párna a földre. Ugyanis gyakorlatilag minden nap átjöttek a lányok. De néha akadtak kivételes napok, mikor anyám korábban hazajött a munkahelyéről. Olyankor nem támogattam azt az ötletet, hogy esetleg itt tanyázzunk.
Ilyenkor két verzió szokott felmerülni.
Az egyik, hogy egyáltalán nem találkozunk.
A másik, hogy másnál jövünk össze.
Mivel nekem volt a legnagyobb a szobám, és itt fértünk el rendesen, ma is nálunk csöveztünk.
- Szóval, várom az ötleteket! - mondta Selena.
- Lukréciával azt beszéltük, hogy kinyomtatjuk a címerünket, és azt ragasztgatjuk ki mindenhova. – mondta Britanny.
- Vállalom! – mondta Lina.
- Rendben. Közben bekapcsolom a gépet, és megcsinálom. – mondtam az asztalomhoz sietve.
- Oks. De azért ne csináljunk túl nagy bunkóságot! Már így is épp elegen utálnak. – mondta Selena.
- Igaz. Bár, engem őszintén megvallva nem érdekel. – hát, igen. Ez az én véleményem. Mára már egyáltalán nem izgat a dolog. Régen, két éve majd’ megvesztem e miatt.
- Akkor fújjuk be feketével a Valentin-napos plakátokat. – Lina.
- Hm, ez tetszik! – mondta Britanny.
- Ja, és csináljunk plakátokat. Tudjátok, a szerelem rossz meg ilyenek. – Selena ötlete nekem nagyon tetszett.
- De ugye tudjátok, hogy van erre 14 napunk. Nem több. Sietnünk kel. A címerünket Lina még ma kinyomtatja. Brit, csinálsz pár plakátot? Selena?
Csöngettek.
- Pillanat, biztos Heather lesz az.
Gyorsan levágtattam a lépcsőn. Csakugyan Heather állt az ajtó előtt.
- Hello, lemaradtam valamiről?
- Hát, már megvan, hogy mit fogunk csinálni.
Elhadartam neki az ötleteinket, miközben töltöttem magamnak egy pohár narancslevet.
- Hű, az jó sok. Mit segíthetek? – kérdezte mikor felsoroltam a címert, a plakátot és a többit.
- Őőő, csinálj te is pár plakátot. Kollázst. Én meg éppen a címert csináltam a gépen. Meg majd szerzek fekete festéket.
- Rendben.
Aztán felmentünk. A lányok vidáman csiviteltek, tervezgettek.
Egyelőre új ötlet nem született, de elkészültem a címerrel, át is küldtem e-mailon Linának, meg persze elkészült két kollázs. Fekete kartonlapra fehér, piros vízfestékkel felírtuk, hogy A szerelem rossz. Nekem nagyon tetszettek.
- Na, jó mára ennyi elég! Két hét alatt csinálunk még plakátokat, és addigra beszerzem a fekete festéket. Ja, és még valami. El kellene csórni a suli kulcsát, ahhoz, hogy éjszaka betörjünk. Ki vállalja? –tettem fel a legnehezebb kérdést.
- Hát, szerintem én. – mondta Heather.
- Menni fog? – kérdezte Selena.
- Remélem. – mondta, és már pirult is.
És aztán elmentek.
Nehezen, de nekifogtam a leckének. Bár gondolataim mindig a közelgő szerelmesek napján járt, elkészültem a házikkal.
Este az ágyban, nem szándékosan, de felidéztem, hogy mi volt két és fél éve Valentin-napon. Aztán elaludtam. Az éjszaka közepén valamitől felriadtam. Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mi is lehetet az oka. Hamar rájöttem. A telefonom némán vibrált.
Üzenetet kaptam. De kitől? Könyörgöm, hajnali három múlt öt perccel!
Nyöszörögve felkeltem az ágyamból. A telefon az asztalomon volt. Az üzenet hosszú volt. Ez állt benne:
Nem ismersz, de én téged igen,
Felejtsd el a feketét,
Pártolj vissza a nem anty-k közé,
Mert valaki vár rád ott.
Elég bénácskán összehozott versszerűség volt. Olyan szerelmes-vers feelingje volt. Érdekes. Ki akarna nekem ilyet küldeni? Hát nem látta még a címerünket?
Körül-belül két perc múlva megint elkezdett vibrálni a mobilom.
Bármilyen furcsa is ez az egész,
Jól tudom,
Szerelem ellenes vagy,
De én kitartok melletted,
Várom a soromat.
Üdvözlettel: J.
Egyetlen dolog jutott most az eszembe: Mi van? Ki az a J.? De legalább megkaptam egy pár választ. Tudja, hogy szerelem ellenes vagyok. Hogy is juthat valakinek az eszébe ilyesmi?
Amanda biztos nem, mert ő még nem ismeri az új számomat. A barátnőim biztos nem. De honnan tudhatja meg valaki az én számomat?
Hát persze, a myvip. Oda ki van írva. Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
Sajnos, most túlfáradt vagyok ahhoz, hogy bekapcsoljam a gépet, de majd holnap eltüntetem a magánügyeimet onnan.
Most szépen visszafekszem, nem fogok hisztizni, elalszom, hogy holnap friss és üde legyek.
Már ha tudok egyáltalán aludni ezek után...
puxy: Agnyesz
2010. február 10., szerda
ALG 1.
1.
Álmosan nyitottam ki a szemem. Ébresztőórám kellemetlenül zajongott.
Egy újabb nap vész el. Egy újabb napot fogok végigszenvedni. Utáltam ezt az egészet. Ami 2 éve történt, az megváltoztatott engem. Gyökeresen. Már nem ugyan az vagyok, aki voltam. A vidám, mindig pozitív csajsziból hirtelen egy mindig szomorú, érdektelen ember lettem.
Miközben kimentem a fürdőszobába, előkaptam sminktáskám. Már csak fekete cuccaim voltak. Mindenem. A hajkefém, amivel éppen kifésültem, az éjszaka alatt kellemetlenül összecsomósodott koromfekete hajamat.
Majd lementem az emeletről a konyhába reggelizni.
Egyedül voltam az egész házban.
Az utóbbi 2 évben sok minden más is változott rajtam kívül.
Elváltak a szüleim, anyámmal maradtam, aki reggel nyolctól este hétig dolgozik.
Mostanában magányos voltam. Nagyon.
Senki nem volt velem.
Mikor hátat fordítottam eddigi életemnek, mélyen bezárkóztam magamba. Néha, azon kaptam magam, hogy élvezem az egyedüllétet. Az egyetlen társaságom mostanában egy kis fekete cica volt, akit a házunk előtt találtam nemrég. Lovely-nak kereszteltem, jobb ötletem nem lévén.
Most is dörgölőzve bújt hozzám.
Sok szeretettel megvakargattam a feje búbját.
A kis fürdőszobában gyorsan leöblítettem a kezem és visszatérve elővettem a tejet a hűtőből. Tettem bele egy kis zabpelyhet, ez volt a mindennapi reggelim.
Mikor ezzel is elkészültem, felvágtattam az emeletre, magamra kapkodtam fekete cuccaimat, egy vastag fekete harisnyát, rá természetesen fekete térdig érő szoknyámat, majd fekete póló, pulcsi.
Gyorsan kihúztam szemceruzával a szemem, és szempillaspirált alkalmazva kisminkeltem magam. Így tényleg olyan voltam, mint egy gót.
Újra a földszinten felhúztam a régi időkről megmaradt piros csízmámat, fekete-piros kockás kabátomat, és készen is voltam.
Az iskola viszonylag közel volt hozzánk, gyalog is hamar odaérhettem. De ma kivételesen lassan mentem. Semmi kedvem nem volt adni a normálist.
A suliban kivételesen hülye pletykák keringtek rólam. A legviccesebb az volt, hogy még mindig nem tettem túl magam Markuson. Ez természetesen hülyeség volt, ugyanis azóta a nap óta, úgy gondolok rá, mint egy közveszélyes ellenségre. A régebbi barátnőimmel pedig azért szakítottam meg a kapcsolatot, mert semmi kedvem nem volt kétszínűek közt tölteni egy percnél is több időt.
Hát, még így, lassan is megérkeztem. Hangosan sóhajtottam egyet.
Matekkel kezdtünk. Szuper. Igazán utáltam a számokat, és erre még a tanár is rásegített. Engem utált egyedül. Még jobb.
És ha ez még nem lenne elég, ki a padtársam, na, ki?
Hát Amanda, természetesen. Őt bezzeg minden tanár szereti, mindenki kedves vele, mindenki isteníti. Undorodva gondolok vissza azokra az időkre, mikor még én is úgy követtem, mint egy hűséges kiskutya.
Kiráz a hideg, ha csak visszagondolok a múltba.
De szerencsére az a múlt, ez meg a jelen.
Tehát a matekot általában kibírom. Kivéve, ha netán Amandának békülési kedve támad. Pont, mint a mai napon.
- Lukrécia, figyelj, tudom, hogy elszúrtam, de hagyjuk már abba ezt a „nemszólokhozzádtöbbet” hülyeséget! Kérlek! Már ezerszer megbántam! – hát, igen. Így szokott rimánkodni. De természetesen most is hazudik. Nem bánhatta meg, mert még mindig Markussal jár. Ha szakítottak volna, akkor megérteném. De nem.
- Kérlek, kímélj meg a hazugságaidtól. – nyögtem ki két sóhajtás között.
- Milyen hazugság? Én soha nem hazudtam még neked! – mondta, szinte már könyörögve.
Hirtelen nevetnem kellett rajta. Olyan szánalmas volt! Hát persze, hogy csak azért akar kibékülni velem, mert én voltam a leghűségesebb alattvalója.
Úgy láttam, egy pillanatig nem érti, hogy miért nevetek, de aztán gyorsan leesett neki.
- Kivéve egyszer. – biggyesztette még oda a mondat végére kicsit túl későn.
- De többször is meg fogod tenni. Úgyhogy, kérlek, hagyj engem békén.
Legyőzötten fordult el tőlem, mint mindig. Remélem, ez volt az utolsó alkalom.
Mindezt egy matekóra alatt lerendeztük. A következő óránk szerencsére nem volt közös, mint ahogy az összes többi sem.
Így csak a matekot kellett kibírnom.
Pár óra elteltével jött az ebédszünet.
Mint mindig, most is egyedül ültem.
Mint mindig, a többiek most sem vetettek ügyet rám.
Így hát gondtalanul kezdtem meg ebédemet. Semmi szokatlan nem volt, addig, amíg valaki finoman meg nem köszörülte a torkát. Fogalmam sem volt, hogy ugyan ki akarna velem beszélgetni. Lassan fordultam meg.
A hátam mögött egy rövid világosbarna hajú lány állt. Név szerint nem ismertem, de tudtam, hogy egy évfolyammal alattunk jár. Meglepődve néztem rá.
- Leülhetek? – kérdezte félénken.
- Persze. – Hogy hívnak? – kérdeztem
- Selena. – válaszolta.
Fiatal vendégem leült a jobb kezem felöli helyre.
- Remélem nem baj, hogy itt vagyok, ugye nem zavartalak meg? – még mindig félénk volt.
- Nem, semmi baj. Mit szeretnél?
- Csak... Hát... Kicsit magányos vagyok. – nyögte ki végül. – Mert rájöttem, hogy az eddigi barátaim kétszínűek és gonoszak.
- Ismerős helyet.
- Azért is fordultam hozzád. Mit tegyek?
- Nem jó embert választottál. Én magamba fordultam, de neked nem kell ezt tenned.
- Maradhatok veled?
- Biztos ezt szeretnéd?
Mély levegőt vett.
- Igen.
- Semmi akadályát nem látom. – mondtam kicsit mosolyogva. Igazából örültem neki.
Elgondolkodva néztem rá. Különös volt, hogy valaki éppen az én társaságomat keresi. Ettől igen elszoktam 2 év alatt. De valahogy örültem is neki. Lehet, hogy nem leszek már olyan magányos, mint eddig voltam.
- Elmeséled, hogy mi történt? – tudakoltam.
- Hát, rendben. – habozott. – De egy kicsit érzelgős.
Vártam.
- Az történt, hogy hallottam amint kibeszélnek, és csak azért barátkoztak velem, mert a szüleim elég „vastagok” és én bármilyen bulit képes voltam finanszírozni. Hát ezért.
- Hm. – jobb válasz nem jutott az eszembe. – Hát, te sem jártál jobban, mint én! – próbáltam elviccelni a dolgot, nem sok sikerrel. Még mindig meg voltam lepve attól, hogy valaki közeledik hozzám, nem pedig távolodik.
Nem szólt semmit, én se beszéltem. Kár lett volna üres fecsegéssel tölteni ezt a pillanatot. Túl szép volt ahhoz, hogy tönkre tegyük.
De sajnos, bármilyen jó valami egyszer úgyis elmúlik. És így lett az ebédszünettel is.
Csöngettek.
Gyors búcsút véve Selenától, aki természetesen ismerte a nevemet. Neki nem volt több órája. Nekem volt még kettő. Egy történelem és egy irodalom.
Általában vártam az irodalmat, a kedvenc tantárgyamat, de ma nem. Nem vártam. Haza akartam menni. Igaz túl korán van még hozzá, de azt akartam, hogy másnap legyen végre. Kíváncsi voltam. Vajon, holnap is mellém ül? Ha nem az egyet jelentett a kihasználással.
Már megint.
Aztán hirtelen félelem öntött el. Mert rájöttem, hogy elkezdtem reménykedni. És ha holnap a hátam mögött fog röhögni, akkor még inkább magamba fordulok majd. Lehet, hogy most is éppen engem beszélnek ki a folyosón. Amilyen szép volt eddig a mai nap, olyan hamar vége is lett. Elvesztette a fényét. Talán soha nem nyeri vissza.
A nap hátralévő részében sötét gondolatok kergették egymást a fejemben.
Az a bizonyos „talán már semmi sem lesz olyan, mint régen” mondat lebegett lelki szemeim előtt.
Az órák végezetével hazasétáltam, és idegesen bekapcsoltam a gépet. Írnom kellett egy házi dolgozatot töriből, de előtte bepötyögtem a „gót” szót a kedvenc böngészőmbe. Igazából túl nagy jelentőséget kerítettem a dolognak. Csak tudni akartam a szó jellemzőit.
Hát, nem mondhatnám, hogy örültem a képeknek.
Pont olyan lányokat, fiúkat ábrázoltak, mint amilyen én vagyok.
Mindenük fekete volt. Feketébe burkolózva jártak-keltek.
De legalább megkaptam a választ a kérdésemre.
Gót lettem.
Na, tessék! És Selena és ezt akarja tenni! Meg kellene állítanom. Csakhogy a szívem mélyén azt szerettem volna, ha mellém áll. Hogy ne legyek többé magányos.
Fantáziátlan nevű macskám felugrott az ölembe, kizökkentve gondolatmenetemből, eszembe juttatva az okot, amiért ide ültem.
- Köszi, Lovely. Jó, hogy szólsz, nélküled el is felejtettem volna az a nyomorult házi dogát. – mondtam neki kedvesen, miközben a fejét cirógattam.
*
A nap további része eseménytelenül telt. Megírtam a leckémet, megtanultam a holnapi anyagot.
Édesanyám még nem ért vissza, pedig már nyolc óra volt. Meghallgattam az üzenetrögzítőt, hátha hagyott üzenetet.
„Szívem, aludj nyugodtan, ne várj meg, mert valami hülye tárgyaláson kell megjelennem. Puszi, anya.” Jobb dolgom nem lévén elhatároztam, hogy megyek lefeküdni. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, aztán olyat tettem, amit azelőtt is csak ritkán. Bevettem egy altatót.
Gondoltam, így gyorsabb eltelik az este.
A kis trükköm sikeresen bevált.
Mikor újra kinyitottam a szemem, már halványan sütött a nap. Villámgyorsan kipattantam az ágyból, magamra kapkodtam (fekete) ruháimat, elkészültem. Még reggelizni is elfelejtettem. Szinte rohantam.
Vajon, Selena vár már rám? Átvert?
Ezekre a kérdésekre nem tudtam válaszolni.
Jaj, már látom a sulit. A többi diáktársam, a kinti padokon, fűben ülve beszélget, nevetgél vagy éppen elmulasztott leckét ír.
Látok egy rövid, barna hajú lányt.
Nem, ő nem Selena.
Megyek tovább. Az egyik árnyékban lévő padról, egy magányos lány nézett rám. Megismertem Selenát.
Körül belül három méter szélességben hallani lehetett a szívdobbanásomat. Hatalmas kő esett le a szívemről! Hát mégsem csaptak be! Huhh!
- Helló! – ő köszönt először.
- Jó reggelt! – mosolyogva érkeztem meg mellé. – Mióta vársz?
- Kb. két perce.
- Hú, hol laksz, hogy ilyen korán beértél? Vagy csak kidobott az ágy?
- Itt lakok a közelben. Konkrétan az iskola mögött. Te?
- Hát, elég messze lakok, de korán feküdtem le és már nem tudtam többet aludni.
- Majd megmutatod, hogy hol laktok?
- Persze, de te is! – kacsintottam rá.
Úgy nagyjából ennyi volt a beszélgetés. Tudtuk, nem számíthatunk másra, egymásra kell támaszkodnunk. Csak így szép finoman, könnyedén csevegünk, majd később még kialakul. Van egy olyan érzésem, hogy neki is olyan furcsa a dolog, mint nekem.
1. feji a sokból. Remélem tetszett! (Nyugi, csak az eleje lesz ilyen unalmas! XP)
xxx: Agnyesz
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)