ALg 7

Szijasztok!

Pár dolgot szeretnék közölni.

1 - Hosszú szünet után újra jelentkezek! Méghozzá, egy Anty love Girlsfrissel! Jó olvasást hozzá!

2 - Egy időre elutazok Olaszországba (már megint:P) de nem hagylak itttiteket. Viszünk egy laptopot szóval tudok majd írni, mert ugye a forró déliórákban senki sem égetné le magát szívesen. Az ihlet visszajött! :D

3 - Amíg "távol" voltam sem ültem tétlenül. Egy nagyobb szabású irománybavágtam a fejszémet pontosabban egy regénybe. Emlékeztek, régebbenemlítettem, hogy új blogra kerül majd, de meggondoltam magam. Inkább megíromregény formájában, aztán... Tudjátok, hogy megy ez.

A történet: Az éjszaka angyala

Veszély közeleg az általunk megszokott világra. Az istenek kijelöltekvalakit, aki talán megvédheti a Földet a pusztulástól. Egy lány, aki nememlékszik a múltjára, és nem tudja, hogy mit várjon a jövőtől. Hatalmas erővan a kezeiben, szárnyai a hátán, és nem tudja, hogy mit kezdjen vele.Eleinte. Amíg nem találkozik a fiúval aki "megjövendölte" mint az emberiségmegmentőjét. Szerelem alakul ki köztük, de a lány tudja, hogy ne maradhatnakegyütt. Mert a gonosz jő. Egy történet, mely nem tündérmese. Ez a történetarról szól, hogy talán a jó is megbukhat.

Remélem tetszeni fog, ha egyáltalán elkészülök vele, és komikat kérekszépen hozzá, hogy tudjam, mi a véleményetek egy ilyesfajta fantasyról.

4 - A frisselés egy időre lelassul. Ugyanis valami probléma adódott agépemmel, vagy én már nem is tudom, de egyszerűen nem hajlandó megnyitni abloggert, semmilyen formában. Szóval, ha frisset szeretnék feltenni, akkorfognom, kell a történetet átcipelni a másik gépre, ami nagyjából mindigfoglalt és csak úgy tudom felrakni novelláimat. Hát, ez szívás, de ez van.

Jó olvasást!

ALG 7.

Szédülve, és kissé kótyagosan ébredtem. Az egész szoba forgott. Alig bírtam nyitva tartani a szemem. Az orrom azért jól működött. Éreztem a vér szagát, mindenhol. Felfordult tőle a gyomrom, ezért inkább eltántorogtam a mosdóba.
Rémesen néztem ki. A hajam izzadt csimbókokban lógott, és a kezem... A kis gézszalag rettenetesen átvérzett, de legalább elállt.
Kezdtek eszembe jutni a részletek...
Heather! Ész nélküli kapkodásba kezdtem, aminek az lett az eredménye, hogy elkezdett lüktetni a csuklóm. Jég. Az kell rá. Gyorsan levágtattam a konyhába és kivágtam a hűtő ajtaját. Kikaptam a jeget és egy zacskóba nyomtam, majd a csuklómhoz szorítottam. Nekidőltem az egyik konyhapultnak, de szép lassan lecsúsztam a földre.
Mit tettem? Majdnem megöltem a legjobb barátnőmet. Sőt. Lehet, hogy már meg is tettem. Elhajítottam a jeget, gyorsított menetben elkészültem, és már ott álltam az ajtóban, mikor rájöttem, hogy nem tudom melyik korházba vitték.
A telefon felé vetődtem és tárcsáztam Lina számát. Ő egész este vele maradt.
- Halló? – szólt egy fáradt hang a telefonba.
- Lina?
- Igen? Óh, Lukrécia! Heather jól van!
Ez a pár szó, mint valami mentőmellény tartott a víz fölött. De gyűltek a hullámok, és arra várnak, hogy leránthassanak a mélybe.
- Hol van? Melyik korházban?
- Abban, amelyik a suli közelében van.
- Rendben akkor odamegyek.
- Ott találkozunk. – mondta, azzal letette a telefont.
Most már valamivel biztosabban álltam a lábamon. Indulás előtt eszembe jutott valami. Elővettem egy kis fekete csuklószorítót. A biztonság kedvéért.
Végigrohantam a kihalt utcán. Péntek reggel van, a diákok többsége a suliban. Fogadni merek, hogy egy ALG-s sincs ma bent. Csak Heather megtört, fájdalmas arca lebegett a szemem előtt.
Felpattantam az első buszra, ami jött és a kórház megállójánál szálltam le. Végig idegesen toporogtam az ajtónál, hogy azonnal leszállhassak. A korház nincs messze a sulitól, könnyen eltaláltam oda.
A kórház nagy volt és ijesztő. Igyekeztem elhessegetni magamtól ezt a gondolatot, és besiettem az épületbe. Lina a 387-es korházi szoba számát adta meg. Lépcsőztem, így valószínűleg lassabban értem fel, de hát minél később, annál jobb, nem? Végül is semmi kedvem meglátni a barátnőm elkínzott arcát. Mert az volt a legrosszabb.
Mikor megérkeztem, féltem benyitni az ajtón. A kezem megremegett egy pillanatra a kilincsen. De aztán erőt vettem magamon, és benyitottam. Hát, a látvány nem volt valami mesés, de tudtam, hogy ez lesz.
Heather tetőtől talpig gézbe bugyolálva, karjából csövek álltak ki, egy az orránál is, de szerencsére rajta kívül senki sem volt a kis szobában.
Heather még aludt. Odamentem az ágya mellé állított kis székhez és lerogytam rá. Megkésett könnyeim most utat találtak, és megállíthatatlanul folytak.
Hogy lehettem ilyen esztelenül hülye? Legalább magamra vállaltam volna azt, hogy utoljára húzzam el a csíkot. De nem. Mert én csak magamra tudok gondolni. Mint mindig.
Hirtelen egy kéz érintette meg a vállam. Felugrottam és megpördültem, de szerencsére csak Lina volt az. Szorosan megöleltem. Nagyon jól esett, hogy ott van mellettem.
- A szülei, az orvosok, már tudják? – nyögtem ki akadozva.
- Minket nem kérdeztek, ő meg még nem volt magánál. Tehát senki sem tudja.
Aztán pár perc múlva újra megszólalt.
- Nem te tehetsz róla.
- Miért mondjátok ezt? Selena is...
- Igen! Selenának igaza van! Ahogy nekem is. Mi mentük ebbe bele.
- De az én ötletem volt! – csattantam fel.
Pont, mint tegnap. Szinte ugyan az a beszélgetés játszódott le köztünk, mint Selenával. De én tudom, hogy nekem van igazam. Ők csak nyugtatgatni akarnak, mint egy hisztis kisbabát. Remélem, előbb utóbb megunják.
Éppen visszavágtam volna valami frappánsat, de Heather ébredezett.
- Heather! – kiáltottuk egyszerre.
Nem felelt, hiszen lélegezni is alig tudott. Lina orvosért rohant, míg én a kezembe fogtam az arcát. Olyan törékenynek tűnt! Pedig máskor annyi életerő van benne.
Az orvos szó szerint kilökdösött minket a folyosóra, hogy megvizsgálja a barátnőnket. Remegve az idegességtől ültünk le a kemény, műanyag korházi székekre, közben egymást próbáltuk nyugtatgatni. Lina mindent elmesélt, ami tegnap este lezajlott. Hogy, hogy találták meg Heathert, és hogy milyen idegtépő volt várni, amíg az orvosok jönnek. Senki sem kérdezett, de tudtuk, hogy be kell, hogy valljuk az egészet. Mert amit tettünk az megbocsáthatatlan. Lehet, hogy ki fognak csapni a suliból, így érettségi előtt.
Én meg, ez a hülye balfék elmondtam a rózsákat Linának. Mindent. Először csak nézett rám, majd vágyakozva, hogy még több részletet mondjak el. És akkor rájöttem. Neki is hiányzik a szerelem. Mint mindenki másnak a csapatból. És már egyikünk sem bírta tovább véka alá rejteni.
Elvégre, egy csapat tini lány vagyunk, aki szentül hiszi, hogy a szerelem rossz. És ez igaz, nem?
Bár, az utóbbi időben sokat szenvedtem a hiányától, az előtt még többet, a létezésétől. Lehet, hogy elmebajban szenvedek, de ez azért igaz. De a bálba el kellett volna mennem. Hogy megtudjam, mi folyik itt. Kellett volna, de nem fogok. Amíg Heather ilyen állapotban van, én nem fogok szórakozni.
Lina viszont nem így gondolta.
- Szerintem el kell menned! – mondta. – Ha nekem lenne ilyen lehetőségem, biztosan nem szalasztanám el.
- De Heather...
- Heathernek itt vagyunk mi. Tudni szeretnéd, hogy ki ez a titkos imádó, vagy sem? Mert én nagyon is szeretném tudni.
- De hát nincs is mit felvennem! Meg különben is. hamarosan lehet számítani az igazgatónőre és a kérdéseire. Ki kell, találjunk valamit, különben az igazat mondjuk el.
- Hm. Szerintem azt kéne mondani, hogy éppen arra jártunk, és bátorságpróbát tartottunk, hogy ki mer beugrani a suli kapuján.
- Na és hogy magyarázod a „dekorációt”?
Lina nem talált szavakat, de én már tudtam, hogy mit kell tennünk. El kell mondanunk az igazat. Ezt el is mondtam neki, mire savanyúan bólogatott.
- Hisz, tudod ez a helyes.
- Tudni tudom. De éppen érettségi előtt állsz. Én meg jövőre. Gondolod, hogy jót tenne nekünk?
- Nem. Hát persze, hogy nem!
- Akkor meg miért kéne elmondanunk?
- Lina. Mert így helyes. Rájöttem, hogy nem szeretek hazudni sem magamnak, sem az embereknek. Nem jó dolog.
Lin már törte is a fejét, de úgy láttam rajta, hogy meggyőztem. De akkor megszólalt a telefonom. Britanny.
- Lukrécia? Lina is ott van? ű
- Igen. Mi a helyzet?
- Az igazgatónő hívat minket. Amilyen gyorsan csak lehet.
- Hát, rendben. De képzeld, Heather magához tért!
- Jujj, szuper! Gyertek!
Lina mindeddig tűkön ülve várta a fejleményeket. El kell mondanom neki.
Körül-belül tíz perccel később már a suliban szeltük a lépcsőfokokat. A díszítés még mindig fent volt a falakon, láthatólag teljes fél sikert aratva. Félek. Most nem tanácsolhatnak el. Az nem lehet!
Csöndesen kopogtunk az igazgatói iroda ajtaján. A gyomrom már labdacs méretű volt, idegesen görcsbe rándult. A kezem remegett, és izzadság gyöngyözött a homlokomon.
- Jó napot kívánok. – mondtuk egyszerre. Brit már bent volt. Feszengve ült az egyik igen kemény széken.
- Foglaljatok helyet. – utasított az igazgatónő.
Helyet foglaltunk. Lesve oldalra pillantottam, és láttam, hogy Lina is eléggé ideges. Britanny már nyugodtabbnak látszott, de nyilvánvaló volt, hogy a szónoklat addig nem fog elkezdődni, amíg mindannyian itt nem leszünk. Ez természetesen lehetetlen az adott körülmények között, de Selena bármelyik pillanatban betoppanhat. De addig is ez az idegtépő némaság.
Némán doboltam az ujjaimmal a szék karfáján, aminek eredményéül egy szúrós pillantást kaptam az igazgatótól, tehát abba hagytam. A gombóc csak gyűlt, gyűlt és gyűlt a mellkasomban. Bár itt lenne már Selena! Csak essünk túl ezen a nehézségen.
És, mintegy ki nem mondott végszóra megjelent Sel.
- Nos, hölgyeim. Elmondanák nekem, hogy mi folyik itt?
- Igenis, igazgatónő. Az egész az én ötletem volt. Gondoltam, hogy kicsit dekoráljuk fel az iskolát, Valentin-nap alkalmából, és a nem igazán szokványos színek miatt nem akartam szólni. – mondtam.
- És mégis hogy képzeli, hogy betör az iskolába az éjszaka közepén, kisasszony?
- Ártatlan tréfának indult. – vette át a szót Britanny. – Nem gondoltuk volna, hogy ilyen következményei lehetnek.
- Hát persze, hogy nem! Maguk fiatalok, és meggondolatlanok! Simán kicsaphatnám valamennyiüket. De persze, az túl nagy kegyetlenség lenne tőlem. De mindenek előtt szeretném tudni, hogy honnan szerezték meg a kulcsot.
- Én voltam. – álltam fel.
- És mégis hogy sikerült kilopnia a kulcsot?
- A testnevelés tanáriban vannak a pótkulcsok. Ott találtam meg.
- És mi még csak észre sem vettük a hiányát. Remélem, kisasszony, a büntetés mindannyiuk számára méltó lesz. A bál kezdetekor kezdenek munkához, addig, amíg le nem lesz kaparva akár körömmel, akár foggal az összes fekete az iskola területén. Érthető voltam? Elmehetnek, mielőtt meggondolom magam.
- Köszönjük szépen. – mondtuk egyszerre.
Kint, az ajtóban a falnak támaszkodtam. Nehezemre esett levegőt venni, és a kezeim még mindig reszketek. A többiek odagyűltek körém, d az ő arcukon mosoly virított.
- Szerencse, hogy megúsztuk ennyivel. Ki is csaphattak volna.
- Huhh. Örülök, hogy ennyivel megúsztuk. Na, húzzunk vissza Heatherhez. – mondtam, és mindenki egyet értett velem.
De a remegés nem akart csillapodni. Mikor nagyon ideges vagyok, akkor elkezd remegni és még utána pár óráig abba sem hagyja. Volt pár emlékem erről az esetről.

Elvesztettem az arany nyakláncomat, amit a szüleimtől kaptam. Nagyon értékes volt, és én képes voltam elhagyni. Az iskolából a hazafelé vezető úton végig azon gondolkoztam, hogy hogyan is történhetett mindez. Akkoriban a szüleim még együtt voltak. Pont egy évvel a „tragédia” Markus és Amanda kapcsolata előtt.
- Anya! Apa! Valamit mondanom kell! – mondtam mikor hazaértem.
- Igen?
- Tudjátok, van az, az aranylánc, amit tőletek kaptam. És...én hát...elvesztettem.
Nagy nehezen kinyögtem, és a szüleim utána még sokat dühöngtek. Akkor is remegett a kezem, és még utána is sokáig.

Nehezen nyugodtam csak le. Kellett volna, egy nagy vödör jéghideg vízzel a fejemre. Attól talán kitisztult volna az agyam. Egy pofon is elég lett volna.
A suliban még nem csengettek ki, miközben a lányokkal kiléptünk az iskola kapuján. Gyakorlatilag rohanva tettük meg az utat a korházig, nem volt kedvünk a buszra várakozni. Mikor odaértünk, mondták, hogy Heathernek újabb fájdalmai vannak, ezért benyugtatózták. A váróterembe küldtek minket.
A bál miatt Lina próbált nyugtatgatni, de egyszerűen nem voltam hajlandó emiatt idegeskedni. Na és akkor mi van? Nem tudom meg, hogy ki zúgott belém, helyette pucolhatom a falakat, míg a többiek a tesiteremben diszkóznak. Szuper.
És akkor megszólalt a telefonom. Üzenetem érkezett.

Szép a dekoráció, gondolom te voltál. Nagyon remélem, hogy attól még eljössz a bálra.
J.

Na, pont ez hiányzott nekem! Hál’ istennek nem tudom meg, hogy ki ő, és a rosszabb meg az, hogy ő még csalódottabb lesz. Ennyit a szuper tervemről, miszerint „ne csak itt „különcködjünk”, hanem tegyünk is valamit annak érdekében, hogy tudják, a szerelem rossz.”

Ez a rész nem volt túl morbid, úgyhogy remélem tetszett! A történet már a végéhez közeledik, úgyhogy szeretnék sok komit!

xoxo: Agnyesz