Tehetetlenül, némán bandukoltam mellette. Éreztem, hogy a lány, akit legjobb barátnőmnek hittem, egyre távolodik tőlem. És nem azért, mert a cipője cuppogását már nem hallom olyan élesen. Hanem mert láttam az arcát. Láttam, hogy mit gondol, de csak egy percig. Akkor minden érzelem végigsuhant rajta; düh, szomorúság, gyötrődés, kétely, félelem, gyöngeség. Aztán szinte az összes el is tűnt róla. Csak egy maradt meg. Egyetlen egy. A düh.
Tudtam, hogy nem lehetek megint gyönge, zordon kell, hogy maradjak, különben bármikor újra megteheti velem. És ha megteszi, akkor azzal végérvényesen bebizonyítja, hogy gyönge vagyok.
Fejemet lehajtottam, hogy szememet szél, eső ne bánthassa. Egy árva könnycseppet sem engedélyeztem meg magamnak. Nem vagyok gyönge. Erős vagyok, ezt is kibírom. Volt már rosszabb, sokkal rosszabb is. De én azt is kibírtam.
Régen, sok-sok évvel ezelőtt már megtette. Egy másik énemmel, de megtette. Aztán pár hónapja, megint cserbenhagyott. És most újra. Ez talán azt jelzi, hogy nem is vagyunk már olyan jóban, mint régen. Mint nagyon-nagyon régen.
Számat összepréseltem, hogy e mondjam ki azokat a szavakat, melyekkel megbékíthetném. Ezt neki kell megtennie. Most ő következik. Kezemet ökölbe szorítottam, hogy ne nyúljak utána. Az eső ellenére esernyőmet egyik kezemben lóbáltam. Jólesett az eső. Hajamat arcomra tapasztotta, valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy szénaboglya, de nem zavart.
Csak egyvalami tudott utat törni a nyugvást színlelő pajzsomon. Hogy a cuppogás távolodott. Hogy már alig hallom. Kényszerítettem magam arra, hogy ne nézzek utána. Kényszerítettem magam, hogy ne menjek utána. Neki kell megtennie az első lépést. Most ő a soros.
Eddig mindig én adtam fel büszkeségemet. Talán ez volt a baj. Talán nem. Talán a bizalma hiánya teszi ezt velem. Hogy nem bízik bennem. Hogy talán soha nem is bízott bennem. Csak én fedtem fel előtte olyan titkokat, melyeket senki másra nem mertem bízni. Csak én tettem ezt meg, de már megbántam.
Láttam rajta, látom rajta, hogy megbánt minden kiejtett szót, hogy visszapörgetné az időt, mindaddig, meg nem pillantom barátságunk kulcsát. Egy tollat. Istenem, de rég volt már! Bár meg sem történt volna! Bár minden úgy lenne, mint azelőtt, hogy találkoztunk. Akkor nem kéne, ennyi fájdalmat elviseljek. Akkor nem kéne, ennyit szenvedjek. Akkor még mindig ugyan az lehetnék, aki voltam.
Hihetetlen, hogy még magamnak is hazudok. Hihetetlen vagyok. Szeretek vele lenni! Hisz ő az egyetlen, aki minden titkomat ismeri. Ő az, akit igazán szeretek.
Szeretek?
Szeretem? Ezek után? Ezek után még megbocsássak neki? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Nem. Azt nem tehetem. És tudom, ő sem tenné. Ő sem jönne utánam, ő sem bánná meg. Elegem van, a nekem kiosztott szerepből. Elegem van. Talán itt az idő, hogy újra a régi legyek. Hogy megint bezárkózzak. Mert tudom, ő már nem szeret engem.
Csak én tudnék ezek után is szeretni. Csak én vagyok rá képes. Egyedül én. Ő semmit sem tett értem. Én futottam utána, ahogy szívem szerint most is tenném. Odafutnék hozzá, és megbeszélnénk a dolgot. Megígérjük, hogy soha többé nem lesz ilyen. De én nem vagyok gyönge. Már nem. A régi énem visszatért, de a felszín alatt, tudom jól, beforratlan seb maradt.
Erős vagyok? Eléggé? Eléggé ahhoz, hogy most összetörjem a tulajdon lelkemet?
De nem, azt ő már megtette. Nem vagyok gyönge! Nem vagyok az! Erős vagyok, mint régen. Mint nagyon-nagyon régen. Mikor még én voltam. De vele elvesztettem önmagam, s most itt az idő, hogy visszakapjam saját magamat.
Hallottam, amint a buszom közeleg.
De még egy, utolsó pillantást engedélyezek magamnak. Hogy nem fordult-e meg. Éppen felnéztem, és láttam amint eltűnik az utca sarkon. Utána akartam menni. De nem tehetem, nem mehetek. Tettem egy bizonytalan lépést, majd még egyet.
Egy végtelen pillanatig csak álltam döntésképtelenül. De végül döntöttem.
A busz tovasuhant – velem.
És én már sosem fogom megtudni, hogy helyesen cselekedtem-e. Soha.
Kommentet nagyon nem fűznék hozzá. Azt tőletek várom! Legyetek szívesek írni pár szót! Itt rimánkodok... Rám férne egy kis komiutánpótlás!
Legyen, mondjuk kék. De az nem passzol. Rózsaszín? Nem, az túl kislányos. A zöld jó lenne, még színben is, de valahogy nem szeretem. Lila, hm, az túl sötét. A piros nappal jó lenne, de este nem mernék elaludni. Citromsárga meg túl világos.
Már éreztem, hogy közel járok a megoldáshoz. Talán a tojás sárga? Nem! Megvan! Narancssárga lesz! Az tökéletes! A bútoraimhoz is passzol, szeretem is azt a színt, nappal tökéletes este meg nem túl sötét.
Tökéletes falszínnek.
Már vagy húsz perce állok a festékesnél, de eddig valahogy nem tudtam eldönteni, hogy milyen színű legyen a szobám. Kiválasztottam a megfelelő árnyalatot, s a fehér festékkel a kezemben a kasszához siettem. Az itt dolgozó fiatalember körülbelül hatszor kérdezte meg, hogy kell-e segítség. Most meg kedvesen mosolygott rám. Na fene!
Nem lehet idősebb nálam, maximum két-három évvel, de az én szívem sajna másé. Csakhogy, az a „más” nem tud róla. De ugyan miért is tudna? Csak egy hónap múlva tervezem, hogy elmondom neki. Amikor a haverokkal, és persze vele, lemegyünk nyaralni a Balatonra egy hétre. Szülők nélkül, természetesen.
És én csak akkor mehetek el, ha még előtte, suli után természetesen nyáron, kifestem a szobámat meg a garázst.
A szobámat azért, mert már sokat panaszkodtam, hogy nem szeretem a színét, a garázst meg teljesen felújítjuk. És a szülők miért fizetnének külön a festésért, ha van egy ilyen ügyes okos kicsi lányuk?
Tehát rám hárult ez a feladat. Szuper. De megéri, ha utána mehet a haverokkal Balcsira.
Csak azt nem tudom, hogy mikor és hogyan adjam a tudtára. Természetesen nem lesz nagy kaland, de egy kicsit azért félek, meg kell hagyni. De elég bátor vagyok ahhoz, hogy bevállaljam a csalódást is.
Szerencsére előttem áll egy egész hónap, hogy ezt kiterveljem.
Kiléptem a meleg, júniusi utcára. Magamba szívtam a napfényt, és visszanéztem az eladóra. Kedvesen utánam integetett, én meg rámosolyogtam. Biztos nem tudja, hogy hol, ki után jár az agyam.
Hazafelé nagyon hosszú utam volt. Rengeteg vödröt cipeltem, szám szerint négyet, és mindegyik legalább 3 kilós. Úgy éreztem magam, mint egy málhás szamár. Otthon nagy nehezen kinyitottam a kaput, és bevánszorogtam.
Először is stratégiát készítek. Szobámmal vagy a garázzsal kezdjem? Egyértelműen a garázzsal. Ott kigyakorlom a festést, hogy majd a szobám tökéletes legyen. Az a legfontosabb.
Eltelt két hét. Közben végig róla ábrándoztam. Elhatároztam, hogy beszédet írni nem fogok, de úgy körülbelül eltervezem a mondandóm. Ha lehetséges, akkor elég romantikus leszek. Ahogy a helyszín engedi.
Félrehívom, hogy menjünk ki éjszaka a partra sétálni és akkor mondom el neki. Sajna, ilyen csak a filmekben van! De valami hasonló lesz. Vagy napközben, mikor úszkálunk, akkor. Majd a helyzet hozza!
De csak és kizárólag utolsó este. Semmi képpen sem előtte. Mert ha nem, akkor ez elronthatja az egész nyaralásomat, és talán az övét is. Tehát utolsó este. Addig meg jól érzem magam, és nem fogok gondolni a torkomban keletkező gombócra.
Nehéz meló lesz, de majd valahogy végigcsinálom.
A garázsfestés alkalmaival már egyre kevesebbszer lett fehér foltos vörös hajam. Természetes vörös, nem festett!
Ahogy teltek a hetek, egyre jobban belejöttem a festésbe. Biztos voltam benne, hogy be fogom fejezni mindkét helységet. A szobám egyik fala már készen van. Nagyon illik oda a narancssárga. Mintha oda találták volna ki.
A narancssárga viszont alig látszott a hajamon, ezért volt olyan, hogy napokig festékesen mászkáltam.
Az volt a szerencsém, hogy jó idő volt, végig. Kinyitottam a szobám hatalmas ablakát, és úgy festettem. Amúgy a nappaliban találtam menedéket, míg a szobám felforgatva állt.
Egy hét múlva indulunk, és már három falam kész. Mesésen haladok! Egy fal, és kész, szabad leszek. Csak az volt a bökkenő, hogy elfogyott a festék. Új vödörrel venni nincs értelme, de a festékes-fiú biztosan segít majd.
El is indultam. A nap sütött, az idő szép volt, minden vidám.
Semmi sem szeghette kedvem.
De életemben először tévedtem.
A váratlan találkozások nem tesznek jót nekem. Márpedig most Ő jött velem szemben. Nem emlékeztem, hogy ilyen széles lett volna a válla. Hm, és de jól nézett ki! Fehér térdig érő nadrág, és egy egyszerű kék póló volt rajta. Elmosolyodott, mikor meglátott. Én szintúgy. Mikor egymáshoz értünk, elvégeztük szokványos köszönésünket, ölelés és két puszi. Titkon nagyon örültem a találkozásnak.
-Hát te? – kérdezte. Ahogy meg tudtam ítélni, és az ítélőképességem nem szokott cserbenhagyni, kicsit zavarban volt.
-Hát, festem a szobámat. – mondtam hebegve. – Tudod, megyünk a Balcsira, és addig ki kell fessek két szobát. Egy és fél kész.
-Na, ügyi vagy. Már nagyon várom a kirándulást!
-Jajj, én is. Amúgy mi járatban vagy errefelé?
-Ő, hát, csak, látogatom a nagymamámat. – mondta határozottan zavarban.
És ekkor láttam meg valamit a kezében. Egy gyönyörű piros rózsát. Elszomorodtam tőle. Mert a rózsát nem nagyszülőknek szokták ajándékozni.
Elköszöntem, puszi, ölelés és mentem. Hátra se néztem. Hát, ennyit a tervemről!
Miért menjek be most a festékesbe? Előbb sétálok egyet, hogy kicsit kitisztuljon az agyam. Így elég nehéz koncentrálni.
Szomorúan baktattam végig a nyüzsgő úton. rengeteg ember élvezte a meleget. A csípős tavaszi szél hosszúra nyúlt. Hamarosan megyünk a Balatonra, de így nem lesz semmi értelme. Végig szomorú leszek.
Azt hittem, hogy annyira nem fog bántani a visszautasítás.
Tévedtem. Igazság szerint hatalmasat estem pofára. És nagyon fáj tőle a pofám.
Életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire bántani fog egy fiú. De legalább egy hónappal ezelőtt ismertettem volna vele érzéseimet! Akkor talán nem csajozott volna be. Akkor talán lenne esélyem.
Eddig céltalanul kóvályogtam az utakon, de most tervet eszeltem ki. Ha megyek előre még pár háztömbnyit, akkor kiérek egy nagy-nagy rétre.
Oda kimegyek, méghozzá a kis patakhoz, ami keresztülcsörgedezik a pusztán, és köveket hajigálok bele. Na persze, ez olyan, mintha egy ovis délutáni programját tervezgetném.
De határozottan jó érzés köveket hajigálni. Olyan, megnyugtató. Olyan természetes. Sokkal jobb, mint azon agyalni, hogy én miért nem jövök be annak a srácnak, aki nekem tetszik. Fontos kérdés. És szerintem napjában felteszi minden lány. Na, jó, nem minden, 10% boldog, ilyet nem kérdez. Mert neki az élete tökéletes.
Nekem miért nem lehet?
Megfogtam egy követ és jó erősen belehajítottam a patakba. Ez hiba volt. Csurom víz lettem. De sebaj, a nap felszárítja. És talán vele együtt a könnyeimet is.
Jobbnak láttam visszamenni és végre megvenni azt a festéket, mielőtt több kárt teszek magamban.
Lassan cammogtam az úton. Mintha sokkal hosszabb lenne az út visszafele. De csak megérkeztem a festékeshez.
Mielőtt benyitottam volna, felnéztem az égre. Esőfelhők gyülekeztek. Szuper.
Letörten vánszorogtam be a festékesbe.
Gondoltam tud segíteni. És valóban! Az eladó segített. Azt mondta megoldható, és megoldotta. Két perc sem telt el, és már jött is vissza egy kisebb, feleakkora vödörrel.
Fizettem, és hálásan megköszöntem a segítséget. Próbáltam leplezni, ami a szívemben van. Nem volt könnyű.
De nekem sikerült.
Amint kiléptem a boltból, eleredt az eső. Szuper. Most esőben csoszoghatok haza. Na nem, mintha nem lenne elég bajom, még az eső is esik. Szuper.
Befeszítettem arcizmaimat, és úgy ballagtam az úton, kezemben a vödörrel, ázottan.
De amint hazaértem, a vödör kiesett a kezemből, szerencsére sikerült megállítanom, mielőtt kifolyt volna. Mert egy rózsa volt a kapuba tűzve.
És nem akármilyen rózsa. Az a rózsa. Amit a kezében vitt, mikor találkoztunk. Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben. Gyorsan ledobtam, nem igazából elhajítottam a kezemből a vödröt, és megnéztem közelebbről is a rózsát.
Gyönyörű volt. És ráadásként egy kis papír cetli volt rátűzve az egyik tüskéjére. Ez állt rajta:
Szeretlek, de félek
Gyere a térre, kérlek.
És én röppentem is a térre, kezemben a rózsával.
És a tér közepén, a szökőkútnál rám tekintve, rám mosolyogva, ott állt ő
Elég furcsa, de csak most vettem észre: Meghaladtuk az 1000 látogatót! És ennek örömére, mondok egy kis beszédet.
Januárban indítottam a blogot. Január óta szakadatlanul folytatom, írom, frissítem. E tájban, év elején elég sok blog indult a barátaim körében. Mára máralig maradtak közűlük. De én se magamtól kezdtem. Természetesen irogattam már, előtte is, de Wedó barátnőm kalaúzolt a blogok világában. Ő segített mindenben, a kezdeti nehézségeket ő segített áthidalni. és ezért nagyon hálás vagyok neki. Köszönöm Wedó! Tehát folytatom az írást. Nem hagyom abba, nem fogom csak úgy, itthagyni. Szeretem, nagyon. És örülök, hogy ti meg olvassátok műveimet. (Csak úgy zárójelben: egy kicsit több komi azért jól esne a közeljövőben). Hát, csak ennyit akartam mondani. Hamarosan felrakok egy vidámabb novellát, ennek örömére!
Felébredtem, ahogy elszunnyadt az élet körülöttem. Néma csend volt, nem mozgolódott senki vagy semmi sem. Az erdő ma néma volt. Csak én zajongtam az avarban. Felemeltem a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe.
Semmi.
Megint csak semmi.
Lassan két hete semmi.
Éhes vagyok.
Tudtam, ma messzebb kell, kóboroljak, mint eddig, ha élelmet akarok találni. Különben nem fogom sokáig bírni. Felálltam az avarból és megráztam a bundámat. Körülbelül tíz szívverésnyi ideg csak álltam és füleltem. Még a bagoly sem huhogott.
Miért van ilyen átkozott csönd? Mi történhetett?
Lassan elindultam, amerre a nap ment le. Nagyon halkan lopakodtam. Egyik mancsomat a másik után tettem le, és minden századik szívverésnél megálltam fülelni. Orrommal a talajt szimatoltam. Mikor a Nap az ég tetején lehetett, akkor ment el itt egy nyúl. Követtem az illatát. De húsz nyúlugrásnyira elenyészett. Nem tudtam, már, hogy hol vagyok. Egy mező közepén álltam. Egyedül.
Éhes vagyok.
Folytattam az utamat. Új illat keveredett a levegőben. Mókus. Itt lehet a közelben. Némán, mint az árnyék, mentem a szag után. Pár lépés múlva, már hallottam, ahogy egy fa tövében mozgolódik. Lassan mögé kerültem. Szusszanni sem mertem, különben megijesztem, és akkor felfut a fára.
Rávetettem magam, de kicsúszott a karmaim közül. Elmenekült.
Új zsákmányt kell keressek. A mókus elment, más vad pedig nemigen jár errefelé. Csüggedten leültem oda, ahol az előbb a mókus zajongott. Valami diót akarhatott elásni. Feltéptem a héját a fogammal és megettem a belét. Undorító volt, de ezzel kellett beérjem.
Így legalább volt valami a gyomromban.
Felálltam, és továbbmentem. Egy folyó csörgedezett lennebb az erdőben. Remélem, élnek benne halak.
Nem éltek.
De a túlparton is lézengett valaki. Hallottam a léptei zaját. Patái voltak. Hallgatóztam, s közben a túlsó partot kémleltem. Egy óvatos szarvas dugta ki a fejét a szemközti bozótból. Nem vett észre engem. Hogy is láthatott volna? Szürke bundám beleolvadt a sötétségbe.
Jól megtermett bika volt, de talán le tudom győzni. Ha a gyomrom korgása el nem árulna. De az illata olyan erős volt, és olyan bódító, hogy az ösztöneim legyőzték ítélőképességemet. Előugrottam a bozótból.
Elrohant, és én a vízen átevickélve utána rohantam.
Bevetettem magam a fák sűrűjébe. Nem tudott lehagyni, én meg még nem akartam megelőzni. Így túl erős, hadd fáradjon egy kicsit, hogy majd mikor leteperem, ne tudjon agyontaposni.
Számomra teljesen ismeretlen tájakon vezetett, de nem bántam. Itt talán, a folyó túlpartján több élet lesz, mint régi vackomnál.
A csöndes, sötét erdőn keresztül üldöztem az állatot. Láttam rajta, hogy fárad. Én még csak most voltam az erőm teljében! Mit nekem egy szarvas!
Ahogy ő lassított, én is vettem az iramból, ahogy gyorsított én is szedtem mancsaimat. Éreztem, hogy az út, amin haladunk, felfelé kanyargózik. Egyre magasabbra jutottunk a hegyen. És egyre hidegebb és világosabb lett. Nem üldözhetem annyira régóta ezt a szarvast, hogy már napfelkelte legyen!
Csobogást hallottam. Tehát a folyó közelében maradtunk.
Kiértünk a fék közül, és a szarvas tovarobogott. De én megálltam csodálkozásomban.
A telehold miatt volt világosság.
Valóban a folyócska csobogott itt mellettünk.
A szarvas a hegy egy kiszögellésére vezetett. Itt van a folyó forrása. Érzem az illatát. És nem csak egy forrás volt itt. Három, négy! Alant, a hegy tövénél egy jó nagy tó gyülemlett fel. Éreztem az illatát. De nem csak víz illat terjengett körülöttem.
Némán léptem ki a kiszögellésre, mert éreztem, van ott valaki.
Ember.
Egy fiatal, sápadt lány állt ott és mereven előre nézett.
És milyen zsenge, friss lehet a húsa! Ő csak nem olyan erős, mint a szarvasbika.
A lány ott állt a kiszögellés szélén. Nem tudtam, hogy mit akar. De tudtam, hogy észrevett. Megborzongott, majd lassan felém fordult. Szemei pirosak, kisírtak. Amint meglátott, elkezdett reszketni.
- Farkas... – suttogta az éjszakába.
Válaszképpen elkezdtem morogni, és lassan közeledni hozzá. Biztos nem lép meg előlem! Lassan oldalaztam hozzá. Lassan. Csak semmi hirtelen mozdulat.
A lánynak még a lélegzete is elállt. Megijedt tőlem. Remegett.
Én meg csak vicsorogva közeledtem hozzá. Hatalmas, éles hegyes fogaimat kivillantva megálltam egyenesen előtte. Elrugaszkodtam a földről.
De a lány olyat tett, amit egyikünk sem gondolt volna.
Megfordult, és levetette magát a mélybe. Én pont ott értem földet, ahol az előbb állt.
Kiugrottam a sziklapárkányra, épp időben ahhoz, hogy lássam amint a vízbe csobbant.
Dühösen morogtam. Négy szívverésnyi időn belül eldöntöttem, hogy ő kell nekem. Leiramodtam a sziklán, de most nem ott, ahol jöttem. A tó partjára akartam kijutni. Már nem törődtem azzal, hogy csendes legyek. Már nem érdekel senki más, csak ő.
Mint vértől vadult cápa, rohantam egyre nagyobb iramot diktálva testemnek. Előbb kell oda érjek, mint ő. Előbb kell a parton várjam.
Rettenetesen elfáradtam a nagy hajszolásban, de leértem a partra.
Elkéstem.
Azon a partszakaszon, ahol én álltam, mindenfelé az ő illata volt. Dühös voltam magamra, hogy nem voltam elég gyors. Meg kell találjam, mindenképpen meg kell találjam! Még nem lehet messze!
Megfordultam.
Ott állt mögöttem. Holdfény világította meg az arcát. Remegő kezeiben egy ormótlan nagy faágat tartott. Szeme könnyes volt, félt.
- Sajnálom... – mondta sírva, s lecsapott rám az ággal.
Minden elsötétült körülöttem. Örökre.
Hát, ennyi a történet. Engem is meglepett, hogy egy farkas szemszögéből írtam történetet. Remélem tetszett, komikomikomi!
Másnap matekon, még mindig nem tudtam, hogy ki akarok-e békülni vele. Tegnap este az ágyban végignéztem az összes olyan fényképet, amelyek két és fél évvel ezelőtt készültek, és a régi barátaimmal szerepelek rajta.
Lovely egész végig a hasamon ült, jelezve, hogy ő szeret engem, még ha más nem is.
Pár kép nagyon meghatott. Az a nap, amikor megismerkedtem Markussal, rengetegszer meg van örökítve.
Amandát már az általánosból ismertem. Onnantól kezdve legjobb barátnők voltunk. Mindenben segítettük egymást, szerettük egymást.
Múlt időben.
És nekem hiányzott egy ilyen barát. De tudtam, nem tehetem.
Tehát nem békültem ki vele matekon. Utána barátnőimhez csapódtam, és együtt mentünk a következő óráinkra.
Ez így volt rendjén.
Ma különösen jó napom volt. Mindaddig, amíg nem érkeztem a szekrényemhez. Mert egy újabb rózsa állt ki onnan.
Fú, de ideges lettem!
Hogy minden jót így el kell rontani! Csak nem tudtam, hogy ez miért jó egyeseknek. Hogy miért kel engem szándékosan bosszantani? Olyan vicces lennék kívülről? Mikor tiszta feketében vagyok, de az arcom vörös? Mi a jó ebben?
Választ nem találtam rá, de a rózsára egy kis cetli volt feltűzve.
Hamarosan felfedem magam. A bálon.
Micsoda? A bálon? Akkor viszont feltétlen el kell, hogy menjek. De nincs is ruhám! Holnap után estig kéne, szerezzek egyet, mert biztos vagyok benne, hogy el fogok menni. Habár gyűlölködő tekintetek kereszttüzében leszek, ez nem fog visszatántorítani. Istenkém, túl kéne, éljek addig még egy napot! Nem lesz egy könnyű menet, de én kibírom.
De abban a pillanatban szíven ütött a tegnap. Az, hogy Amanda milyen arcot vágott. Lehet, hogy nem is kéne elmennem arra a bálra. Sőt, ami azt illeti inkább otthon kéne, hogy maradjak, és a lányokkal röhögni a kis csínyünkön.
És mi van akkor, ha nem Amanda szórakozott velem?
Ha tényleg van egy ilyen „titkos hódolóm” akkor feltétlenül tudnom kell, hogy ki az. De előtte van fontosabb dolgom is. A betörés. Már kész a tökéletes terv. És most már biztos, hogy ma nem fogok aludni. Jajj, istenem, olyan izgatott vagyok!
És megszólalt a „csengő édes hangja”. Futhattam át az egész sulin. Kémiám van, ami a legfelső emeleten, és tökéletesen a túloldalon van. Az nem elég, hogy utálom a kémiát, még az is, hogy ki nem állhatom a tanárt. Persze ő is pikkel rám. Szuper. Most biztos beír egy figyelmeztetőt.
Hatalmas szerencsém volt. Az eddig mindig pontos tanár ez egyszer késett. Sietősen slisszoltam be a helyemre. Épp időben, mert a tanár már jött is. Nagyot sóhajtottam.
Úgy éreztem, hogy alig kezdődött el az óra, máris vége lett.
Természetesen egész végig azon rágódtam, hogy ki kéne békülni Amandával. Kéne. De valahogy nem akaródzik. Akkor, két éve még lehetett volna. Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Már ha akarnék, se tudnék változtatni rajta. Az túlzottan is sértené a becsületemet. Persze lehet, hogy nem az a legfontosabb.
Csakhogy, akkor teljes mértékben kihasználnám a barátaimat. Azt pedig nem akarom.
Most csak egyvalamire szabad koncentrálnom: holnap este betörünk. Ma főfő megbeszélés nálam. Már csak ki kéne bírni valahogy, hogy elteljen az a három óra. Nem lesz könnyű, mert már most pattogok az izgalomtól. És te jó ég! Mi lesz még holnap!
De nagy erőfeszítések árán túlettem magam a délelőttön. A tanár öt perccel hamarabb engedett ki minket. Így hát, jobb dolgom nem lévén, kimentem az udvarra a padunkhoz.
Természetesen most is mindenki nagy ívben elkerülte. Lerogytam a padra, hogy megvárjam a barátnőimet. Az, az öt perc gyorsan eltelne, ha jól érezném magam. Most viszont csigalassúsággal cammogott a mutató.
Egyszerűen nem tudtam tovább várni. Nem bírtam egy helyben ülni. Menni akartam. Futni. Persze tudtam, hogy meg kell várnom a lányokat. Csak késztetést éreztem, hogy kirohanjak a világból. Jó messzire.
Talán nem merem bevallani magamnak, de félek a holnaptól. Pontosabban a holnap estétől. Inkább lefújnám az egészet, de akkor kárba ment volna kétheti készülődésünk. Azt nem hagyhatom. Csak az a baj, hogy ezek lányok túlzottan is függenek tőlem. Ha én azt mondom, hogy én nem szeretnék részt venni benne, akkor ők is visszalépnének.
Teljesen olyan vagyok, mint egy falkavezér. Régen is ilyen típus voltam, de akkor élveztem is. Most meg azt kívánom, hogy szálljanak le rólam egy kicsit. Túl, fojtogató ez így.
Valahogy sikerült végigelmélkednem az öt percet, mert már hallottam a csengőt.
Két percbe se telt, már jött is a csapat feketébe öltözött lány, egyenesen felém. Ettől egy kicsit megijedtem.
Csak aztán indultunk hozzám. Hál’ istennek, anyám már elhúzott. És holnap se jön vissza.
Eltűnődtem azon, hogy milyennek nézhetek ki kívülről. Természetesen most nem az arcomra, alakomra vagyok kíváncsi. Hanem, hogy boldognak tűnök-e? Most, hogy így egymást ugratva sétálunk az úton, olyan érzésem van, mintha gondtalan lennék. Pedig nem.
Hirtelen rádöbbentem arra, hogy nagyon is boldogtalan vagyok. Mikor egyedül voltam, más volt a helyzet. Akkor nem figyeltem senkire és semmire. Magamra sem. És az úgy volt jó. Egyedül ültem az ebédlőben, egyedül voltam otthon.
Csak egy valamit nem értek. Hogy akkor mit csináltam? Most minden délután a lányokkal lógok. És akkor?
Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni semmilyen olyan dologra, amit két és fél éve csináltam.
Szerintem csak feküdtem az ágyamon.
De ez jó időtöltésnek. Megpróbálom kitalálni, hogy mit csináltam.
Nem jutottam túl sokra, mert megérkeztünk. Cicám elégedetten nyávogott a lépcsőn. Adtam neki egy kis tejet, hogy jobban érezze magát. Majd én is felmentem a szobámba. Egy pillanatra, de csak is egyetlenegyre megálltam az ajtóban, és szemügyre vettem a lányokat. Lina, Britanny, Selena és Heather. Négy fekete lány. Látszik rajtuk, hogy ők élvezik ezt, hogy jól elvannak itt egymással és persze velem. Hogy semmire sem cserélnék le ezt az életmódot. Pedig tudják, mind tudják, hogy milyen kiközösítettnek lenni.
Aztán ez a pillanat tovaszállt és jött a következő, új reményt hozva.
Leültem az egyik matracra, és jelentőségteljesen a lányokra néztem. Láttam az arcukon, tőlem várnak valamit, azt akarják, hogy mondjak valami okosat mert ugye én vagyok a „falkavezér”.
-A holnap este nagy nap lesz számunkra. – direkt mondtam ilyen jelentőségteljes hangsúllyal, mintha tényleg fontos lenne – Erre készülünk már két hete. – nem, ez inkább diplomatikus szónoklat. – Itt az idő, hogy felfedjük magunkat! – ez határozottan úgy hangzott mintha egy csapat összeesküvő vezére mondta volna.
-Éljen! – kiáltották többen is.
-Ha valaki fél, vagy nem meri vállalni, az most szóljon. – mondtam.
Senki.
-Rendben! Ha van valami kérdés még, akkor azt most tegyük fel egymásnak, mert holnap délután mindenki otthon fog ülni, és felkészülni.
-Kb. meddig fog tartani? – kérdezte Lina.
-Szerintem két óra alatt végzünk. – válaszolta Brit.
-Szerintem váljunk majd szét, és mindenki az iskola más-más helyeim fog festékezni.
-Rendben. Akkor enyém legyen az első folyosó, Lináé a második, Brité a harmadik, Heather a lépcsőházakat kapja, te meg Lukrécia menj, mondjuk a melléképületbe. Rendben? – mondta Selena.
-Okés.
Brit felvázolta a suli alaprajzát egy lapra, és beosztottuk az egyes helyeket.
Piros vonallal jelöltük az esetleges menekülési pontokat.
A felszerelés egy fekete hátizsákból álljon. Már szóltam tegnap a lányoknak, hogy mindenki szerezzen be egy festékszórót. Azzal könnyebb lesz a munka. Mindenki visz magával pár kollázst és 20 darabot a címerünkből. Zseblámpa.
Heathernek lesz a legkönnyebb dolga. Ha idegeneket észlel, fel vagy le rohanhat. A folyosók még könnyűek, mert ott van a lépcső.
Természetesen nekem lesz a legnehezebb dolgom. Egyszerűen csak elbújok és megvárom, míg elmennek az esetleges zavarók. A többiek meg ki az éjszakába.
-És természetesen óra legyen mindenkinél! Ma vagy holnap kiszámolom, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy leggyorsabban elkészüljünk. – mondtam.
Megbeszéltük, hogy az akció után mindenki hozzánk jön el a, leglehetetlenebb útvonalakon. Nehogy valaki gyanút fogjon. És természetesen más-más időpontokban. Öt perces csúszást beszéltünk meg.
-Szerintem most menjünk és nézzük meg, hogy mennyi idő alatt tudunk végigrohanni az utcákon hozzátok. – mondta Selena.
-Ja igen az jó lenne. – helyeselt Brit.
És egy jóravaló falkavezér mondjon erre nem-et? Dehogy!
Azonnal felkerekedtünk és lementünk az iskoláig. Körülbelül hat óra lehetett.
-Oké, most van 5:55. Lukrécia, indulj!
És elfutottam. Én mentem a legrövidebb úton. 3 perc alatt hazaértem. Lecövekeltem a kapuban, és vártam a másodikat. Pontosan 8 perc múlva megérkezett Lina. Majd megint 8 perc elteltével Brit. És végül már öten szuszogtunk a kapuban.
-Tartsuk meg a sorrendet! 03: 05-kor indul az első, Lukrécia. Utána Lina én Selena és Heather. – mondta Brit.
-Rendben. 12 előtt 10 perccel indulunk, külön utakon. Ennyi idő alatt össze tudjuk hozni szerintetek? – kérdeztem.
-Persze!
A délután elment a tervezgetéssel. Minután a lányok elmentek, leültem a nappaliban lévő fotelre olvasni, de elnyomott az álom.
Másnap reggel hatkor ébredtem. Teljesen elaludtam a nyakam, fájt a hátam és szorított a farmerom.
Két perc múlva leesett, hogy ma van február 13, csütörtök. Gyorsan felpattantam, felöltöztem, elvégeztem reggeli teendőimet és fél hétkor már az ajtóban toporogtam. Ilyenkor szoktam kelni.
Egy rövid séta jót tenne, de azt majd inkább délután.
Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak fél órán keresztül, majd úgy döntöttem, hogy leülök tévét nézni.
Talán ezt csinálhattam két évig.
De a tévében valami hülye vetélkedő volt, a többi csatornán meg még nagyobb hülyeségek így inkább kikapcsoltam és a kanapén merengtem.
Ugyan, hogy képzeltem, hogy betörök éjszaka egy iskolába, és kifestem feketére? Most így egy kicsit gyerekesnek találom. És a legrosszabb, hogy az egész az én ötletem volt. Hogy is juthatott ilyen az eszembe?
És ha lelepleznek? Ha kihívják a rendőrséget, mert azt hiszik, hogy betörők vagyunk?
Már ütöttem a fejem a karfába mérgemben. De az kizárt, hogy most abba hagyjuk. Most, a legvégén.
A tanárok, majd azt fogják gondolni, hogy valaki hülyéskedik. Csak hülyéskedik. De mi nem hülyéskedünk. Mi ezt komolyan gondoljuk. Legalábbis a többiek. Nekem őszintén már elegem van ebből. Hogy különcök vagyunk.
Gyorsan elmerengtem az időt. Lassan indulnom kéne. Valahogy olyan fáradt vagyok. Talán ma inkább buszozok. Szerencsére a buszmegálló itt van egy pár háztömbnyire.
Sütött a nap. Gyönyörű időnk volt. Tökéletes nap, hogy tönkretegyek egy tökéletes bulit. Csak a ragasztó tartson ki.
Hamar megérkeztem a suliba. Elsőnek, hozzáteszem. Előpakoltam matekcuccom, és csendben vártam a többiekre. naná, hogy Amanda jött meg másodiknak. Leült mellém, és rám nézett. És két év óta először rámosolyogtam.
-Hello. – mondtam.
-Szia! – örült ujjongva, hogy hozzászóltam. És most nem kérdezte meg, hogy miért.
-Mit csináltál két és fél évig? – kérdeztem őszintén.
-Vártalak. – mondta és megölelt.
Feszengtem egy kicsit, de aztán mégis megöleltem. Ennek így kellett lennie.
-Istenem, úgy örülök neked! – mondta könnyesen.
-Én is. – mosolyogtam.
Még percekig így ülhettünk. Senki sem zavart bennünket. Mindenki tudta, ez a háború vége. Mindenki tudta, főleg én. Egész nap együtt voltunk. Kivéve ebédnél. Mert akkor közöltem a lányokkal, hogy kibékültem Amandával. Nagyon húzós fél óra volt.
De megtettem.
Tudtam, hogy elegem van ebből az életből, bár ezt nem mondtam el nekik. Az akciót természetesen nem fújtam le. Sőt, tartottam magam a tervhez. Mert elérkezett a délután.
Áthívtam Amandát. Elmondtam neki mindent, egyszóval mindent. A ma esti tervünket, a készülődéseket, a rózsákat.
És megint minden olyan volt, mint két és fél évvel ezelőtt.
Hát, türelem fejezetet teremt. Elég sokat kellett rá várni, de végül is megírtam, még kb. 2 feji van és egy befejezés, de ez még nem biztos!
Halihó! Nemrég kaptam egy díjat WEDÓ-tól /www.wedo-tortenetei.blogspot.com/ és volt is egy kis időm, szóval...:
Blogger Díj:
1. Tedd be a logót a blogodba! 2. Nevezd, meg akitől kaptad! 3. Válaszolj a kérdéseket! 4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod! 5. Értesítsd az érintetteket!
1., kiraktam!
2., köcce Wedó!
3., íme: Kedvenc...
...íróm: Stepheine Meyer, Suzanne Collins, Molnár Ferenc, Verne Gyula
...könyvem: Twilight-saga, Burok, Az éhezők viadala, A zenélő angyal, A zenélő angyal
...kedvenc idézet: hm...: "Kérlek fogadj el olyannak, amilyen vagyok, és akkor egyre jobb leszek."
"Jobb a séta egy baráttal a sötétben, mint egyedül a fényben."
"Ha egy ember megismeri a szeretetet, viselnie kell a gyűlölet kockázatát is."
"A bánat a szerelem ára."
"Nem amiatt sírok, amiket mondtál nekem.. leginkább az fáj, amit nem mondtál ki"
"Néha nem is kell sok, hogy az álmok valóra váljanak, csak meg kell látni a valóságban az álmot."
"Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz hozzám."
ezt a díjat: Nikeja /www.nerinaslife.blogspot.com/ Tyna /www.tyna-olvasnijó.blogspot.com/ Alexa /www.vampiretortenet.blogspot.com/ Dark Angel /www.moonlight-darkangel.blogspot.com/ Tyta /www.grippingstories.blogspot.com/ Pixielove /www.pixilove-tortenetei.blogspot.com/
...adom
Na meg! Játék!
A játék menete:
1.)Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt. Wedó, köszi hogy nem hagytál ki ebből! /www.wedo-tortenetei.blogspot.com/
2.) Ajánlj röviden 3 számodra kedves könyvet. Molnár Ferenc - A zenélő angyal A viszonzatlan szerelem örök könyve. A gazdag és a szegény és a szegény lány küzdelme egy fiúért, aki már választott. Természetesen itt a gazdag lánynak van több eszköze, de senki sem küzd sportszerűen. A könyv a gazdag lány szemszögéből íródott. Azért szeretem, mert nem mindennapi, szokványos véget ért. A viszonzatlan szerelem az életem része lett. S ez látszik a novelláimon is... Minden egyes megpróbáltatás után erre a könyvre gondolok, hogy hogy cselekedett a gazdag lány.
Maggie Stiefvater - Shiver, borzongás A vérfarkas elmélet egy újabb ötletét teremti meg ez a könyv. Hosszú, nagyon hosszú ideje szerelmes egy vérfarkasfiú egy hús-vér emberlányba. Mikor végül kiderül a titok, egyikük sem tagadhatja szerelmét. A két fiatal küzd a hideg ellen, mely az elválást az örök elválást jelentené. De mindketten tudják, ez a vég. Próbálják kihasználni a maradék időt. Egyszerűen csodálatos könyv. Nagyon mély érzéseket keltett bennem. Az elmúlás halhatatlan lénye kísért az egész könyvben.
Suzanne Collins - Az éhezők viadala Egy másik világ, másik élet. Az elnyomottak éheznek, lázadnak. De a Kapitólium, az irányító minden évben megrendezi Az éhezők viadalát, fenyítés képpen. Minden körzetből kiválasztanak egy fiút és egy lányt, majd egy arénában összeeresztik őket, és az nyer, aki életben marad. A fiataloknak egymást kell meggyilkolniuk. A probléma az, hogy a 12. körzet fiú kiválasztottja, beleszeret a főhősbe. A főhősnőt teljesen felkavarja ez a viadal, nem tudja eldönteni szereti-e ezt a fiút. Az arénában aztán egymást kell megölniük, mert csak egy győzhet. Hát, mit ne mondjak, nem tudtam letenni. Nagyon érdekes, szomorú, enyhén brutális könyv. De fantasztikus!
3.) Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket. Nikeja /www.nerinaslife.blogspot.com/ Tyna /www.tyna-olvasnijó.blogspot.com/
+Figyelmeztetés! Blogosok! Figyelem! Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a töriket!Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV vagy CARLII. Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.Aki szórul-szóra másol az undorító!Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!
Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com
Erre másolta le: http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com
Ivi oldalát: http://feketeangyalsaga.blogspot.com
Erre másolta le: http://alkonyatmaskepp.blogspot.com
Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!
Csak (!) ennyit szerettem volna mondani. Amint látjátok, néha-néha adok életjelet magamról, de nem sűrűn. Igazából vizsgázom. Méghozzá irodalomból + az ofőm a vizsgáztató :S. De azért ha időm engedi írogatok még, hamarosan elkészülök egy ALG résszel. Már kiírtam, hogy mikre lehet számítani úgyhogy:
