Halál a piros tornacipőben 3/3

3., A tévedés

Ezekre a kérdésekre csak egyféle képpen kaphatok választ.

Ha elmegyek az iskolámba, és megtudom, amit meg akarok tudni.

Nem láttam értelmét további várakozásnak, így hát a szokott úton elindultam (szép lassan) az iskolába.

Féltem a csalódástól.

Féltem, hogy milyen lesz látni „őt”.

Vajon, érdektelen leszek majd számára?

Vagy minden olyan lesz, mint a halálom előtt?

Istenem, megérkeztem. Az egész iskola csendes volt. Senki sem zajongott. Még a végzősök sem nevettek gondtalanul, pedig az ilyenre nem igazán akad példa. Mindenki gyászolt. Már meghaltam volna? Befelé jövet nem láttam a fekete zászlót, úgyhogy gondolom – még – nem. De már csak idő kérdése.

Csak lassan, csak finoman, lementem a termünkhöz. Általában már a lépcső tetejéről hallani lehetett, hogy mi lent vagyunk-e, vagy sem. Most nem tudtam megállapítani.

Bekukkantottam az ajtón.

Nagyon meghatódtam a barátaimon!

Kivétel nélkül, mindenki feketében volt. Az előbbi kétségeimet, mintha elfújták volna. Hát persze, ők a barátaim! Miért is kételkedtem ebben? Teljesen megnyugodtam, amíg rá nem pillantottam. „Ő” is elég elkeseredettnek látszott. A tekintete mérhetetlen fájdalmat sugárzott.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért. Miért néz ilyen szomorúan?

Első lehetőség: azt hiszi, hogy miatta ugrottam kocsi elé. Elég könnyen megeshet.

Második lehetőség: sajnálja a legjobb barátnőmet, aki most szomorú miattam.

Inkább a másodikra voksolnék.

De nem csak ő volt ilyen szomorú. A padtársam, a legjobb barátnőm, a lányok, akikkel moziban voltam „azon a” délutánon. Páran még sírtak is. Közelebb mentem, hogy megtudjam, miről beszélnek.

- Tudjátok, hogy miért ugrott autó elé? – kérdezte könnyek között a padtársam.

- Fogalmam sincs. Aznap végig máshol járt az agya. Lehet, hogy régóta tervezi.

- Szerintem depressziós volt. Nem foglalkoztunk eleget vele.

- Mazochista?

- Te láttál erre utaló jeleket rajta? – fordultak páran a lbm-hez.

- Semmi.

Furcsa volt az arca. Talán ő is magát hibáztatja. De nevetnem kellett ezeken a téves feltevéseken. Mazochista? Depresszió? Még jó, hogy nem mindjárt emós.

A nap további része ugyanebben a letargiában telt. Már temetnek! Pedig még meg sem haltam.

Mintha a tanárok is halottként gondolnának már rám. Ez így borzasztó! Itt vagyok! Nem haltam meg! Még. De erre nem akartam gondolni. És az osztály sem tetszett nekem. Nem volt vidámság köztük. Csak tömény szomorúság.

Igaz is, mit vártam? Vidámságot? Ha igen, akkor csalódnom kellett.

Az órák alatt kivétel nélkül, mindenki az üres helyemre nézett.

Ez elég aggasztó volt. Fel akartam vidítani őket azzal, hogy élek, azzal, hogy itt vagyok. De sajnos, tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem fognak észrevenni.

Csak ültem a leghátsó padban, figyeltem a többieket.

Az órák unalmasak, egyhangúak voltak. A tanárok sem poénkodták el az órákat, ahogy szokták. Kezdtem kétségbe esni. Vajon meghaltam-e már? Vagy csak idő kérdése? Ettől megijedtem. Nem akarom őket itt hagyni!

Az órák végén visszamenetem a kórházba. Kicsit ijesztő volt újra ide jönni. De a baj csak az volt, hogy nem tudtam, hogy hol a testem. Igen komoly probléma.

Szerencsém volt.

Két ápolónő éppen rólam beszélt. Megtudtam, hogy a 74-es teremben vagyok.

Könnyen meg is találtam.

Hát, nem fogadott szép látvány. Tetőtől talpig be voltam bugyolálva. A kezemből több cső is lógott ki, mint amennyi elfért volna rajta. Polipra emlékeztetett.

De, a lényeg, hogy még életben van. Vagyok. Még.

A nap többi részét a korházban töltöttem. Ismerkedtem az ottani élettel. Ugyan is régi, titkos vágyam volt, hogy orvos legyek. Talán már soha nem lesz lehetőségem erre. Lehet, hogy már csak óráim vannak hátra. Vagy még kevesebb.

De nem akartam erre gondolni. Pedig mindig ez járt a fejemben! Szabad akartam lenni. Boldog.

A következő pár nap eseménytelenül telt.

Elhatároztam, hogy nem megyek vissza az iskolába, mert attól csak még levertebb lennék.

Inkább a testem mellett ücsörögtem egy fotelban. Figyeltem, ahogy lélegzik. De időtöltésnek ez is unalmas volt.

Elhatározásom ellenére, mégis visszamentem az iskolába. Nem bírtam megállni. Kíváncsi voltam. Vajon, ma is szomorú felhőbe burkolózik az osztály?

*

Mikor megérkeztem, láttam; hiba volt ide jönnöm. A letargia, a gyász és még néhány érzés még mindig ott kavargott a levegőben.

Nem találtam a helyem. Sehol sem találtam nyugalmat, békét. Mindez talán azt bizonyítja, hogy hamarosan meghalok és szoknom kéne ezt az érzést. De nem lehettem biztos benne.

Igazából, fogalmam sem volt, hogy mi van velem.

Egyvalamin azonban meglepődtem. Az idő eddig lassan, unalmasan telt. Eddig és nem tovább. Szóval, megint villámsebességre kapcsolt. Tudtam,

ez egy jel. Hogy megint történni fog valami. A, meghalok. B, visszatérhetek a testembe. Inkább az utóbbiért rimánkodtam.

Az órák végezetével visszamentem a rétemre. A harmónia valamelyest eltűnt, a fa kidőlésének következtében. Én még így is megláttam a szépet, a növények körében. Figyeltem a bogarakat, a leveleket és mindent, ami itt volt a kis mezőn.

Kezdett olyan érzésem lenni, mintha nem is ősz, hanem tavasz lenne. Ugyanis, pár énekes madár vidáman dalolászott közvetlenül mellettem. Hiányos biológiatudásom miatt nem sikerült megállapítanom a fajtájukat. De megigézve figyeltem tovább őket, amíg meg nem változott valami.

Vonzást éreztem.

A testemhez.

Talán meghaltam. Talán itt a vég. Talán nem.

Ebben nem lehettem biztos. Minden áron meg kellett tudjam, van még remény?

A vonzás a testemhez nem akart szűnni. Még akkor sem, mikor már a lépcsőn rongyoltam fel. Vajon mi történhetett?

Az ajtó, résnyire kitárva. Ez reményt adott. Valaki aggódik értem. Gondol rám. Szeret engem.

Az ajtón belépve egy pillanatra megállt bennem az ütő. Képletesen.

Mert az ajtón belépve megpillantottam azt a személyt, akit a legkevésbé vártam.

„Ő” ült ez ágyam melletti széken.

Kiakadtam.

Egyszerűen nem találtam szavakat.

És fogta a kezem. Mármint a testem kezét.

Éreztem, a „szellem” kezemen. A testem hangosan sóhajtott egyet.

Rémképek árasztottak el. A testem felébred és én meg itt kint maradok. Ez megfélemlített. Ha én örökre itt maradok, az borzasztó lenne.

De nem.

A testem nem ébredt fel. „Ő” még mindig fogta a kezem. Ez valahogy boldogsággal árasztott el. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit keres itt, mit akar.

Odaléptem mellé, és megsimítottam a karját. Ettől kicsit megrándult, de attól függetlenül nem nézett rám.

Látszott rajta, hogy magát hibáztatja a „halálomért”. Titokban azért reménykedtem, hogy azért jön, hogy szerelmet valljon. Mondjuk, annak nem lett volna sok értelme. De még mindig fogta a kezem. Ennek nem volt

semmi értelme! Ha szeret, mondja ki, ha nem ne kínozzon itt tovább engem!

- Mondd ki! – ordítottam.

Semmi.

- Menni fog! – unszoltam. – Mondd már ki, hogy mit akarsz!

Semmi.

Lemondóan ültem le az ágyra, a testem mellé. Kezdtem feladni. Nem figyel rám, nem vesz észre. Megkaptam a választ az előző kérdésemre. Nem érdeklem. Oké, tudod, hogy nem lát, nem hall, de csinálhatna valamit! Megcsókolhatna. Például. Mondjuk, az túl szép lenne. De ez nem álom. Hanem közeli jövő. Mert láttam az elszántságot a szemében.

Közelebb hajolt a számhoz, és finoman hozzáérintette az övéhez.

De ennyi elég is volt.

Eltűntem, egy rövid pillanatra, hogy a testemben nyissam ki újra a szemem.

Visszatértem! És most valóban éreztem, hogy oda tartozom!

Megrebegtettem a szemhéjamat. Még nem tudtam kinyitni. Nem volt elég erőm hozzá.

- Itt vagy? Felébredtél? – kérdezte.

- Igen, végre. – mondtam elhaló hangon. Igazából, úgy hangzott mint egy elfojtott sóhaj.

- Szólok az orvosoknak. – mondta mosollyal a száján.

- Ne hagyj itt! – kértem. Nem akartam elveszíteni.

- Nem megyek messzire.

A következő öt perc, furcsán gyors volt. Nem, nem úgy gyors, mint „halálom” előtt. Várakozással telve volt gyors. Vártam, hogy elmenjenek az orvosok és „ő” visszajöjjön.

- Meddig kell még itt maradnom? – kérdeztem.

- Holnap lesz még pár kivizsgálás, és ha minden rendben lesz, akkor két hét múlva.

- Rendben, köszönöm.

Miután az orvosok elmentek, feszengve vártam a visszatérést. Egyrészt örültem a helyzetnek, másrész össze voltam zavarodva tőle. Ugyanis, egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben: Most akkor mi van? Mert nem értettem. Nem értettem azt a tornatermes jelenetet, az iskolai jelenetet, és a mostanit sem. Hát nem a barátnőm tetszik neki?

A kérdéseimre valószínűleg hamar választ fogok kapni.

Azonban, gyorsan eldöntöttem, hogy senkinek se fogok beszélni a „szellem” korszakomról. Mindenki őrültnek nézne. Sőt, talán még be is csukatnának a bolondok házába.

Abba kellett hagynom gyors gondolatmenetemet, mert „ő” már jött is vissza. Megnyugodtam. Mégse hagy itt engem!

- Szia! – köszönt – megint -.

- Helló.

- Örülök, hogy végre visszatértél! Tudod, az az egy hónap nagyon lassan telt nélküled.

- Hát, nekem olyan, mintha még tegnap láttalak volna tite... –itt elharaptam a mondatot. Semmi kedvem nem volt azt ecsetelni, hogy mennyire rosszul esett látni őt a legjobb barátnőmmel együtt.

- Igen, erről szeretnék most beszélni veled. – kezdett bele. – Kicsit talán csöpögősnek fog hatni, de azért kimondom. Szeretlek. Két éve, hogy pontosak legyünk. – Mikor ezt mondta, lesütötte a szemét, ellentétben az enyémmel, ami tágra nyílt.

- Tessék? - kérdeztem vissza. Ugyan is ez azért eléggé megkavart engem. – Hát neked nem a legjo...

- Nem. – szakított félbe. - Elegem van belőle! Csak úgy odajött én megcsókolt! Fúj!

Néma hallgatásomból kétkedést vélt kiolvasni.

Én egyszerűen megtagadtam az agyamnak, hogy befogadja az előbbi információt. A legjobb barátnőm? Miért tenne ilyet? A kiakadás szélére kerültem. Nem bírtam feldolgozni ezt. Nem ment.

- Nem hiszel nekem, igaz?

- Nem tudom. Se téged, se a barátnőmet nem ismerem hazudósnak.

- Akkor sajnálom, hogy tévedned kellett. De árulj el nekem valamit. Tényleg öngyilkos akartál lenni?

- Nem.

- Tényleg nem? Akkor meg mi történt?

- Huhh, kinyögöm. Három éve tetszel nekem, és mikor láttalak vele a tesiteremben... Az borzasztó volt. Igazából haza akartam menni, kisírni magam, nem figyeltem a forgalomra. És elütött egy autó. Ennyi.

- Hát, akkor megnyugodtam. Attól féltem, hogy miattam lettél öngyilkos. – kedvesen rám mosolygott.

Pár percig némán néztünk egymás szemébe.

- Kérem, ha végeztek, az úriember hagyja pihenni a kisasszonyt! – rikácsolta egy legalább száz éves ápolónő.

- Rendben! – ezt a nővérnek szánta. Majd, jóval halkabban, hogy csak én haljam, azt suttogta: - Holnap is visszajövök. – Majd megpuszilta a homlokomat.

Némán süllyedtem az öntudatlanságba. Mert most először, végre boldog voltam.

Tádám! Íme az első novellám. Befejeztem, kész ennyi volt. De azért remélem tetszett! Írjatok komikat, véleményeket! Kíváncsi vagyok, hogy tetszett-e.

csók, puszi: Agnyesz